Duba Szilvia a műsorban elmondta: amikor annak idején bekerültem forgatónak a Magyar Rádióba 1988 vége felé, már akkor nagyon büszke voltam, hogy bemehettem a Pagodába, jöttek a művészek (Bessenyei, Lukács, Schubert Éva), a nagyon nagy művészek, és velük dolgozhattam. Már akkor megcsapott egy kicsit a rádiós illat. Azt tudni kell, szerintem ebben te is egyetértesz, hogy éjjel-nappal ott voltunk. Leültem egy kedves kollégával, Bevelaqua Robival beszélgetni, aki azt mondta: – Kislányom, a következő van: ha te munkát szeretnél kapni, akkor leülsz reggel fél nyolckor a büfében, és ha ügyes vagy, kilencig az egész napod meglesz. Ezen otthon elkezdtem gondolkodni. Bementem, ahogy ő mondta, leültem egy kávé mellé, és tényleg… Mindig valaki beteg lett. Azt tudni kell, hogy akkor sokkal többen dolgoztunk, sokkal több műsor volt, és máshogy mentek a műsorok. Minden szerkesztőnek volt egy segédszerkesztője, minden zenei szerkesztőnek volt egy forgatója.

– A forgatók voltak a kezdő zenei szerkesztők anno…

– Mindenkinek zenei végzettsége volt, ez egyértelmű. Mi segítettük a zenei szerkesztőket, még forgatóként. Kinyitom az emlékkönyvemet, mert nagyon készültem (egy sárga lapokból álló emlékkönyv). Van egy aláírásom: „Duba Szilviának sok szeretettel és emlékül közös szereplésünk alkalmából. Divéky Zsuzsa.” Bementem a rádióba, megismerkedtem egy zenei szerkesztővel, Divéky Istvánnal, és nagy örömmel, boldogan meséltem neki, hogy képzelje el, hogy nekem a mamám a Pick Dámában Divéky Zsuzsa néni volt.” Rám nézett, és azt mondta: „Ő az én édesanyám.” Olyan összefonódások voltak… Ezután szinte mondhatom, hogy jó barátok lettünk, nagyon sokat tanultam tőle. Volt azért nehezebb dolgunk is forgatóként. Az volt a feladatom, hogy oda vigyem azt a zenét, amit a szerkesztő, illetve a műsorvezető kitalált. Megadták, hogy Bach: Magnificat. Levittem, de készültem erre, és vittem a kottát. Földes tanár úr kérdezte: – Kottája is van?!  – Természetesen, tanár úr, készültem. Ő szépen elmondta, hogy hányadik ütemtől szeretné a zenét. Manuálisan kellett beállnunk, kézzel megkerestük azt a hangot, és így ment a műsor. A komolyzenei részlegen is szerettem volna bevágódni, mindent megtettem az ügy érdekében, hogy ez így legyen.

– Ez így is maradt. Ráadásul te énekes vagy, jól tudom? A folyosókon is mindig énekelsz.

Mindig énekelek, nekem általában jókedvem van. Amikor idejöttem (megint elő kell vennem az emlékkönyvemet, egy másik sárga lapos emlékkönyvet), rengeteget énekeltem a Magyar Rádió gyerekkórusában is és az Opera gyerekkórusában is. Végül is sok érdekes felvétel van, amit Bencze Ilonával és Maros Gáborral csináltunk, a Tündér Ilonában énekelt a gyerekkórus, és akkor az Operából egy páran átjöttünk a rádió gyermekkórusába. Ez fantasztikus dolog volt, mert a két gyerekkórus tagjai nem szerették egymást. Nagyon szigorúak voltak a rádiósok és Vali néni sokkal szigorúbb volt velünk, akik az Opera gyerekkórusában énekeltünk. Ott daloltam a Carment először 1976-ban. Van olyan dokumentumom, egy újságkivágás, ahol Duba Szilvike énekel Tóth Csabával, aki most a másodkarnagyunk az énekkarban, felül pedig a Magyar Rádió énekkara, akikkel később, harminc év múlva kollégák lettünk.

– Mondj egy dátumot! Akkor a Magyar Rádió gyermekkórusában mikor énekeltél?

– 1976. Meg kell, hogy mondjam, a „rádiós hivatás” egy magatartást is hozott számomra. Például soha az életben nem késem el. A Rádióból nem lehetett elkésni. Egy forgatónak is félórával előbb ott kellett lennie a szerkesztőnél, amikor kezdődött a műsor, mindennek a helyén kellett lennie. Feltettük a tekercseket (mert akkor még tekercsekkel dolgoztunk). Rögtön mondok egy nagyon jó példát: nagyon magabiztos embernek gondoltam magam, és az is voltam addig, amíg az 5-ös stúdióban az első élő adásom volt Radákkal. Öt órakor kezdődött a műsor, és Radák megszólalt: – Te, Duba, szaladjál föl, mert kellene egy tekercs. Ilyenkor az ember felrohant a harmadikra, az archívumba, ott a fiúknak leadta azt a bizonyos S-tekercs számot, ők lementek, kihozták, fölhozták. Öt perc alatt történt mindez. Halál nyugodtan mentem le, kérdeztem Radákot, hová tegyem fel a tekercset. Azt mondta, hogy tegyem a hármas magnóra. Felfűztem és kérdeztem, hogy mikor nyomjam le a gombot. Azt mondta: – Most! Tik-tik… Az volt az öt óra. Lenyomtam a gombot, elindult az adás, és utána egy hétig használhatatlan voltam, mert annyira megijedtem! Ha ezt elmondta volna, hogy azzal a zenével fogunk indulni, amit én fűzök be… A befűzés negyven másodperc, Pecze Zolinak talán húsz.

– Arról beszélünk, hogy volt egy fém mag, azon volt egy szalag, az rajta volt egy asztalnyi magnón, és neked azt be kellett fűznöd, és el kellett indítanod másodpercre pontosan.

– Igen. Ezek nagyon jó dolgok, és visszatérve arra, hogy mit tanultam… Azt, hogy precíznek kell lenni, és azt, hogy szigor van. Én most is azt mondom: lehet, hogy otthon nem vagyok olyan szigorú a fiammal, de mindenesetre az biztos, hogy a munkámban is és magammal szemben is nagyon szigorú vagyok. Tudom, hogy ma este mit kell csinálnom. Délelőtt énekelek, mert az énekkarban énekes vagyok, délután hat körül lenyugszom, és akkor elkezdek dolgozni, csinálom a szerkesztést. Mivel holnap Kalendárium lesz, a szerkesztő megadja nekem, hogy mik lesznek a témák, milyen zenéket szeretne, és elkezdek ezen gondolkodni, nyolcra pedig kész is vagyok. De ezeket a dolgokat nem lehet elodázni, hogy majd megcsinálom később. Nincs később! Amikor megkapom, munka van, azt azonnal meg kell csinálni, nem lehet elfelejteni. Késni nem lehet. Egy igazi rádiós soha nem késik szerintem. Nem felejtem el, hogy annak idején a Kossuth hajnali műsorra hajnali három után jött értünk a kocsi. De ezek, mintha meg se történtek volna, mert ma három óra után nem is biztos, hogy fel tudnék kelni, de akkor ez így volt még.

– Akkor mindennap keltél háromkor, mert majdnem mindennap be voltunk osztva…

– A Kossuthon nagyon is sokat voltam, és a Bartókon a Muzsikáló reggelben is. Attól a gárdától nagyon sokat tanultam zeneileg. Ott volt Varga Feri, a Varga F. Pista és mindenkitől tanultam. Azt ők is szerették, hogy nagy operarajongó vagyok, tegnap is voltam a Bolygó hollandin és isteni volt. Mi is énekeljük majd az énekkarral. Ez a két dolog nagyon összecseng. Ha meghallgatod, hogy egy héten én miket szerkesztek, és megnézed, hogy mit énekeltünk, biztos vagyok benne, hogy van átfedés, mert akkor egy-egy szép zene megszólal bennem, hogy jaj, ezt most a Vasárnapi Újságba be tudnám tenni. Akkor rögtön felírom magamnak. Van egy vastag füzetem, ebbe azokat a zenéket írom, amelyek „csak úgy” jönnek velem szembe. Kis buta voltam fiatalon és azt gondoltam, hogy húszéves koromig minden zenét ismerek. Tényleg volt ilyen hátterem, de amikor lefeküdtem pihenni és hallottam egy zenét, nem ismertem. Utánanéztem, megnéztem a Rádióújságban, hogy ez milyen zene volt, Respighi Három Botticelli képére alkotott műve – csodálatos. Van mindig újabb felfedezés, és most, hogy Wagnerekben énekelek, szintén van felfedezés.

– Az miért van, hogy a Magyar Rádió zenei együttesei valamiért nagyon távol vannak tőlünk? Ismerjük a Zeneakadémiát, szoktunk titeket a kulturális műsorainkban reklámozni, szó volt a gyerekkórusról, és valahogy a Bartók – Petőfi – Kossuth még talán valamennyire egyben van, de a zenei együttesek nagyon-nagyon kívül vannak. Van ennek oka a múltból?

– Inkább a múltból vannak okai ennek, én úgy gondolom. Amikor zenei szerkesztő voltam a Magyar Rádióban, akkor is volt gond ezzel. Én állandóan nyomtam, hogy jaj, itt az énekkar, itt a zenekar, itt a gyerekkórus, és nem volt átjárás. És nincs most sem. Szerintem ez nagy dolog,  hogy ezt a két állást tudom csinálni. Eleve sokan ismernek, én általában mindent e-mailben megírok, hogy „Gyertek el a koncertekre!”. Járai Jutkának mindig el kell jönnie, és a kollégákat ráveszem arra, hogy jöjjenek. Olyan gyönyörű előadásaink vannak. Ismerem a rádiósokat, tudom, hogy Juditot mikor nem lehet hívni – csütörtökön például. Radics Zsuzsi sem ér rá csütörtökön, mert akkor nagyon sok munka van, de úgy érzem, hogy talán töredezik ez a jég. Átadták tavaly a Dohnányi házunkat, amely nagyon szép. A régi rádióépületből eljöttünk, van új helyünk, van a zenekarnak is egy gyönyörű terme és nekünk is. Próbálunk, most van az összeszokás. A zenekarral mi sem voltunk együtt, a zenekar teljesen máshogy próbál, más rendben, mi is máshogy próbálunk. El se tudjátok képzelni, hogy zenészek éjjel járnak be gyakorolni, ahogy egy énekes is hajnalban felkel, hogy bemenjen énekórára. Amikor mosolyogva azt mondja egy kolléga, hogy „Három órát énekelsz?!” Igen, a három óra mellett otthon megtanulom a műveket, átnézem a műveket, persze van korrepetíció, vannak énekóráink. Azért összejön a nyolc óra, mert nem tudod letenni a lantot, meg kell tanulni a művet. Van erre nekünk próbánk elég, de a Wagnereket, nem hiszem, hogy egy Bolygó hollandit anélkül, hogy otthon ne memorizálnám, mert azt kívülről énekeljük, azt azért meg kell tanulni.

– Egy rangos díjat kaptál tavaly, és ez nagy büszkeség azt gondolom. Ha a rádiózás jelenéről beszélünk, akkor ez a szakma elismerése általad, illetve egy kicsit a jövőről is beszéljünk, hogy a zenei együtteseknek, a rádiózásnak hol van a jövője?

– Köszönöm ezt a kérdést. Vásárhelyi Zoltán-díjat kaptam, ami azért melegíti a szívemet, mert ezt a kollégáktól kapjuk. Kevesen tudják, hogy titkos szavazás alapján minden évben egy-egy kolléga a zenekar részéről és az énekkar részéről megkapja. Nem gondoltam rá, hogy én érdemlem ki, mert ez egy életmű-díj. Olyan kolléga kapja, és itt nem csak az énekhangról van szó, hanem arról, hogy ott vagy mindig.

– Tehát egy jó kolléga kapja, és te mindig itt vagy…

– Abszolút. Mindig bulizunk is utána, mindenki várja a bulit, én is. Mindenesetre a jövő egy nagyon érdekes dolog. Nem titok, 59 éves vagyok most, és én is megyek nyugdíjba. Nagyon érdekes a mai fiatalság hangilag is, teljesen más a hangzás. Amibe én beleszülettem, akár az operaéneklést mondom vagy az operákat, amiket most meghallgatok, a komolyzene alapvetően nagyon nagy változásban van. Nem csak a rendezés. Mert az, hogy egy rendezés ilyen vagy olyan, az egy dolog, de maga a hangzás is más, mást szeretnének az emberek. Sokkal vékonyabb, leheletfinomabb hangokat szeretnek ma, nem Maria Callasokat keresnek. Hiába van, valakinek gyönyörű nagy a hangja, nem biztos, hogy bekerül egy énekkarba, mert ezzel nagyon kell tudni bánni, hiszen nem egyedül énekelsz, hanem tizenhárom emberrel. Ennyien vagyunk a szopránban, és ott úgy kell énekelned, hogy ne szóljál ki, mert az sajnos nem jó. Hogy a jövő micsoda? Nem tudom, én drukkolok annak, hogy egy picit visszajön a régi hangzásvilág. A nőies hangokat szeretem, nemcsak a légies hangokat. Az is gyönyörű, de nem minden műben. Egy Wagnerben ez elképzelhetetlen, van, ahol hiába vagyunk tizenhárman, ugyanúgy akkorát kell énekelni, hogy az nagyot szóljon. Ebben még nem látom azt a jövőt, ami igazán tetszene nekem, de az én időmben még biztos, hogy marad ez a „vegyes felvágott”. Aztán, hogy a jövő mi lesz, azt majd a fiatalok eldöntik.

Kiemelt kép: Duba Szilvia (Fotó: MTVA)