×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Elpusztíthatja a földi életet egy szupermasszív fekete lyuk?

 

A kutatók szerint a Tejútrendszer magjában lévő égitest már korábban is hatással lehetett a Földre.

Abraham Loeb, a Harvard Egyetem csillagásza a Scientific American tudományos magazinnak nyilatkozott most arról, hogy milyen hatással lehetett a múltban a Tejútrendszer középpontjában lévő szunnyadó szupermasszív fekete lyuk a földi életre.

1939-ben Albert Einstein még amellett érvelt, hogy a természetben nem léteznek fekete lyukak, azonban negyed évszázaddal később már fel is fedezték az első kvazárokat. Ezeket a kivételesen erős, csillagszerű fényforrásokat már a hatvanas évek közepén úgy magyarázták, hogy közepükben egy szupermasszív fekete lyuk van, amit a galaxisuk anyaga táplál. A gáznemű anyag a fekete lyuk felé áramlik nagy sebességgel, ekkor felmelegszik, és fényesen izzik – így jönnek létre a kivételesen fényes, úgynevett akkréciós korongok.

Ezek a tömegük tíz százalékát is sugárzásként bocsátják ki, aminek eredményeként ragyogásuk nagyságrendekkel meghaladja a galaxisukban lévő összes csillag fényességét.

Ma már a csillagászok úgy gondolják, hogy majdnem mindegyik galaxis középpontjában van egy ilyen szupermasszív fekete lyuk, ami attól függően, hogy éppen mennyi „táplálékot” kap, időnként kitörik. Az idei fizikai Nobel-díjat Andrea Ghez és Reinhard Genzel azért kapták, mert sikerült bebizonyítaniuk, hogy a mi galaxisunk, a Tejútrendszer közepén is egy ilyen, éppen „éhező”, vagyis nem aktív fekete lyuk van. Ennek a szörnyetegnek a tömege négymilliószor nagyobb, mint a mi Napunké. A Sagittarius A* (SgrA*) éppen szunnyad, gyenge sugárzást bocsát ki, ami milliárdszor halványabb, mintha egy éppen működő kvazár lenne.

Egy galaxis középpontjában lévő szupermasszív fekete lyuk művészi ábrázolása (Fotó: Wikipédia)

Azonban bizonyítékok utalnak arra, hogy az SgrA* is aktívabb volt a múltban. Ezt például a körülötte lévő fiatal csillagok bizonyítják. Mivel az SgrA* körülötti csillagok kora kevesebb mint a Tejútrendszer korának az egy százaléka, az aktív, akkréciós időszakoknak legalább százszor meg kellett történniük az SgrA* körül. Főleg, ha feltételezzük, hogy a galaxis mostani időszaka sem különbözik a korábbi koroktól. Az elméleti számítások szerint akár minden tízezer évben kisebb kitörések lehetnek a szupermasszív fekete lyuk körül, amiatt, mert az SgrA* szétszakít egyes csillagokat. Ugyanis ilyen eseményekre utaló jeleket más galaxisokból ebben a ritmusban figyelnek meg a csillagászok.

Vajon, ha újra erőteljesen kitörne az SgrA*, akkor az hatással lenne a földi életre?

Elméletben mindenképpen, mivel veszélyes röntgen- és ultraibolya sugárzást bocsátana ki egy ilyen kitörés. A vizsgálatok kimutatták, hogy egy ilyen esemény ultraibolya sugárzása el tudná párologtatni a Mars és a Föld teljes légkörét, ha tízszer közelebb lennénk a Tejútrendszer középpontjához. De még nagyobb távolságra is pusztító lehet a sugárzás, megakadályozhatja a komplexebb életformák kialakulását.

A Nap jelenlegi helyzetében biztonságban van az SgrA* sugárzásától. Ugyanakkor friss tanulmányok szerint korábban a Naprendszerünk sokkal közelebb volt a galaxisunk középpontjához. Tehát az evolúció korai szakaszaiban a kitörések akár el is pusztíthatták a komplex életformákat a Földön. Ez azt is megmagyarázná, hogy miért csak kétmilliárd évvel a bolygó keletkezése után emelkedett a Föld légkörének oxigénszintje a mai mértékre. Talán először el kellett a bolygónknak távolodni a Tejútrendszer középpontjától.

Korábban úgy gondolták, hogy a Nap lehetett az egyetlen forrás, ami hatással volt a földi élet kialakulására, azonban lehet, hogy az SgrA* fekete lyuka is fontos szerepet játszott ebben. Ha ezt a kapcsolatot sikerül bebizonyítani, az valószínűleg szintén Nobel-díjat érne felfedezőjének.

A címlapfotó illusztráció.