– Úgy érzem, semmiképpen nem megkerülhető pályája indulásában a családi háttér: édesapja, Kisfaludy Lajos a Cavintont és a Seduxent is feltaláló gyógyszerkutató, akadémikus, akiről ön portréfilmet is készített; apai nagyapja kántortanító volt, anyai ágon pedig a felmenője Mátrai Makovits Jenő, szintén felvidéki születésű festőművész. A család a Felvidékről származik. Ön mikor, hogyan találkozott a festészettel?

– Különféle feszültségek, érdekek és izgalmak vannak az emberben, hol ilyen, hol olyan formában. Így a nagyapám révén eleinte elsősorban a festészettel foglalkoztam. Ez borzasztóan izgatott és érdekelt, majd ez a lelkesedésem a zene felé fordult. A zene is mindig ott bujkált a családban, például a nagyapám hegedült – elsősorban magyar nótákat. Édesapám és a kántortanító nagyapám zongorázott; mindez kihatott a későbbi „kexes” zenei pályafutásomra.

– Festészetet tanult a főiskolán. „Csendes szakmájába” ekkor hatol be egy másik szenvedély – melyik is volt az?

– A főiskoláról két dolog jut az eszembe. Részben állati unalmas volt, egyáltalán nem előremozdító vagy izgalmas, még Bernáth Aurél tanítása sem. Másrészt viszont ebben az időszakban kezdtem el intenzíven zenélni; száz-kétszáz, de volt, hogy ötszáz-ezer ember előtt játszottam, és éjjel 3-kor mentem haza – más sikerek és más élmények érdekeltek, miközben az epreskerti műterem csendje nem fogott meg. Ez egy tényleg állati nagy ellentét; nem is tudom, hogy mennyi ideig bírtam.

Kisfaludy András Kossuth-díja (Fotó: MTVA/Horváth Péter Gyula)

– Mennyiben határozta meg a szemléletmódját Bernáth Aurél?

– Bernáth Auréltól én igazán nem tanultam semmit. Viszont a nagyapámtól, aki egyébként Glatz Oszkár és Rudnay Gyula tanítványa volt a főiskolán, annál többet. Glatz és Rudnay erősen kötődtek a Felvidékhez, ahogy egyébként az egész családom felvidéki: Rimaszombatból és Sajógömörből valók, a második világháború idején jöttek ide. Nagyapám köztiszteletben álló személy volt Rimaszombaton.

– Önre tehát egy korábbi korszak hatott erőteljesebben?

– Az a festészeti irányzat, ami egyébként rám hatott, az impresszionizmusig tartó művészeti korszak volt, amely még a nagyapám stílusát is meghatározta.

– Miért ragadta meg a 19. század művészete?

– Akkor még a festők olyan tájakat, tájképeket, csendéleteket kerestek, ami az ő bensőjükben valahogy megjelenik, vagy valamire rezonál, vagy valamit kifejez – egy tájkép például. Egy Barcsay Jenő például a maga szentendrei, dimbes-dombos képeivel a lankákkal; vagy akár Kisfaludy Károly romantikus festményei viharokkal, felhőkkel, az alkotó saját belső énjét vetíti ki. Nagyapám a rimaszombati és a felvidéki tájat, a Tátra világát, az ott élő népi kultúrát kereste. Ez hatott énrám is, hiszen a hagyományos értelemben vett tájkép, az maga a festő lelke. Cézanne festészete, ahogyan elemzi a tájat, minden egyes ecsetvonás leköveti a látványt, az volt az, amit kaptam, és az érdekelt igazán. Csakhogy, amikor 1968-ban jött a beatzene, beatkultúra, akkor én ettől az egésztől eléggé eltávolodtam.

Kisfaludy András dobol a Citadellában 1969-ben (Forrás: Kisfaludy András archívuma)

– Mióta dobolt, mikor találkozott először ezzel a hangszerrel?

– Nem tudom, én ugyanis állandóan doboltam. Emlékszem például, hogy gyerekkoromban, amikor egyszer éppen nyaraltunk Balatonvilágoson, az akadémiai üdülőben, és a szüleim levittek ötórai teára a presszóba, ahol a felnőttek itták a kevert rumot, meg a nem tudom én miféle borzalmas italokat; nos, akkor még az volt a divat, hogy a presszókban élő zene, ötórai tea volt. Éppen ott volt a dobos is, én pedig szóltam édesapámnak: kérje meg a dobost, hogy engedjen engem oda, leülni a dob mögé. Kézzel megütögettem a dobokat, ő pedig megmutatta, mi, hogyan működik. Nagyon érdekelt engem, nagyon izgatott – s ez nyilván nem volt véletlen.

– Hogy akadták rá Baksa-Soós Jánosra?

– Baksa-Soós János egy nagyon érdekes jelenség, mindenekelőtt egyéniség volt. A zenésztársaimmal őt egy XV. vagy XVI. kerületi vendéglőben ismertük meg. Tipikus korabeli, kockás abroszos helyiség volt, és éppen senki nem ült ott, de a zenekarnak szerződése volt, játszania kellett. Ekkor ugyanis a Kex már megalakult, ám kellett egy énekes is. Baksa rögtön tudta, hogy mi miben sántikálunk, pedig nem ismertük egymást, elkezdte produkálni magát. Énekelt, ugrált; egy kamu rock and roll-számot adott elő, de úgy, hogy közben felugrott egy asztalra. Onnan egy másik asztalra ugrott, aztán a másikról a harmadikra. Az egész teret bejárta már, és úgy tett, mintha mi nem volnánk ott. Lenyűgöző látványt produkált. Egy idő múlva mi menekültünk el onnan – pedig azért mentünk oda, hogy őt megnézzük. A buszon, hazafelé jövet pedig abban maradtunk, hogy ez annyira izgalmas figura, hogy elhívjuk a zenekarba. Hát így kezdődött. János egyébként már azt megelőzően is, hogy zenélni kezdett volna, egy baromi izgalmas egyéniség volt. Mindenből poént csinált. Játszott: ez volt az ő lételeme.

– Honnan jött az együttes neve?

– Összeültünk, mi, a zenekari tagok meg barátaink, úgy öten-hatan, azzal a céllal, hogy nevet keresünk magunknak. Csakhogy nem találtunk; volt persze mindenféle ölet, olyan, például, hogy legyünk az „És piros biciklin ment el” együttes. Összeírtuk a tippeket, ott már szerepelt, hogy Keksz, de csak így, ksz-szel. Erre egy-két nap múlva Baksa-Soós Jani húga lejött a zenekar próbájára és azt mondta: hát ez baromi jó név lenne, csak nem így kéne írni, hanem hanem x-szel: „Kex”! Ez egyébként jellemző volt az egész zenekarra: ha valami normális dolog történik, a társaság rögtön megcsinálja annak a fordítottját; elemeli, tovább viszi.

Kex-koncert a Tabánban, 1969-ben (Forrás: Kisfaludy András archívuma)

– Hány számot írtak?

– A Kexnek volt tizenhat száma; ebből egy kislemez lett – lehetett volna bőven egy nagylemez is; a közönség valóban nagyon szerette ezeket a számokat, a mai napig is játszanak belőle.

Az első zenekari fotók egyike – Imre Attila, Kisfaludy András, (ülve) Doleviczényi Miklós, Bianki István, Baksa-Soós János (Forrás: Kisfaludy András archívuma)

– Rajnák elvtárs pribékjei szívesen provokáltak verekedést a várbeli Ifjúsági Parkban. Hogy tudták előadni a számaikat ilyen körülmények között?

– Nemcsak az Ifjúsági Parkban vagy hasonló színpadokon játszottunk, hanem pódiumokon, kisebb helyeken – ilyen volt például az egyik, a Citadella bár, a másik a Bem rakpart, és voltak bulik az Ifjúsági Parkban is. Egy környéken találhatók ezek a helyek, ötszáz méteres körben, gyalog pár percre egymástól.

– Citadellabeli fellépéseikre még a „remete” Weöres Sándor is elment, Fidel Castro is felbukkant egyszer a közönség soraiban. Hogy zajlottak ezek a koncertek?

– Baksa ezeken a bulikon rendszerint elkezdett valamilyen performanszt kitalálni. Ez azt jelenti, hogy különböző történeteket mesélt el. Olyanokat, amiket egyébként versben is meg lehetne írni, de ő prózában adta elő ezeket. Egy ilyen szám vagy esemény eltartott akár 10-15 percig is, mert a történet hosszabbra sikeredett. Ezeket ő találta ki, úgy, hogy előtte nem volt lepróbálva semmi: teljesen improvizatívan.

A Kex remake próbáján készült fotó 2016-ból: Kisfaludy András újra a doboknál (Forrás: Kisfaludy András archívuma)

– Milyen performanszok voltak ezek?

– Az avantgárd bizonyos elemeit föl lehet lelni bennük John Cage-től kezdve a Ginsbergen át Allan Kaprow happeningjeiig, és találhattunk magyar vonatkozásokat is. Vad, de nem érzéketlen dolgok voltak: nagyon is érzékeny és hagyományos értelemben jó dolgokra ható történetek. Például az egyik az ilyen perfomansz volt a „Farkaskaland”. Az volt a történet lényege, hogy a közönséget az egyik bulin felszólította: mindenki hozzon magával uzsonnát, elemózsiát, mert hosszú kirándulásra megyünk. A következő bulin aztán odament mindenkihez, a szó szoros értelmében: a nőknek kirámolta a táskáját, a fiúknak a zsebeit: „Te hoztál elemózsiát? Csak az jöhet velünk, aki hozott valamit!” Persze nem hozott senki. Majd – persze mindnyájan – elmentünk képzeletben egy nagy sétára. Tél lett a nyárból, beesteledett, és akkor jöttek a farkasok, akik meg akartak enni minket, mert éhesek voltak. „Amikor már mindenkit megettek, már csak ketten maradtunk” – így folytatta a mesét –, „a barátom, Pierre meg én. Felmásztunk egy fára, és akkor ledobáltunk mindent, ami rajtunk volt: a lábunkat, kezünket, karunkat; nem maradt már semmi más, csak a szívünk és a lelkünk.” Euforikus megtisztulás volt egy-egy ilyen történet. Mind ezalatt alkalmasint Brian Auger orgonista számait játszottuk szordínóban. A zenekar együtt élt Baksával, ha ő elhalkult, mi belevágtunk, és fordítva. Ez így együtt egy közös játék, volt totál improvizáció, a végén hatalmas kódával.

Kisfaludy András Kossuth-díjas magyar filmrendező, producer, érdemes és kiváló művész, dobos otthonában 2026.05.31-én (Fotó: MTVA/Horváth Péter Gyula)

– Úgy hallottam, még parlamenti választást is tartottak az egyik koncerten.

– Baksa-Soós valóban kitalált egy választásos performanszt is. Az 1971-es voksoláson Magyarországon először fordult elő, az országos választásokon, hogy az MSZMP és a Hazafias Népfront jelöltjeire lehetett szavazni. Ez önmagában is nonszensz, és a Baksa ennek az abszurditását játszotta ki, a zenekar tagjainak bevonásával. Én a hírnök szerepét játszottam, ahol már-már győzött a Hazafias Népfront, de végül mégis az igazság győzött, mert az MSZMP jelöltje kapta a legtöbb szavazatot.

– A Kádár-rezsim pribékjei meg akarták gyilkolni Baksa-Soóst, több kísérletet tettek erre. Önök mikor, hogyan értesültek erről?

– Egészen a végéről kezdem: megírtam az Elszálltunk egy hajóval a szélben című könyvet, ami részben az én hatvanas évekbeli jampeckoromról szól, másrészt pedig a Kex történetéről. A könyv végén idézem fel azt a beszélgetést, amit Vető János barátunkkal folytattam, aki egy külföldön élő, avantgárd művész. Ő kérdezte meg tőlem: „Tudod, hogy meg akarták ölni a Baksa-Soóst?”

Kex-koncert a Citadellában 1969-ben (Forrás: Kisfaludy András archívuma)

– A zenekarról szóló dokumentumfilm bővelkedik a korabeli rezsim ügynöki jelentéseiben; működésüket ezek szerint korántsem csak a közönség kísérte élénk figyelemmel.– A könyvben és a filmben is vannak III/III-as ügynöki jelentések. A Kex idejében volt úgy, hogy összesen hat besúgó volt ránk állítva, figyelték a zenekart. Heti két jelentés is készült rólunk.

– Miért érdekelte ilyen tüzetesen a zenekar élete a titkosszolgálatot?

– A rettenetes mennyiségű iratanyag elkészítése mögött az állt, hogy az akkori politikai vezetés rettegett a fiataloktól, és az egész ifjúsági mozgalomtól. Kultúráról beszélünk, amit meghatározott Aczél György elvtárs neve. Sokkal többet foglalkoztak a Baksa-Soós Jánossal, mint egy-egy nagy magyar íróval, például Németh Lászlóval. Ez persze nem az ő érdeme, egyszerűen a helyzet így adta ezt. Utánaérdeklődtem a történteknek Baksa-Soós későbbi feleségénél, aki Stiller-Luzsicza Ágnes, Magyarországon és Németországban is élő, egyébként nagyon tehetséges festőnő.

– Hogy emlékezett vissza a merényletre a feleség?

– Elmondta, hogy az utolsó hetekben már minden lépésüket figyelték. Nemcsak a telefonjukat hallgatták le, hanem például követték is őket. Arról is beszélt, hogy nem is egy, hanem két alkalommal történt életveszélyes támadás. Az utolsó akkor érte őket, amikor éjjel egy órakor mentek haza egy buli után, és a Bimbó úton az egyik meredek, kacskaringós szakasznál ott állt egy katonai dzsip. Amikor a közelébe értek, a zsaruk bekapcsolták a reflektort és nekik akartak hajtani, hogy elüssék őket. Nyilván az volt a cél, hogy autóbalesetet színleljenek. Ágnes azt mondta: életében nem érezte magát olyan borzalmasan. Hatalmasat kiáltott, aztán menekültek; beugrottak egy kapualjba. Elmenekültek a Barsi parknál a bozótok és ösvények közt. A dzsip akkor odébb állt, így tudtak ők is továbbmenni. Tíz nap múlva Baksáék örökre disszidáltak, Németországba. A Baksa soha nem jött haza, csak néha egy-egy rövid látogatásra.

– Elég extrém történetnek tűnik, hogy a kommunista hatalom pribékeji próbálnak meggyilkolni egy zenészt. Mennyiben volt egyedülálló ez a történet?

– A magyar politika történetében, de a hazai rocktörténetben is példátlan ez az eset. Baksa-Soóst valóban meg akarták gyilkolni, s ezáltal persze magát a Kex zenekart is.

A Kex együttes a Mafilm udvarán 1970-ben (Forrás: Kisfaludy András archívuma)

– Mit jelentett akkor, a vasfüggöny korszakában egy emigráció?– Ez az egész életüket és a karrierjüket is kettévágta. Németországban új életet próbáltak meg, de mindazt, ami itt volt, már nem lehetett megcsinálni.

– A „kexes” szellemiségnek megfelelően rendhagyó volt az egyik első, animációs elemeket tartalmazó zenei portréfilmje is, a Rolling Stones Blues, ami Hobót, avagy Földes Lászlót mutatta be 1980-ban. Mi adta az ötletet, hogy – a Pannónia Filmstúdió rajzolójaként szerzett tapasztalatait is felhasználva – elkészítse a filmet?

– Hobónak ez volt az első lemezfelvétele; azt hiszem, ő kezdeményezte, hogy ebből csináljunk valami filmet. Úgy gondolom, hogy amit a szövegeiben leírt, az mindannyiunk élménye volt.

– Mik voltak ezek az élmények, témakörök?

– A Rolling Stones, az ifjúság, a tánc, a szerelem, a katonaság… Arra gondoltam, hogy ezt valóban érdemes volna megcsinálni egy filmben. Benyújtottam egy tervet a Pannóniában, és adtak rá pénzt. Már ott is az érdekelt: hogyan lehet a filmezésben a valóságot egy olyan szintre elemelni, ahol megvannak még a valóság jegyei, de az egész már egy „elemelt”, egy másik világ.

– És, hogy lehet?

– Ezt úgy sikerült megcsinálni, hogy Hobo elénekelte, végig, szinkronban a dalt, a Rolling Stones Blues című számot, amit aztán egy közeli képbe beégettem úgy, hogy csak a kontúrok maradtak. Tehát Hobo arca, haja, szeme. A többi rész viszont a beégetés miatt üresen maradt vagy áttetsző volt: oda meg beraktam azokat a történeteket, amikről beszél. Így tulajdonképpen egy új formanyelv lett belőle; ezt a játékot én is nagyon kedveltem.

– Akkor, abban az időszakban fontos volt, hogy Hobo megszólaljon, hiszen valami teljesen újat hozott. Mit is, tulajdonképpen?

– Hobo rögtön bebizonyította, hogy ragyogó szövegíró. Munkásságát részben mint szövegíróét értékelem nagyra, részben azért is, mert már az első, általa megírt számmal magával tudta hozni a teljes beatkultúrát Ginsberggel és a Rolling Stonesszal. Ennek az egész miliőnek az érzésvilágát magában hordozta. Tehát ő nemcsak egy szövegíró volt, hanem a hatvanas években induló magyarországi beatkultúra nagyon jelentős alkotója. Ő ugyanis, komoly egyéniségként, nem „utánzott”.

– Elhallgatott zenekarok az 1960-as, 70-es években című alkotásában megszólalnak a kommunista diktatúra cenzorai is, mint Barabás János és Lendvai Ildikó. Nem vonakodtak a szerepléstől?

– Fölhívtam őket, és azt mondták, szívesen nyilatkoznak – talán, hogy ne más mondja el helyettük… Ráadásul gyakran nem azt mondták el, ami történt, hanem egy „megszépített üzenetet” adtak át. Engem az érdekelt, hogy az ifjúsági kultúrában ők hogyan működtek, milyen szerepet játszottak. Például Lendvai Ildikó a KISZ Központi Bizottsága kulturális szervezetének vezetője volt, utána lett belőle az MSZMP kulturális vezetője, aztán önálló pártpolitikus és a többi – végül is ez egy abszolút felfelé ívelő politikusi pálya. S ez a pálya akkor indul, ebben az időszakban, amikor a hatalom erősen az ifjúságra volt „kihegyezve”. Ők pedig szélsőséges, követhetetlen módon vagy megengedtek, vagy váratlanul megtiltottak valamit.

– Tudna erre példát mondani?

– Ilyen volt a Syrius együttes esete, amikor a zenekar váratlanul kimehetett Ausztráliába. Rendesen, hivatalosan működött a dolog, „le lehetett levelezni” a turnét. Egy erdélyi magyar volt a menedzserük. Ausztráliában sikerük volt, fölvettek egy nagylemezt az Ördög álarcosbálja címen, természetesen angolul. Amikor hazajöttek Budapestre, csaknem egy év elteltével megpróbálták elintézni, hogy mindez magyarul is megjelenjen. Az egyik legmenőbb hazai szövegíró, Horváth Attila, aki ráadásul jól beszélt angolul is, vállalta a fordítást. Az Erzsébet étteremben dolgoztak a magyar szövegen, többnyire oda jártak ugyanis a zenészek akkoriban. Jackie-vel szinte minden este találkoztak, le is fordították szépen az egész albumot. De ami angolul jó gondolat, az magyarul nem releváns szöveg.

– Ami aztán megjelent magyarul is?

– Nem. A szöveget nem lehetett magyarul felénekelni, de nem prozódiai, hanem politikai szempontok miatt. Így a Syrius első és utolsó magyar nagylemeze elmaradt.

– Azokat a szövegeket, amelyek angolul már meg is jelentek a hazai kiadású lemezen?

– Így van, magyar fordításban már nem kapott engedélyt ugyanaz a szöveg, amit angolul már lemezre vettek.

– Volt ennek valami oka?

– Az égvilágon semmi olyan nincs ezekben a szövegekben, ami felbuzdította volna a fiatalokat arra, hogy menjenek ki az utcára, és öljenek meg mindenkit. Ennyire direkt volt a cenzúra.

– A Scampolóról szóló filmjéből is kiderül, hány megtört élettel, félbetört pályával járt a diktatúra. Ebbe a körbe illeszkedik az R. B. Kapitány – Radics Béla emlékére című film is?

– Bélára különösen érvényes, hogy a kommunizmusban az értelmiség – vagy egy alkotó ember – előtt két út állt, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Neki az előbbi jutott. Gitárkirály volt, kétségtelenül, ám az alkoholbetegség egy bizonyos szintje után már valósággal zuhant lefelé a teljesítménye.

– Milyen kapcsolatban állt a „kapitánnyal”?

– Egy évig játszottam vele, még a halála előtt, négy-öt évvel; virtuozitását ekkor még megőrizte. Azzal, amit csinált, tömegeket mozgatott meg: öt-tízezer ember jött el az Ifjúsági Parkba pusztán a neve hallatára. Ez azért nem volt semmi!

– Mi mozgatta meg így az embereket?

– Az a vagány, erős és nem föntről jövő „káder”, aki megmutatta, hogy a legalacsonyabbról indulva is föl tud jutni a csúcsra. Egyszeri volt, amit csinált, és egészen különleges. Ilyen magyar tehetség nem nagyon van azóta.

– Nemcsak egy kort mutatnak be ezek az 1960-as évektől az 1980-as évekig tartó időszak együtteseiről szóló filmek, hanem… mit is tulajdonképpen?

– Hogyha meg kellene fogalmaznom, hogy milyen volt ez az egész dolog, akkor azt mondanám, volt ebben a korszakban valami, ami átfogta Európa és Amerika egész fiatalságát. Ami az egész nemzedéket „beterelte” egy közös ízlésvilágba és egy közös gondolatvilágba, a szerelemről, a szabadságról.

– S egyetlen, közös lázadást is jelentett?

– Azért a lázadás, az más dolog; hogyha az ember elolvassa, hogy az amerikai fiatalok tulajdonképpen mi ellen lázadtak: a szülők meg a tradíciók, s a „régiek” ellen; hát ez nem olyan nagy ügy, lássuk be. Mégis, a zenével és az irodalommal, az öltözködéssel, az emberek közti viselkedéssel, és ezekkel a normákkal, amiket ők saját maguk közt kialakítottak – ez nemcsak „beatkorszak”, nem is beszélve a politikai diktatúráról, a tényleges elnyomásról! Én tehát ezt fölemelném még egy szinttel: ezért mondom azt, hogy ez egy olyan nagy korszak volt, mint a barokk vagy a reneszánsz, Európában. A beatkorszak vezető műfaja a zene, de példátlan mennyiségű lemezgrafika is készült, így a képzőművészetre is hatással volt. Ha jellemezni kéne ezeket a korszakokat, akkor azt mondanám, a reneszánsz az újjászületés, a barokk a lendület, a mozgás, és a beat a lelkiség korszaka volt. Ennek is volt eszmeisége, zenéje, szabad szellemisége, költészete, festészete – gondoljunk a pop-artra, ami 1964-ben a csúcsra ért, hiszen az amerikai Rauschenberg megnyerte a Velencei Biennálé fődíját, és az irodalma, Kerouac, Ferlinghetti, Ginsberg, és a magyarok, szociológiája, öltözködési divatja, politikai ellenállása és folytathatnám a sort.

Esküvő, 1976. december (Forrás: Kisfaludy András archívuma)

– Éppen az erre a korszakra, az aktív zenélés időszakára esik máig tartó házassága Hűvösvölgyi Ildikó színésznővel. Hogy hatott egymásra a két pálya, inspirálták felesége szerepei?

– Nem igazán; például, ha valamit utáltam, akkor az az operett volt, de hát őmiatta, természetesen, azt is elviseltem… Ám ahogy ő mondja például Reményik Sándor verseit, Csukás Pista vagy Weöres Sanyi bácsi verseit – az egészen fantasztikus. Vannak olyan versek, amit elkezd, csak úgy véletlenül, én meg azt mondom neki: ne folytasd, mert elsírom magam! Tehát nagyon mély hatással van rám. Érdekes az is, hogy egy férfi érzelmet közvetít, amikor ezeket szavalja, nőként – mégis, az ő tehetségét mutatja, hogy ilyen korlátokon is át tud lépni. Eleinte persze nem ez hatott rám; csak mint fiatal nő, tetszett nagyon, a későbbiekben viszont már a tehetsége is megragadott engem. Ő maga keresi meg a verseket, amiket előad. Amikor mondja azt a Weöres Sándor-verset, hogy „Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, / a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át”, hát ezek olyan pillanatok, olyan behatóak, és annyira, tényleg, az embernek a szívébe vág.

(Forrás: Kisfaludy András archívuma)

Kiemelt kép: Kisfaludy András Kossuth-díjas magyar filmrendező, producer, érdemes és kiváló művész, dobos otthonában 2026.05.31-én (Fotó: MTVA/Horváth Péter Gyula)