– Mivel a beatkultúra, melyet ön a reneszánszhoz vagy barokkhoz hasonlított, erősen meghatározta a fiatalok életérzését, az ön zenekarokkal foglalkozó filmjeihez is köthető a szintén a korabeli fiatal generációkkal foglalkozó alkotása, a Kalef – A Moszkva téri galeri. Ismerte a szereplőket?

– Hogyne, mindenkit ismertem közülük. Nem kezdtem ugyan együtt velük a 60-as évek közepén, de végül is én is belekerültem a Kalefba, ami számomra egy baráti kör volt; ugyanakkor állandó közönsége volt a Kexnek. Kézenfekvőnek tűnt tehát, hogy róluk is készítsek egy filmet.

– A rezsim retorikájában a „galeri”-nek nevezett baráti társaság tagjait más „galerikkel” együtt az 1960-as évek végén ítélték el egy sor szabályos, koncepciós perben. Mit lehet tudni ezekről a fiatalokról?

– Budapesten, de Magyarországon máshol is volt több ilyenfajta ifjúsági kezdeményezés, amikor összegyűltek és együtt akartak valamit csinálni. Ilyen volt a Kalef, a Nagyfa és a Kisfa galeri, vagy a „belvárosi galeri”, de volt hasonló kör Esztergomban, Pécsett vagy Miskolcon is. A fiatalok ebben az időszakban ezt a választ adták a kor kihívásaira, amelyek részben nyugatról, részben Magyarországról jöttek. Szóval egy nagyon érdekes dolog volt. Csoportos ellenállás. Legjobb tudásom szerint hat-hét magyarországi ifjúsági csoportról beszélhetünk. Egy általánosan vett szabadságeszméért jöttek össze, és éltek „úgy-ahogy közösségi” életet. Ezt a jelenséget egyébként még soha nem dolgozta föl senki. A Nagyfának és a Kisfának is volt külön pere.

Kisfaludy András Kossuth-díjas magyar filmrendező, producer, érdemes és kiváló művész, dobos otthonában 2026.05.31-én (Fotó: MTVA/Horváth Péter Gyula)

– Tekintve, hogy történeti dokumentumfilmeket is alkotott, ezt a filmjét például hová sorolná?

– Filmjeimet talán három nagy csoportra lehet osztani. Egyrészt vannak a kifejezetten az ifjúsági kultúrával foglalkozó filmek; körülbelül nyolc-tíz ilyen film bontja ki egy-egy korabeli csoport történetét. Ilyen a Törvénytelen muskátli vagy a most említett Kalef. Ezek a filmek tehát korabeli ifjúsági mozgalmakról szólnak; avagy nem is voltak azok mozgalmak! Csak egyszerűen negyven-ötven ember egymásra ismeréséről, egymásra találásáról volt szó. A második csoport a történelmi vonatkozású filmeké.

– Ha már ezt a kategóriát említi: miképpen került kapcsolatba az Iskolák a határon című filmje, az Ottlik Géza által ismertté lett, a nyugati határnál fekvő Hunyadi Mátyás Katonai Alreáliskola „örököseivel”?

– Nyaranta hónapokat töltöttem el azon a környéken. Be-bejártam a kőszegi „cögerájba”, ami akkor már kultikus helynek számított. Ismertem szinte minden apró követ, és szinte láttam a könyv jeleneteit, hogy a Merényi mikor verte el a Medvét. Nagyon nagy hatással volt rám Ottlik, ő is jelentősen alakította szemléletemet. Életének helyszínei közül a kőszegi iskola mellett ismerős volt számomra a Riadó utca 2/c is.

– Hogy kapcsolódik Ottlikhoz ez a pasaréti épület?

– A háború alatt az író ennek az utcának az aljában élt. Ebben az Ördög-árok melletti épületben bújtatta Vas Pistát és a feleségét. Nem messze volt a Bocskai István Katonai Főreál Iskola, amiről a Buda című regényét írta. Én pedig a Riadó utcában nőttem föl. Szóval ezernyi ilyen dolog van, ami „összenőtt” az életemben Ottlikkal; ráadásul megismertem egy még élő, szintén cögerájos társát, a Takácsot, akit ő a regényében a legjobb matematikusként emleget. Lehetőség nyílt a Magyar Történelmi Film Alapítványnál, az MTFA-nál a film elkészítésére – tehát ezek az 1956-ig terjedő időszakkal foglalkozó filmjeimet sorolnám a történeti dokumentumfilmek közé.

– S hogy nevezné a harmadik csoportot?

– Az a kategória a vidék Magyarországának problematikájával foglalkozik. Idesorolnám Az Ormánság senkié se című filmet. Ezek a szigorúan filmes vonatkozások; de szerveztem például hat-hét fesztivált, már ami kifejezetten tematikus fesztiválok, kiadtam ebből tíz-tizenegy könyvet, alapítványokat hoztam létre, tehát elég sok mindennel foglalkoztam a filmezésen kívül is.

Kisfaludy András Kossuth-díja (Fotó: MTVA/Horváth Péter Gyula)

– Az Iskolák a határon esetében sajátos szemléletet ad az Ottlikhoz fűződő személyes benyomások sora. Más történeti alkotásaiban is van valamilyen kapcsolódása az elbeszéltekhez?

– Lehet, hogy az a profi, akinek a stúdióvezető vagy nem tudom, ki, azt mondja, hogy „Akkor most tessék Tisza Istvánról csinálni egy filmet!”, és akkor hazamegy az illető, és elkezdi nyálazni a dokumentumokat. Én nem így vagyok ezzel: nekem mindegyik filmhez személyes kötődésem van. A saját filmjeimből rengeteget tanultam, és az egyik filmből vittem át ezeket a tapasztalatokat a másikba.

– Melyik alkotásából tudta a legtöbbet meríteni?

– Filozófiai szempontból a legnagyobb hatással Fülep Lajos volt rám, róla emlékeztem meg A szellem filozófusa című filmmel. Fülöp leírja, hogy amikor Firenzében járt, Giotto képeinek a hatására vált hívő emberré. Ez nagyon érdekes volt számomra. Nem egy az egyben írja ezt le, hanem különböző helyeken tesz erre utalást. Babus Antal irodalomtörténész, az MTA kézirattárának vezetője írt egy monográfiát Fülepről. Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, megkerestem őt.

– A legkevésbé sem csak Fülepről szól ez a film…

– Azt hiszem, ma különösen igaz, hogy egy személyiség mögé bújva vagy arra építve sokkal izgalmasabban lehet elmondani egy korszak problémáit. Például a Fülep-filmben ilyen lehetőség volt a már említett a firenzei út, vagy az, hogy részt vett az általa, illetve Mannheim Károllyal és Lukács Györggyel együtt alapított Vasárnapi Kör ülésein. Szerepet vállalt az 1919-es forradalomban, aztán 1927-ben leköltözött Zengővárkonyba. Református lelkészként úgy gondolta, hogy egy tiszta lelkületű ember jelenlétével és Krisztus szavaival, gondolataival, tetteivel meg lehet győzni és jóra lehet fordítani az embereket. Voltak ilyen nagyra törő gondolatai. Például Dosztojevszkijről is úgy vélte, számos műve alapján, hogy szintén a keresztényi jóra törekvő ember volt. A háború utáni művészettörténész generációt nevelte. Még egy olyan nagy generáció, mint amely akkor indult útnak, azóta sem jelentkezett. Bár későn találkoztam munkáival, de attól kezdve meghatározó volt számomra a gondolkodása.

– Mi ragadta meg ennyire Fülep Lajosban?

– A művészet iránt és a transzcendens iránti elkötelezettsége, ezek a gondolatai nekem borzasztó nagy segítséget jelentenek. Egy vagy két könyve jelent meg összesen a „normál” magyar könyvforgalmazásban, nekem kéziratos formában vannak meg a munkái. Még manapság is elmondható, hogy – bár most már nem számít persona non gratának – nem őróla szól a művészettörténeti élet és a könyvkiadás.

– Volt vele valamilyen személyes kapcsolata?

– Sajnos nem ismertem személyesen, de a munkáival mégis „összejöttem”. Nagyon szerettem minden ilyen filmet; minden ilyen embert és mindenkit, akiről filmet csináltam. Legyen zenész vagy katona, vagy nem tudom, mi, én mindegyiket megszerettem. Például Kásás Andor, aki egy vezérőrnagy volt, szerepelt a ludovikás tisztekről szóló filmemben. Úgy láttam, őróla külön is érdemes egy filmet készíteni.

– Mivel érdemelte ki ezt a figyelmet az egykori vezérőrnagy?

– Úgy láttam, olyan mélyen gondolkodott az igazságról, az életről, az emberiségről, a harcról, hogy minderről érdemes őt beszéltetni. Ami nem volt egyszerű: Kásás többnyire megtartotta magának, amit gondolt, és nem volt hajlandó mással közölni a dolgokat. Például 1982-ben Sára Sándor, aki egy – szerintem Európában is egyedülálló és a műfajában a legnagyobbnak számító – 23 részes magyar filmeposzt készített a doni harctér visszatért katonáival, eljutott Kásához is. Csakhogy Kásás nem nyilatkozott Sárának. Engem nagyon érdekelt, hogy miért nem, és hogy mit tudhat.

– Miképpen sikerült megnyernie a bizalmát?

– Mintegy tíz évvel Sáráék filmjének forgatása után tehát bekéredzkedtem hozzá; jellemző módon az Attila úton lakott, Ottlik Géza akkori lakása mellett két házzal. Tudomásul vette, hogy beszélgetést akarok vele készíteni, ám azt mondta, hogy őneki egy ilyen beszélgetés kevés; jöjjek el még, többször is. Mint a mesében, elmentem hozzá újra. Négyszer kellett hozzá elmennem, hogy aztán végül azt mondja: na jó, akkor csináljunk egy filmet. Ekkor 93 éves volt; végigmentünk az élete állomásain. Megható volt, hogy amikor az egyik utolsó jelenetet vettük fel, a stáb tagjai, a mellettem álló operatőr, az asszisztens és bent a másik szobában a hangmérnök, mind elsírta magát, olyan megható volt az, amit mesélt. A Sárának azért nem akarta elmondani, mert még „friss” volt az élmény.

– Éppen az élmény, a kor tanúival élőben felidézett pillanatok miatt izgalmasak a Perjés Gézával készített beszélgetések, „dialógusok” is. Hogy tudta Perjés az általa gyakran idézett Clausewitz gondolatait a magyar történelemre alkalmazni?

– Perjés leírja például, hogy mondjuk, ha a mohácsi vésznél van egy hadsereg, amelyik a síkságos részen van, és van egy másik, amelyik a dombról ereszkedik le – ezek Szulejmán seregei –, és öt napja esik az eső, süpped a talaj, ő mint harci tapasztalatokkal rendelkező ludovikás tiszt, el tudta mondani, milyen problémák adódhattak.

Azt is elmondta, hogy két nappal a harcok után mésszel beöntve, belocsolva a holttesteket be kellett ásni, el kellett temetni. Sokan most, az újabbak, kijelentik, hogy a holttestek nem ott vannak, ahol a csata volt. Szerintem viszont minden úgy történt, ahogy a Géza leírta. Kiutazott Törökországba, és az ottani levéltárban még Szulejmán levelezését is elolvasta. Az a gondolata különösen tetszik, amit Mohács kapcsán kiemel: hogy az élen jártak a papok, s a katonai vezetők, a sereg „nemes részei”. Nem hátulról irányították az ütközetet, hanem példát mutattak.

– Nem hagyták magukra az embereiket; ennek ellenpéldája Az Ormánság senkié se, ott egy teljes országrészről láthatunk felvételeket, amelyet elhagytak, magára hagytak. A filmet Szarka Ágota emlékének ajánlotta.

– Valóban, a filmet azért ajánlottam a Magyar Nemzet egykori újságírójának, mert az ő cikke alapján indultam a terület feltárására. A még 2010 előtt forgatott anyag az Ormánság teljes leépülését mutatja be. Valahol azt is, hogyan pusztul le Magyarország. A területen egyébként a mai napig nincs semmilyen változás. Nem lehet tudni, hogy mi ennek az oka. A Dráva mellett, egyszerre Horvátország és Szerbia közelségében, szinte paradicsomi helyzetet lehetne teremteni. Mégis, éppen Magyarország gazdasági, történelmi, szellemi mélypontja lett az Ormánság.

– Beszélgetésünk legelejére, az ön felvidéki gyökereihez visszatérve, talán nem véletlen, hogy Az én folyóm – az Ipoly című film a felvidéki és az anyaországi kultúra, építészet, néprajzi hagyományok elválaszthatatlan egységét mutatja be.

– Filmes barátom, Erdélyi János kapott egy olyan megbízást, hogy Magyarország folyói címmel rendezzen egy dokumentumfilm-sorozatot. Nem volt sok pénz rá, így aztán a hiányzó részt az ember igyekszik ilyenkor a saját találékonyságával kipótolni. Ez egy nyolc-tíz részes, komplett sorozat volt, készítettünk filmet a Sajóról, a Körösökről és a Dunáról is. Ez talán abból a szempontból érdekes, hogy a folyók mentén a kultúra hogyan alakult ki, és hogy milyen kultúra az, ami itt kialakult. Az Ipoly-filmben az a különleges, hogy a magyar hagyomány, a magyar népi kultúra, és ebbe beleértve mindent – a nyelv, az öltözködés, építészet, zene és a többi –, rendkívül erős és sok mindent meghatározó képződmény volt. Csakhogy nem tudott átmenekítődni a mostani életünkbe. És ez nagyon nagy probléma.

– Pedig sokan menekítették, dokumentálták a hagyományokat, a magyar kultúrát.

– Örülök mindenkinek, aki ezzel foglalkozik: az, hogy például Erdélyi Zsuzsa egy vastag kötetnyi, még az írásbeliség előtt keletkezett istenes verset gyűjtött össze, a világon egyedül álló! Andrásfalvy Bertalannak is van nyolc-tíz olyan könyve, amely ezt az örökséget hozza át. Csakhogy ez az örökség nincs földolgozva, nem tud beleilleszkedni a mai életbe. Nem tudom megmondani egyébként, hogy jó lenne-e vagy sem, ha ez megtörténne. Ez olyan, mint az ukrán gabona dömpingje.

– Miért jut erről eszébe az ukrán gabona?

–  Valamelyik magyarországi utamon egy gazdálkodó elmondta nekem, hogy százhetven fajta alma volt Magyarországon, neki abból százhúszféle termett az általa megmutatott kertben. Csak az általa megmutatott kertben ott álltak a legkülönfélébb almák. És akkor mi külföldről hozunk be almát! Érdemes tehát azon gondolkodni, hogy a hagyományaink, például a mezőgazdasági kultúránk, mennyire fontosak, hogy kellenek-e nekünk, vagy sem. Hogy miképpen gondolkodtak erről az egymást követő kormányzatok. Ha a hagyományok megőrzése megvalósulhatott volna, akkor most leperegne rólunk a kérdés, hogy szükséges-e az ukrán gabona.

– Mit jelent ez a mindennapi életünkben?

– Amikor az 1800-as évek végén hazajött tanulmányútjáról Paál László és vele együtt más magyar impresszionisták Franciaországból meg különböző helyekről, festményeiken azt lehetett látni, nem mindenhol, és nem mindenkinél, hogy „bazalt színűre”, lilára festették az utakat képeiken. Az erdei utakat is. Való igaz, hogy ott kint a bazalt anyaga adta az út alapját; nálunk viszont a sárga agyag vagy a föld, homok vagy templom építéséhez, mégis elkészültek. Vagy néhányan, különösebb képzettség nélkül, hatalmas gazdaságokat működtettek.

– Beszélgetésünk tanúja egy felnagyított, fafaragványról készült felvétel itt, az ön lakásának közepén. Mit ábrázol ez a kép?

– A kedvencem ez a Krisztus-kép. Olasz Ferenc fotográfus készítette. Valóban, egy egyszerű fafaragvány. Érdemes megfigyelni az arcát, ami tényleg a szenvedő Krisztusé. Nem neves, tanult alkotó készítette, hanem egy népi fafaragó. Ebben az a különleges, hogy ő a fafaragásban az elődöktől vette át a tudást. Itt évszázadok tudásának átörökléséről beszélünk. Magáévá tette, amit átvett, és így fejlődött ő is tovább. És akkor ugye jön a barbizoni iskola a lila erdei sétányokkal; az megmarad, ez pedig eltűnik. Tehát azt, ami a miénk lehetne, és ami a sajátosságunk a népművészetben és a hétköznapi életben, nem sikerül megőriznünk. Pedig éppen az ilyen művek jelentik a nemzeti értéket. Fülep Lajos azt mondja „a nemzeti: művé átlényegült jellegzetesség”. A Krisztus-szobor ezt példázza.

– Talán éppen erre is figyelmeztet az Ipoly-film.

– Beszéltünk arról, hogy három nagy témában vannak filmjeim, de az a helyzet, hogy én nem tudtam eljutni odáig, hogy ezek közül egy vagy kettő vagy ez az egész valami miatt felkiáltójel legyen. Nem tudtam eljutni odáig.

A Kossuth-díj átvételekor készült családi kép 2026. március 14-én. Kisfaludy Nóra, Hűvösvölgyi Ildikó, Kisfaludy András, Kisfaludy Zsófia (Forrás: Kisfaludy András archívuma)

– Mit jelezne ez a felkiáltójel?

– Az lenne az igazán jó, hogyha én magam is éreztetni tudnám azt, hogy nem arra, hanem erre, ebbe az irányba kell menni, és megmutatni ezeket az értékeket, a régebbi kultúrában is, és a városi kultúrában is, hiszen azzal is sokat foglalkoztam.

– Az ön számára mit jelentettek mindazok a filmek, amelyekről beszélgettünk?

– Én mindegyik filmem szereplőjét és témáját valami miatt szerelmesen szerettem. Hogy ez látszik, vagy nem látszik, nem tudom, de azt hiszem, hogy én mindenesetre ebből nagyon is sokat épültem, és remélem, hogy a filmek is ezt mutatják.

Kiemelt kép: Kisfaludy András Kossuth-díjas magyar filmrendező, producer, érdemes és kiváló művész otthonában 2026.05.31-én (Fotó: MTVA/Horváth Péter Gyula)