– Még 1982-1983 körül, egy nagyon izgalmas időszakban kerültem a hírszerkesztőséghez. Előtte egy rövid  ideig a külföldi adásoknál dolgoztam, és spanyol nyelvű műsorokat készítettem dél-amerikai rádióknak, magyar–dél-amerikai kulturális csereszerződések keretében, mert akkor még ilyenek is voltak. Belső rádiós ösztöndíjjal kerülhettem a hírszerkesztőségbe, ami szakmai életemnek egyik fantasztikus nagy élménye volt. Tulajdonképpen az volt a szerencsém, hogy ez már nagyon közel volt a rendszerváltáshoz, és a Hírszerkesztőségben eltöltött néhány év, fantasztikus volt szakmailag. Nagyon sokat lehetett tanulni, amolyan átmeneti korban voltunk, amikor a Hírszerkesztőségben, és ez talán ma kicsit hihetetlenül is hangzik, diktáltuk a híreket gépíróknak. Még messze nem volt internet, messze nem volt digitális technika, szalagokat vágtunk.

– Stenciles, dupla indigós papírra diktáltunk, emlékszel?

– Igen, tizenhárom sor fért egy papírra, ez körülbelül egy perc volt, ezt szigorúan bemondók olvasták fel, és a kétpapiros, vagyis ennél hosszabb híreket csak nagyon fontos eseményekről lehetett írni. Emlékszem, hogy egyszer valamilyen belföldi eseménynél megszegtem ezt a szabályt, és a turnusvezetőnek, aki mindig az aznapi munkának a koordinátora volt, vittem a hírt, rám nézett, és azt mondta: „a háború és békét már megírták.” Ezt mondta azért, mert egy sorral túlmentem az egy papíron. Szigorú volt, mert a híreknek megszabott, és mindig szűk ideje volt, nem nagyon lehetett fecsegni.

– Ezt megtanultuk rögtön valóban, hogy nulla harminc, az talán hat sor volt. De aztán londoni tudósítóvá avanzsálódtál. Kimentél Londonba…

– Tulajdonképpen ebben is szerencsém volt, mert a rendszerváltás idején a brit külügyminisztérium ösztöndíjakat ajánlott fel újságíróknak, jogászoknak és parlamenti képviselőknek, hogy működésében lássák a demokráciát akkor, amikor Magyarország az uniós tagságra készült, tagjelölt volt. Én is megpályáztam egy ilyen ösztöndíjat, hat hetet eltölthettem Londonban, a BBC által szervezett képzésen, ami szakmailag szintén nagyon izgalmas és érdekes volt, egy teljesen más kultúra, más szokások, más környezet. Aztán a BBC-nek akkoriban volt magyar adása, és ott felajánlottak nekem egy állást, illetve egy szerződést. Én az ösztöndíj után hazajöttem, kértem egy év fizetés nélküli szabadságot, amit végül is nem kaptam meg, így kiléptem a Rádióból, és beléptem a BBC-be, ahol a magyar adásoknál dolgoztam néhány évig. Hozzáteszem: abban a néhány évben, amikor valamilyen különleges szerencse folytán, a Magyar Rádió és a BBC egyre többet működött együtt. Akkoriban kezdődött az, hogy fél évre, egy évre ösztöndíjjal a Magyar Rádióból a munkatársak a BBC-ben dolgozhattak, és a BBC bizonyos műsorait a Kossuth rádió, újra sugározta esténként. Akkor még nagyon limitált volt a technikai lehetőségek tárháza, nem lehetett digitálisan az interneten elérni ezeket a műsorokat. Aztán úgy alakult, hogy amikor Magyarország uniós csatlakozását ünnepelendő, a BBC élő körkapcsolásos műsort adott az összes magyar vidéki rádiós stúdióból. Egész nagy produkció volt és nagyon sok ilyet említhetnék. Aztán, amikor Magyarország tagja lett az Európai Uniónak, akkor a brit szorító költségvetés miatt úgy ítélték meg, hogy azokra a nyelvi műsorokra a BBC világszolgálatánál, ahol én is dolgoztam, ahol magyar, lengyel, szlovák, cseh különböző műsorok készültek, ezeket már nem a brit adófizetők pénzéből kell finanszírozni, és bezárt a magyar adás. Akkor én ott voltam Londonban, a Rádiónak nem volt éppen londoni tudósítója, és megegyeztünk, hogy szabadúszóként maradok a BBC után, a Kossuth rádió tudósítója és a mai napig ez így folytatódik. Iszonyú szerencsés vagyok egyrészt, mert nem kellett a rádiózást, ami az életem nagy szerelme abbahagyni, másrészt pedig pont egy rendkívül izgalmas és átmeneti korban lehettem tudósító Nagy-Britanniában, amikor a brit társadalomban nagyon mély változások zajlanak. Hozzáteszem: megváltoztak a technikai feltételek is, tehát ma már például van mobiltelefon, tehát az ember nincs stúdióhoz kötve, hanem szabadtéri eseményekről is tudósítani lehet. Valamint megváltoztak a médiafogyasztási szokások is. Ma már az interneten nagyon sok minden elérhető, és sokan mondják is nekem, hogy mi szükség tudósítókra egy ilyen korban, amire én mindig azt szoktam mondani, hogy most van igazán szükség, hiszen az internet a másik véglet. Az egyik véglet volt a telexpapírok és a szalagok, a másik meg a digitális bőség. Amikor az információknak olyan tömege árad az emberekre, amiben nagyon nehéz eligazodni. Ha valaki nekiered az interneten keresni, nem biztos, hogy meg tudja ítélni, hogy mely hírforrások megbízhatóak, melyiknek lehet hinni egyáltalán, melyiknek érdemes hinni. A tudósítók sok információt kontextusba tudnak helyezni és kicsit érthetővé tenni annak is, aki mondjuk soha nem járt ebben az országban, ebben – szerintem – nagyon fontos a szerepe egy tudósítónak.

– Ráadásul nagy királyi eseményekről tudósítottál, vagy a londoni olimpiáról. Csak egyet emelj ki, mert ezer van, gondolom, ami a szívednek kedves.

– Talán a 2012-es év, amit említettél. Egyrészt, mert akkor volt a királynő gyémántjubileuma, tehát ötven éve ült éppen a trónon, amit egy fantasztikus ünnepségsorozattal ünnepeltek, és ugyanakkor volt a londoni olimpia is, ami nagyon nagy dolog volt a britek életében.

– Ami érdekes – szerintem –, hogy tulajdonképpen te kívülről látsz minket, hiszen Londonban dolgozol. Milyen messziről nézni ezt a magyar rádiózást?

– Nagyon érdekes, és nagyon furcsa is. Talán az egyik legfurcsább az, hogy mi a Hírszerkesztőségben még nagyon csapatban dolgoztunk, tehát akkoriban kényszerűségből is, a technika okán is egy csapatmunka volt, amiben folyamatos reflexiók értek minket, napi, heti műsorértékelések, előre tervezés. Ma úgy látom, hogy valahogy a digitális korban mindenki a technika és a műsorkészítés kihívásaival egy kicsit magányosan küszködik. Nekem nagyon hiányzik az, hogy nincsenek már olyan megbeszélések, ahol az ember előre tudna tervezni. A mai rádióban nagyon heroikusan küzd mindenki azzal, hogy lépést tartson a rengeteg eseménnyel és a technika kihívásaival. Valahogy ebben esetleges hely jut a tudósítóknak, de lehet, hogy én ezt nagyon rosszul látom. De imádtam ezt csinálni, és ma is azt gondolom, hogy ennél szebb dolog nincsen. Az, hogy az ember egyrészt részese lehet az eseményeknek, belülről láthatja, segíthet másoknak értelmezni, és egy kicsit talán formálni is a közízlést, azt, hogy én adhatok hírt fontos eseményekről. Mindig is úgy éreztem, hogy ez a munka segít valamilyen formában hidat, kapcsolatot teremteni Magyarország és Nagy-Britannia között. Az, hogy én ebből bármilyen kis részt vállalhatok, az nekem nagyon nagy boldogság.

Kiemelt kép forrása: MTVA