Ilyen csendes, s mégis igen beszédes barátaink a könyvek. S a bennük rejtőző, a sebekre időtlen idők óta gyógyírt jelentő, szép sorok, melyek úgy lapulnak meg köteteink mélyén, s úgy hullanak elő, azokat fellapozva, váratlanul, mint az egykor még frissen letépett kis havasi gyopár azóta elveszett bérceinkről, vagy százéves, emlékbe lepréselt virágszirmok, melyek – régi bálon – egy leány dús haját ékítették.

Milyen aktuális, mennyire húsba vágó tud lenni e háborús napokban egy-egy költőnk tanúságtétele a békéről! A napjaink nyüzsgő percemberkéi által lebecsült, elfeledett vagy meg sem ismert szellemóriások betűkbe foglalt zenéi is épp ilyen irtózatos kataklizmák, maradék kis országunkat is veszélyeztető világégések árnyékában fogantak. Ilyenekben, melyeket most megéltünk, látva a romba dőlő házakat, tehetetlenül, s az ember „szíve nehéz volt, mint a Gaffiot-lexikon” (Esterházy).

Itt van, megszólít minket, ha szerzőikhez fordulunk, három – mondjuk így – „békevers”, három nagy, magyar költőé.

Békejelet formázó mécsesek a berlini Brandenburgi kapunál 2023. február 23-án, egy nappal az Ukrajna elleni háború megindításának első évfordulója előtt (Fotó: MTI/AP/DPA/Paul Zinken)

Áprily Lajos a Zord idő 1920. augusztus 15-i számában publikálta először Antigone című versét.

Nem a véletlen szülte a címét ennek az erdélyi, magyar értelmiségiek által írt lapnak a címét – mely egyébként a szintén erdélyi Kemény Zsigmond regényére utal. Ekkor, ezen a nyáron mondták ki az eszelős trianoni döntést, melynek következtében többek között Erdély, a Partium s a Bánát is odalett. Mégis, olyannyira a mához szólnak sorai: „Mit is keresnénk árva-ketten, / hol égig ér a gyűlölet? / Én gyűlöletre nem születtem / és itt szeretni nem lehet” – most, amikor normává, elvárt viselkedéssé válik világszerte a mások kultúrájának, nyelvének, hagyományainak gyűlölete.

Antigone

A Nap nagymessze, drága Haimon,
most oldja bíbor csónakát,
a harmat-fényű Dirke-tájon
tengerfuvalmak szállnak át,
s a szőke por éjjel be fogja
temetni könnyű lábnyomom –
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni, Haimonom.

Mit is keresnénk árva-ketten,
hol égig ér a gyűlölet?
Én gyűlöletre nem születtem
és itt szeretni nem lehet;
s az ősöm átka, haj, suhogva
végigsüvölt a sorsomon –
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni, Haimonom.

Itt meg kell halni: Dike
fénye ki tudja, meddig nem derül,
mikor lesz embernek reménye
testvért szeretni emberül?
De lenn, törvények átkozottja,
majd új világról álmodom –
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni, Haimonom.

Sivár origója a történelemnek

a következő időpont, 1980. A többszörösen száműzött, s hazájában a legkevésbé sem szívesen látott Faludy György a magyarországi kommunista diktatúra idején, a kanadai Torontóban jegyezte az alábbi verset. Akkor élő, egyik legnagyobb magyar költőnk nevét hazánkban még a könyvtári katalóguscédulák közül is kiszedték. Az atomháborúk fenyegetésében írt költemény nukleáris, vakító fénnyel íveli át a fél évszázadnyi időt. Mintha a szomszédunkban dúló, a tisztes jólétből ártatlan, hétköznapi embereket az őskori létbe taszító háborút írnák le itt és most ezek a sorok: „mikor nyűgödre van a ház, / hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, / s elindulsz, hogy odút keress, / rügyet, magot, barkát ehess, / vizet találj, bunkót szerezz, / s ha nincs szabad föld, elvegyed”

Faludy György:

Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég –
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacillusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó –
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed –
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.

Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

(Toronto, 1980)

S a végén álljon itt a valaha megírt, talán legszebb magyar békevers.

Szerzőjét, a tragikus sorsú erdélyi költőt, Szilágyi Domokost – akinek 1965-ben Szerelmek tánca című kötetében jelent meg a Kis, szerelmes himnuszok című versciklusa – valami érthetetlen okból éppúgy negligálják napjaink irodalomkönyveinek szerkesztői, mi több, a magyar irodalmi és kulturális köztudat, mint a másik nagy erdélyi költőóriást, Dsida Jenőt.

A versciklus záróverse ez a nyolc sor. Tanúságtétele minden időben felidézhető, s bár korunk vad lármája, vért és tankokat követelő csörtetése a költő csendes hangját elnyomja, mégis: mint Baltazár király lakomáján a kéz, mely a három szót a falra felírta, Szilágyi Domokos felemelt ujjával ma is figyelmeztet minket. Mert „Nem szabad szövetkeznünk / halál ellen – halállal”.

Kis, szerelmes himnuszok
(részlet)

XXIV.

Álmom mások alusszák,
mások álmát virrasztom,
vigyázok, hogy a hajnal
senkit meg ne riasszon.

Vállalja gyönge vállad,
amit vállam elvállal?
Nem szabad szövetkeznünk
halál ellen – halállal.

Kiemelt kép: Ukrán katona egy szál rózsával a kezében parancsnokuk, Oleg Vojtyuk gyászmiséje kezdetén a nyugat-ukrajnai Lviv (Lemberg) Szent Péter és Pál apostolok temploma előtt 2023. február 21-én. Vojtyuk a Bahmut településért vívott harcokban szerzett halálos sérülést (Fotó: MTI/AP/Pétrosz Jannakurisz)