Novotny Zoltán a műsorban arról beszélt: „1963 óta dolgozom hivatalosan a Rádióban, és egy 60 éve beszélő valaki előbb-utóbb legendává válhat… ez csak az idő kérdése. Tehát ezt csak az idő határozza meg, vagy talán saját magam, Novotny Zoltán is. Nem akarok szerénytelen lenni, de nyilvánvaló, hogy a hang is kellett hozzá, vagy maga a beszéd, a hangképzés, és az hogy az ember mond is valamit. Én az életemet a sportpályán, sportközvetítéssel vagy sportműsorok készítésével töltöttem el, és a jelszavunk az volt, hogy aki minket hallgat, mindent lát… Tehát olyan formán kell átadni azt, amit látok, amiről beszélek, hogy a hallgató egyszerűen képzelje oda magát. Az igazság ugye az, hogy mindenki, a hangomról ismer meg, és a sportról. Velem kapcsolatban a legtöbben a Körkapcsolás című műsort emlegetik. Tulajdonképpen az első adástól kezdve, amíg volt Körkapcsolás, mindig benne voltam. De a sporton kívül nagyon-nagyon sok más műsorban is megszólaltam, és a legendához, lehet, hogy ez is hozzá tartozik.  Bár sokakban nem rögzül, hogy jé, ebben a műsorban is ő volt, ez is a tiéd, vagy a szabad választásoknál is ő vezette a műsort. A vetélkedőt… vagy annak idején az éjszakai műsort, amelyet rendkívül, különlegesen szerettek, vagy szerettünk. És lehet sorolni, Szív küldi, Terep-járó, Kincskereső… Tehát máshol is megszólaltam, és ez szerintem mind hozzájárult ehhez az egyetlen szóhoz, hogy legenda. A rádiózás, amit nagyon szeret az ember, és nem is akar mást csinálni. Mégis a hangra térek vissza…”

„Nagyon-nagyon régen a Súlyemelő Európa-Bajnokságon voltunk több magyar újságíróval Madridban, és a versenyek után mindig betértünk egy helyre, azt hiszem bárnak hívták, gyakorlatilag talponálló vagy kocsma volt. És Madridban persze éppen egy portugál kocsmába tévedtünk be. Öten, hatan mindig ott voltunk. Vacsoráztunk valamit, állva a pultnál ettünk, ittunk, és a tulajdonossal rendkívül jóban lettünk. Szinte már mindannyiunkat ismerte, beálltunk a pult mögé, és mi készítettük el az ennivalót. Volt közöttünk egy népsportos szerkesztő, messze száz kilón felül, így aztán a portugál kocsmáros kinevezte Commandantenak. Egy évvel később Birkózó Európa Bajnokságra mentem Madridba, ugyanaz a szálloda, de ott csak ketten voltunk újságírók. A kollégának mondtam, ne aggódjon, van itt egy portugál kocsma, mi már törzsvendégek vagyunk. Bementünk, rendelünk, a kocsmáros fel sem nézett… Hát mondom, akkor ezek szerint elfelejtett engem… De amikor megkaptuk, amit kértünk, és elkezdtünk beszélgetni a kollégával, egyszer csak azt látom, hogy a kocsmáros, aki addig előre hajolva állt a pultban, valamit jegyzetelt, kezében megáll a toll. Esküszöm, hogy elkezdett mozogni a füle is, aztán rám nézett és azt mondta: és hol van a Commandante? Gyakorlatilag a hangom alapján ismert meg.”

– Egyébként, ha már itt tartunk, bár lehet ezt később kellett volna megbeszélnünk, de rendkívül fiatal a hangod… Most hogy nem olyan régen a Nemzeti Sportrádió elindult, és minden promóját te mondod, annyira fiatalosan szólalsz meg. Hogy csinálod ezt, hogy egyszerűen nem öregszik a hangod?

– Szerintem maga a hang, az élet, a természet, az Isten ajándéka. Mondjuk nem dohányoztam soha, és szénsavas italt sem ittam, vagy túl hideget. De egyébként mást nem tettem ezért, úgyhogy ez is szerencse és adomány is, hogy ez még mindig így van. Vidám hangulatomban azt szoktam mondani, hogy már csak ez az egy, ami a régi, mert minden más megöregedett bennem.

– Mondtuk már azt a szót, hogy legenda, a rádiózás doyenje, de az is biztos, hogy téged mindenki rendkívül tisztel és szeret a Rádióban, és ez egy nagyon ritka pozíció, ezt te érzed?

– Igen, jönnek ezzel a kollégák, és én örülök ennek, persze, jól esik, de mondjuk, nem szívesen beszélek róla. Mert hát azért nem rólam szól az élet vagy a világ. Hanem pontosan, erről a több, mint hatvan esztendőről, vagy hat évtizedről. Hiszen én akkor kerültem a Magyar Rádióba, amikor még megállt előtte a kilences autóbusz, és a Bródy Sándor utca még kétirányú volt. Ezt ma már ugye elképzelni sem lehet… Persze ha visszamegyünk a gyerekkorba, akkor még a kilences busz sem volt olyan nagyon nagy busz, akkor még a pici kilences járt a Bródyban 1963-ban.

– Emlékszel még arra a pillanatra, amikor 1963-ban először beléptél a Bródy Sándor utcai kapun?

– Az igazság az, hogy én már az ötvenes években beléptem a Bródy Sándor utcai kapun. Ugyanis az egyik gimnáziumi osztálytársam és jó barátom édesanyja, a rádióban dolgozott a Külügyi Adások Főszerkesztőségén, és hát az ő révén, diákként is bementünk a rádióba. Akkor a hatos stúdióban bemutatás előtt álló filmeket, vagy soha be nem mutatott filmeket is levetítettek, és az osztálytársam édesanyja révén, be tudtunk menni és néztük ezeket a filmeket a hatosban. És ugyanúgy sajátos módon, a Rádiónak a Szentkirályi utcában is volt a földszinten egy-két ilyen terme vagy lakása.

– Igen, most, hogy mondod, akkor még ebből a Szentkirályi épületből is be lehetett menni a Rádióba? A nyolcvanas években ez a kapu már régen nem üzemelt…

– Nem, ez a szemben lévő oldalon volt, és oda jártunk pingpongozni, de fogalmam nincs, mi volt ott, nyilván egy régi nagypolgári lakásból alakították ki. Aztán 1962 februárjában jelentkeztem egy önéletrajzzal, és be is hívtak. Február 13-án, erre még jól emlékszem. Egy félórás elbeszélgetésre hívtak be, a Politikai Adások Főszerkesztőségére.

– Bizony, ez volt a PAF, ez még a nyolcvanas években is megvolt…

– Igen, és annak a főszerkesztője egy félórát beszélgetett velem, a végén megkérdezte, fiatalember mihez ért… Húha, gondoltam magamban, hogyha félóra alatt nem jött rá, akkor összefoglalom egy mondatban. Negyedéves magyar-történelem szakos egyetemi hallgató vagyok, és a sporthoz szeretnék kerülni… Erre rögtön rávágta: no, akkor Szepesi… Szóval innentől kezdve indult el az utam a Magyar Rádión belül, tehát gyakorlatilag 62 februárjában. Nem sokkal később, el is hangzott az első interjúm, Granek István kajak-kenu szövetségi kapitánnyal, aki a magyar kajak-kenu sport felvirágoztatója volt. Még 1954-ben az ő kapitányságával törtünk be, és nyertünk hat aranyat. Már nem tudom mi volt a neve, de hatalmas körülbelül tízkilós szerkezetekkel mentem a riportokra, orsós magnóval közlekedtünk tömegközlekedéssel és készítettük a beszélgetéseket. Hetente többször cipeltük ezeket a nehéz magnókat különböző helyekre, több megállónyi távolságra.

– Valóban asztalnyi méretűek voltak ezek a riportermagnók, még 80-as években is… De te láttad még 1962-ben a szalagos technika előtti rendszert, például azt a bizonyos viaszlemezt?

– Én már a szalagos időszakban érkeztem, de azt tudom, hogy volt egy technikus, aki zseniálisan vágott viaszlemezen… Amikor azzal a közvetítő kocsival, vagy nem tudom, minek nevezem, tehát azzal a monstrum busszal kimentek, felvették az anyagot, és mire beértek, ő már meg is vágta viaszlemezen az interjút. Viszont, láttam még olyat az archívumban, hogy röntgen felvételre vájták bele a hangot. Gyakorlatilag egy tüdőn volt, mit tudom én, egy magyar nóta például vagy éppen egy kicsit tudományos előadás.

– Elképesztő dolgokat láthattál a hatvanas években… De mondjuk, ha azt mondom, hogy Pagoda, akkor mi jut az eszedbe?

– Tudod, amikor jöttem ide a stúdióba, fölírtam néhány dolgot, mert az elmúlt hatvan évről nem lehet össze-vissza beszélni. De hogyha megnézed, az első, amit fölírtam erre a cetlire, az a Pagoda, a rádiósok fő gyülekezőhelye. A Pagodában hajnali hattól éjjel kettőig folyt az élet, színészek, zenészek, híres emberek, tudósok, rádiósok. Ott ültek, szinte mind, ott készültünk az élő adásokra, felvételekre, ott itták meg a kávéjukat vagy kapták be a süteményüket. Közben pedig, hát lehet azt mondani, hogy pletykáltak, traccsoltak. Így aztán nagyon-nagyon sokszor a Pagodában előbb lehetett tudni bármit, mint a házban, vagy akár kint a városban. Tehát a Pagoda az egy ilyen bűnbarlang is lehetett egyébként, de rendkívül jó hangulatú volt, és a központi helyen. Aztán felírtam erre a listára azt is, hogy 6-os stúdió. A filmeken kívül, amelyeket még gyerekként néztem ott, a szilveszteri műsorokat is ott vették föl. Bizony volt olyan szilveszteri műsor is, amelyben én is szerepeltem, az említett Körkapcsolást a kabaréba is átültették. Básti Lajos, nagy színművészünk volt a műsorvezető a szilveszteri műsorban, egy körkapcsolást kellett elénekelnünk. Szepesi György, Gulyás Gyula, jómagam, és Csók Pál… Csók Pál bemondó volt és a körkapcsolásos közvetítésekben ő ült a stúdióban. Szóval négy emblematikus figura. Gulyás Gyulának volt például a legjobb ritmusérzéke és énekhangja. Én a középmezőnyben voltam, Szepesit pedig szó szerint tuningolni kellett, miközben ugye ő volt az egésznek a vivő ereje. Mert hát ő volt a number one…Az is érdekes volt, hogy dolgozott a Bródy Sándor utcában egy zöldség-gyümölcsös, a legendás Schwarz bácsi, akit minden rádiós ismert. Minden termékre rímeket írt, mondhatnám, hogy verseket. Nevetett az egész utca, hogy mit írt az öreg a körtéről vagy a hagymáról éppen. Vagy ugyanakkor a sarki közértnek a vezetője Bacsilla vezetéknévre hallgatott, és ő is nagy tiszteletben állt a rádiósok előtt. Mert ha valami kellett, akkor csak egy telefon kellett, és máris beszerzett mindent. De ismert volt a legendás Tichy féle tisztítós is, a Bródy kapuval szemben, és így tovább. A Bródy-Szentkirályi sarok környékén volt egy-két borozó is. Talán elmondhatom az akkori rádiósokról, hogy bizony két munka között volt úgy, hogy kimentek a borozóba, és ment a telefon utánuk, hogy na, jöjjenek, mert most már azért jó lenne, ha itt lennétek. Kulcsnév volt a Szöcske meg a Vadaskert is.  A Szöcske egy autóbusz volt, amely reggelente elvitte a gyerekeket a Pollack Mihály térről a rádió óvodájába, a Vadaskertbe, az egykori Jankovics kastélyba. A gyerekek imádták a gépkocsivezetőt, ő is imádta a gyerekeket. Az első megálló, a Szabadság tér volt, ahol a televíziós gyerekeket vették fel.  És a Szöcske, ez a busz a rádiósoknál foglalom volt, mint ahogy maga a Vadaskert is. Merthogy ott nemcsak óvoda volt, főleg aztán, hogy a Jankovics kastélyt le is bontották és helyette egy modern óvodát építettek a Völgy utcai oldalon, hanem a Vadaskerti úton volt három teniszpálya is. Én meg előbb-utóbb a Magyar Rádió sportkörének elnöke lettem, teniszpálya felújítás, gondozás, karbantartás, ellátás, ez mind mind az én feladatom volt. Megfordult ott mindenki, tehát a rádiósok, a televíziósok, MTI-sek. S bár nagyon ragaszkodtunk ahhoz, hogy csak az ennél a három cégnél dolgozó forduljon meg ott, azért előkerültek a színészek, híres énekesek is. Beléptek, tagok lettek, játszottak nálunk. A Vadaskerti teniszpálya, főleg májusban, sok-sok csatát megélt. Úgyhogy, arra is szívesen emlékezik az ember, hogy hírszerkesztő, külpolitikus, a világ egyik leghíresebb trombitása, más zenészek, bemondók és sportriporterek, játszottuk a csapat- bajnokságokat. Kemény, vérre menő mérkőzéseket vívtunk, és mindig örültünk, ha győzelmet arattunk.

– Ezen a papíron még nagyon sok minden van, de nincs ennyi időnk, az a nagyon szomorú helyzet. Kérdezhetlek arról, hogy ezt a népszerűséget, hogyan élted meg? Sosem felejtem el, hogy a Millenárison, volt egy közmédia nap, tíz éve talán… A rádiós színpadnál úgy lézengtek az emberek, szomorúak is voltunk, hogy olyan kevesen érdeklődtek. Aztán néha többen, voltak, néha kevesebben, de este hatkor, amikor te érkeztél a színpadra, hát nemcsak az előtte lévő tér, hanem az egész millenáris megtelt, szinte felrobbant… Emlékszel még erre a történetre?

– Általában emlékezem az ehhez hasonló dolgokra… de ez a sportnak köszönhető szerintem, és a sport adásoknak. A Körkapcsolás volt a legenda, mert most is, ha találkozom valakivel, azt hallom, hogy a maga hangján nőttem fel. Körkapcsolás. Már az apám, a nagyapám is a Körkapcsolást hallgatta a Sokol rádión. Maga a körkapcsolásos közvetítés 1963-ban indult hódító útjára, és én ugye 1963-tól vagyok hivatalosan rádiós. 62 éve szeptemberben kezdődött, és már én vagyok a rangidős, mert lassanként egyedül én élek az akkoriak közül. A labdarúgó bajnoki szezonban minden héten volt, az elején kezdő riporterként a nagyok után valahol a sor végén szólaltam meg, aztán hamar oda kerültem, az úgynevezett közvetítő riporterek közé. Nem beszélve arról, amikor már főnök lettem. Harminc éven át szegről- végről hozzám tartozott a sport. Összesen tizenhárom nyári olimpián vettem részt, tehát a népszerűségnek ez is lehet a magyarázata, hogy 49 éven át az ember beszél magyar sikerekről és magyar kudarcokról, és tizenöt napig engem hallanak. Aztán a futball… ugye erről is sok mindent mondhatnék, de most csak egyet említek meg. Volt régen egy Ferencváros-Bilbao mérkőzés Pesten, 2:1-es Fradi győzelemmel végződött. De nagyon kemény volt a Bilbao, és mindenki féltette a Fradit a visszavágótól.  Én közvetítettem a mérkőzést, Spanyolországban, ahol közben leesett a hó. Csapnivaló volt a pálya talaja, amit még ráadásul locsoltak a drága vendéglátók. A Fradi pedig öt tartalékkal állt ki, különböző okoknál fogva, nem beszélve arról, hogy két sztárjuk sérültet jelentett. De ott kint is győztek 2:1-re, és állítom, hogy Albert Flóriánnak az volt élete legjobb játéka a brazil-magyar mellett. És amikor hazajöttem, maradjunk a Pagodánál, színészek, például Greguss Zoltán is, úgy fogadtak, mint aki valami csodát művelt. Én közvetítettem onnan, éppen Színházi világnap volt aznap. Így az is nagyon nagy dolog volt, hogy a Rádióban annak ellenére közvetítettünk, hogy a Hamletet adták elő a Madách Színházban. Gábor Miklós pedig a „Lenni vagy nem lenni…” közben leszólt szájról olvasva, hogy mennyi az állás… Mert a súgólyukban természetesen én beszéltem, az én közvetítésemet hallgatták, és onnan tudták a színészek az eredményt.

– Biztosan a sportnak köszönhető ez a fajta népszerűség, nem neked? Rendkívül szerény vagy, valószínűleg ezért is kedvel téged ennyire mindenki, de nem neked szól ez, nem Novotny Zoltánnak?

– Lehet, hogy a konkrét munkán kívül mindig egy kicsit másra is törekedtem, tehát a sportnál sem csak azt mondtam, hogy bead, fejel, gól, vagy, hogy valaki úszik és célba ér, és nyer, hanem mindig próbáltam valamit belecsempészni, valami történetet, vagy a helyismeretet. Azt hiszem nemcsak informáltam, hanem neveltem is, ismeretet is terjesztettem, talán szórakoztattam is Említettem, hogy a sporton kívül mással is foglalkoztam, először a színházi magazin szerkesztője küldött színészekhez, a „Tessék választani” a televízióban, vetélkedők, futó vagy kocogónap, de katonai díszszemlét is közvetítettem. Vagy a „Holnap hétfő”… ez egy vasárnapi műsor volt. Vagy iskolai tehetségkutató, „Bácsi kérem, hol lehet itt focizni…”, vagy az éjszakai műsor, amelyről már beszéltünk. A „Szívküldi…” Én nemcsak azt mondtam, hogy Pista bácsi küldi Rózsa néninek a dalt Koós Jánostól, hanem arról a faluról, ahonnan kérték, jött egy ismertető mondat. Vagy a számnak, az előadónak is valamilyen ismertetőjét is elmondtam. A Petőfin, ahol adófőszerkesztő is voltam, ez egy amolyan vegyesbolt volt, például a Magyar Olimpiai Bizottság hivatalos rádiója is volt. Vagy itt Augusztus 20-án a tűzijáték zenéjét is adtuk, az is a Petőfiről ment kétszer vagy háromszor. De emlékszem, 2001 szeptember 11-én a World Trade Center esetnél, mi ugrottunk be élőben… A Kossuth strukturálisan jelentkezett be mi, meg pedig a Petőfin csináltuk élőben. Egyébként a legnagyobb érdem talán az, hogy egyáltalán megmaradt a Petőfi, mert akkor minden erő ez ellen dolgozott, visszatérően hangoztatták, hogy meg kell szüntetni. De megmaradt… Szívesen emlékezem egy-egy klasszikus szombatomra is… a kétezres évekből. Kilencre bementem, tíztől tizenkettőig a „Kincskereső…”, élő adás többnyire két vendéggel, azután tizenkettőtől ebéd, egytől háromig élőben „Szívküldi…”, ezután beülni gépkocsivezetőként és elmenni Sopronba, ott leközvetíteni egy futballmeccset… hangmérnöként is… és riporterként is, majd este nyolckor vagy kilenckor csak az volt a kérdés, hogy hatos vagy hetes kezdés volt-e, visszajönni Pestre…

– Egy kis éjszakai adás már nem is fért bele?

– Az már talán nem… de ez csak egy klasszikus szombat volt annak idején, úgyhogy megkérdezem azt, hogy szerinted mikor akartam elaludni, hát valamikor négy óra körül, vezetés közben az országúton. Egyébként akkor voltam mindig a legfáradtabb, amikor a vízállásjelentést olvastatták velem. Merthogy bemondó voltam három évig. De volt kolléga, aki össze-vissza olvasta. Tehát fütyült rá, hogy mi van odaírva, hiszen ki figyel erre… És akkor bizony, jöttek a reagálások, hogy hajók mentek össze… Én, mint Petőfi főnök, meg is akartam szüntetni, mert azt gondoltam, hogy a modern eszközök korában mi a fenének, vízállásjelentés. De kiderült, hogy a pecások figyelték a legjobban, hiszen ők tudták pontosan, hogy melyik vízmagasságnál lehet halat fogni. Volt a feleségemnek egy kolléganője, aki mindig azt mondta, a vízállásjelentés a legmagyarabb műsor. Hiszen az egész Kárpát-medence benne van. Azt kérdezte: hallottál már olyan szép szót hogy Ágerdőmajor?

– Sajnos meg kell, hogy szakítsalak, mert szeretnék még kérdezni valamit, ha nem haragszol. Ebben a műsorban beszélgetünk a rádiózás jelenéről és jövőjéről is… Úgy tűnik nekem, hogy mind a múltja a jelene, és a jövője, az nálad örök…

– Szepesi Györgyöt idézem: „A rádiózás örök”. Még akkor is, hogyha a rádiózást túlhaladottnak, elmúltnak is tekintik sokan. De most megint erősödnek a rádióműsorok, rengeteg a podcast, szerintem reneszánszát éli a Rádió. Egyetlen bökkenő van, hogy a beépült klasszikus gyakorlatok megszűntek, és most elölről kell kezdeni mindezt. Szerintem kell egy pár év, amíg a rádiózás, amely szerintem is örök, utoléri majd magát, és olyan lesz, mint amilyen régen volt, évtizedekkel ezelőtt.

Kiemelt kép: Novotny Zoltán. (Fotó: MTVA)