logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Akikről nem pletykák, hanem legendák keringtek

| Szerző: Szabó Tamás
Veszélyeztetett fajjá váltak a vezéregyéniségek a futballpályán, a „régi", mára már letűnt idők hősei kihaló félben vannak. Alig maradtak, és a legtöbben így is már jóval harminc felett, pályájuk alkonyán nyújtanak még reményt azoknak, akik példaképet szeretnének találni a sportágban.

 

Mély levegő, nekifutás, lövés, gól, majd egy önelégült felkiáltás: „Beckham!” – nagyjából így zajlott gyerekkoromban a nagybetűs futball a dühöngőben. Persze a választott sztár neve mindenkinél más volt, és sokszor egyénenként is variálódott az adott mozdulat, csel, befejezés vagy éppen szerelés jellegétől függően.

Érdekelne, hogy manapság előfordul-e hasonló a grundon? Alig több mint húsz év telt el, így kicsit csalókának tűnhet az „akkoriban” visszautalás, mégis a labdarúgás világa hatalmasat fordult számomra. Akkoriban ugyanis bőven volt merítési lehetőség vezérekből, egyéniségekből, karakterekből. A fiatalok többsége kedvére válogathatott a példaképek közül, amikor a pálya oroszlánjaira tekintett.

Nincs szükség Puskásig, Peléig vagy Maradonáig visszamenni az érveléshez. Zidane, Ronaldo, Figo, Seedorf, Pirlo, Kaká, Ferdinand, van Nistelrooy, Keane, Vieira, Henry, Bergkamp, Gerrard, Xabi Alonso, Lampard, Ballack, Drogba, Eto’o, Xavi, Puyol, Kahn, Buffon, Juninho, Totti, Del Piero, Davids, Gattuso – a végtelenségig tudnám sorolni a neveket az elmúlt csaknem három évtizedből. Minden klubóriás legalább három-négy olyan játékost tudott felmutatni, akik mögé a pályán és azon kívül is felsorakoztak a csapattársak.

Követték őket, mert amellett, hogy páratlan játéktudásukkal a hátukon cipelték együttesüket, morális iránytűként mutatták a helyes utat a fiataloknak. Ha az ember leült a tévé elé, hétköznapi látvány volt, ahogy Carles Puyol az ifjú Gerard Piquét arra tanítja, hogy a védő kemény, mint a kád széle, és nem rimánkodik, ha egy pályára dobott öngyújtó eltalálja.

Egy rangadó a gigászok csatája volt. Ki ne emlékezne Roy Keane és Patrick Vieira legendás ütközeteire, vagy az igazi El Clásicókra, amikor még a galaktikusok játszottak a Ronaldinho, Eto’o és Xavi fémjelezte Barcelona ellen? Ragadozók futottak ki a pályára, akik ölre mentek a győzelemért, és bár a tiszteletadás megvolt, a hármas sípszó után is ritkák voltak az ellenfelek közötti jókedélyű beszélgetések.

Énközpontúság és hatalomátvétel

Ha ma megnézek egy mérkőzést, az egészen máshogy nyújt élvezetet. Kétségkívül teljes taktikai reformon ment keresztül a labdarúgás, aminek megvan a maga szépsége. Totális futball vs. kontrajáték, előre begyakorolt háromszögelések, a fél- és szabad területek levédekezése és még megannyi finomhangolt mechanizmus gyönyörködteti a szemet. Leköt, azonban valahogy mégis hiányérzetet hagy. „Nem rossz, de a jó nem ilyen.

Hogyan is lehetne jó? Ha belegondolok, az igazi vezéregyéniségekből már alig maradtak az aktív labdarúgók között, és a régi értékek zászlóvivői is jóval harminc felett járnak. Nagyjából egy tucatnyi játékosban még megvan az alázat és a karizma. Nem véletlenül, hiszen ők azok, akik még egy öltözőben szívták a lábszagot a fent említett ikonokkal. Tőlük tanulták a normákat. A gond az, hogy az új generáció most rájuk pont annyira kíváncsi, mint a fekete-fehér filmekre. A Facebookon, YouTube-on, Instagramon és egyéb közösségi média platformokon felnőtt nemzedék köszöni szépen, tudja, mi kell neki.

Ezzel szembesült Cristiano Ronaldo is. Az ötszörös aranylabdás a történelem legeredményesebb labdarúgójaként tért vissza a Manchester Unitedhez tavaly nyáron. Fiatal korában itt tették föld körüli pályára a karrierjét, ezért naivan úgy gondolta, ő is élre áll az öltözőben. Hiába voltak azonban illúziói. „Amikor betöltöttem a tizennyolcat, örültem, ha az idősebb játékosok beszéltek velem, mondataikat tanácsként fogadtam, hiszen tisztában voltam azzal, hogy többet tudnak nálam, többet megéltek. A mostani generáció nem fogadja el a kritikát, és nem kíváncsi mások véleményére. Ha nem kérik a segítségemet és tanácsomat, tegyék a dolgukat, ahogyan jónak látják” – ismerte be a pályán kívüli vereséget a 37 éves portugál.

Eltolódtak a prioritások. Régen az ikonná váló sportolók bármit megtettek volna, hogy focizhassanak és a legjobbak legyenek. A csillogás és a hírnév csupán a szakma – sokak számára kifejezetten kellemetlen – velejárója volt. Ezzel szemben az „újgen” futballisták

egyetlen jó idény után már márkát építenek maguknak, fizetésemelésért reklamálnak, és Paris Hiltont megszégyenítő rendszerességgel buliznak a legexkluzívabb klubokban.

A csapat helyett az egyéni érdekek kerültek előtérbe. Több rivaldafény, nagyobb bevétel, luxusautó, kacsalábon forgó palota. Szinte mindent megosztanak a neten: a kedvenc kutyától az éppen aktuális modell barátnőig premier plánban közvetítik az üres értékeket. Miközben elődeik a pályán mutatták meg karakterüket, saját cselekkel, és „nincs idő meghalni” attitűddel hívták fel magukra a figyelmet, addig az újgen futballisták az idétlenebbnél idétlenebb gólörömökkel, frizurákkal és táncokkal próbálnak kitűnni a sok közül. Szemfényvesztéssel, hisz jó játékos van dögivel.

A tehetséggel és technikai képzettséggel nincs probléma, azonban minél jobban megy, annál jobban nő az arrogancia és az énközpontúság. Sem az életkort sem az életművet nem tisztelik, legyen szó csapattársról vagy trénerről. Ezzel a hozzáállással jutottunk el odáig, hogy játékosok buktatnak vezetőedzőket, ha nem tetszik nekik az edzésmódszer vagy a taktika. Persze lehet okolni az edző maradiságát, amiért nem tud szót érteni a fiatal suhancokkal, de mégis, mikor jutottunk el oda, hogy a főnök alkalmazkodik a beosztottakhoz?

Amikor Sir Alex Ferguson úgy érezte, hogy az egyik sztárja tiszteletlen, vagy a klub fölé akar nőni, úgy paterolta ki a keretből, hogy a lába sem érte a földet. Hívhatták azt a futballcsillagot Ruud van Nistelrooynak vagy David Beckhamnek, mindegy volt.

A játékos repült, nem az edző.

A hatalom a játékosügynökök és a média révén azóta egyre inkább vándorolt a klubvezetőségtől a sportolók felé. Így fordulhat elő az az abszurdum, hogy egy kulcsfontosságú kupadöntőben a kapus (Kepa Arrizabalaga) a vezetőedző (Maurizio Sarri) döntése ellenére nem hagyja magát lecserélni a tizenegyespárbaj előtt, vagy az, hogy egy padra száműzött sztárnak derogál beállni a mérkőzés utolsó tíz percére.

Talán éppen azért volt akkora élmény a magyar labdarúgó-válogatott útját követni az elmúlt nyolc évben, mert Dárdai Pál rövid, de rendkívül hasznos szövetségi kapitányi időszakától kezdve egyre inkább tükröződött a csapaton a régi iskola. Az edző–játékos és a játékos–játékos kapcsolatokban is szembetűnő volt a hierarchia, melynek köszönhetően az öltözőben újra olyan vezéregyéniségek emelkedtek ki, akiket a pokol kapuján át is követtek volna a többiek.

A nemzeti együttes egyik ilyen megkerülhetetlen alakja a csapatkapitány, Szalai Ádám lett. A harmincnégy éves támadó nincs híján a vezetői kvalitásoknak, ha kell a földig üvölti le az elvárás alatt teljesítő társakat, máskor az ellenfél vagy a játékvezető arcába mászva védi az érdekeiket. Szalai minden összecsapásra kiviszi a szívét a stadion gyepére, és ezt elvárja mindenkitől, aki vele azonos mezt visel. Példát mutat, inspirál, és piszok jó beszédekkel lobbantja lángra az öltözőt.

Ma nincs olyan ember, aki elfárad, ma nincs olyan ember, aki párharcot veszít, ma nincs olyan ember, aki a fejét leszegi a földre. Ma csak azt akarom látni, hogy mi vagyunk a gladiátorok. Ma verd ki a fejedből, bármi történik. Bármi történik, nincs fáradtság! És a pad, aki beáll, eldönti a mérkőzést! Hajrá, Magyarország” – csupán egy részlet az Izland elleni kulcsfontosságú Európa-bajnoki pótselejtező előtti felszólalásából. A válogatott tagjai megfogadták a motiváló szavakat: hiába voltak egygólos hátrányban, az utolsó pillanatig sem adták fel. Végül a csereként pályára lépő Loic Nego 88., illetve Szoboszlai Dominik 92. percben szerzett találatával megfordították a párharcot, és kijutottak a részben hazai rendezésű 2020-as Eb-re, ahol aztán minden előzetes várakozást felülmúlva futballoztak. A régi értékek és a mögöttük felsorakozó, csapattá kovácsolt egyének elsöprő sikert arattak az új trendek felett.

Hősök, antihősök, példaképek

A labdarúgók friss generációjának hozzáállására legyintve mondhatnánk: az ő dolguk, azt csinálnak, amit akarnak. A valóságban azonban a világ legnépszerűbb sportjának nagyköveteiről van szó, akik elképesztő hatással vannak a fiatalokra. Alázat, elhivatottság, küzdeni akarás, kitartás, szocializálódás, tisztelet, együttérzés, a győzelem és a vereség kezelése – csupán néhány elengedhetetlen, az életben később is hasznosítható képesség, amelyekre többek közt a sport és annak jeles alakjai tanítják meg a fiatal nemzedéket.

Régen a futballisták ezt megértették, és ha nem is eszerint éltek, a kommunikációjukban, a pályán és azon kívül mutatott viselkedésükben igyekeztek a saját értékrendjük szerint példát mutatni. Róluk nem pletykák, hanem legendák keringtek. A pályára vitt személyiségük, az általuk adott interjúk, illetve a csapattársak történetei révén ismertük meg őket.

Mint egy regényben, ahol az író pontosan lefesti a szereplők megjelenését, elmesél néhány háttértörténetet, a végső kép a karakterekről, hősökről és antihősökről mégis a fantázia segítségével kiegészítve születik meg az olvasó fejében. Mindenkiében kicsit másképp.

A labdarúgók akkoriban is meghatározták a divatot, ők is napi szinten kerültek az újságok címlapjára. Esetükben az összkép mégis egy olyan férfiideált mutatott, amitől nem kapott frászt a szülő, ha a gyermeke elkezdte bálványozni. Egy fiatal személyiségét ugyanis a neveltetésen túl a környezete és a példaképei határozzák meg igazán.

Előttem lebeg a kép, hogy a fiam megnézi velem élete első mérkőzését, és ugyanúgy beleszeret ebbe a mindig változó, mégis több mint egy évszázada csodálatos sportágba, és aggódom. Aggódom, mert amikor majd rámutatok a pályára, az tele lesz házi macskákkal, akik oroszlánnak képzelik magukat, míg a most még alig néhány csúcsragadozóból addigra talán egy sem marad.

Címlapfotó: hirado.hu

Ajánljuk még