Völgyi Tóth Zsuzsa az adásban elmondta: Nagyon korán találkoztam a Rádióval, hiszen otthon nálunk volt egy szép régi készülék. Édesanyám belső építőművészként nagyon sokszor rajzolt otthon akár éjszakánként is, és szerette hallgatni a rádiót munka közben. Nem emlékszem, hogy pontosan mikor indult el a Bartók rádió, de apám, aki egyébként építész, és egyébként orgonált, mindig szerette vasárnaponként hallgatni Miklósi András műsorát. Nekem valahogy a mai napig az a vasárnap, tehát az, ahogy az ember ébred, szól az orgonamuzsika a rádióban… Ez egy nagyon-nagyon emblematikus emlék.

Belépésed viszont valamikor talán a 90-es évek végén vagy közepén történt… Van emléked, amikor először voltál a Pagodában, vagy a Bródy Sándor utcai portán?

Hogyne volna igen… Tanár szerettem volna lenni, de valahogy akkoriban ez nem volt annyira vonzó pálya. A bölcsészkaron végeztem magyar-francia szakon, mert állítólag van hozzá tehetségem. De sosem tudjuk, hogy végül is mit miért csinálunk, és ha már emlegettem apámat, ő szokta mondani, hogy az Irodalmi újság önmaga egy osztályfőnöki óra… Szóval a családban is, illetve a baráti körükben is elgondolkodtak, hogy hát mit is kellene ennek a gyereknek mégiscsak csinálnia, és akkor valahogy ez jött, hogy televízió, rádió. De akkor már az is látszott, hogy a televízió az egy más műfaj, talán az én habitusomhoz nem annyira illő dolog, agresszívabb, sokkal nagyobb a törtetés.

De már a hőskorban az elején televízióztál is…

Igen, egy kicsit a rádiózás előtt. Ennek az eredménye tulajdonképpen, hogy amikor az MTVA létrejött, akkor azt mondták a főnökeink, hogy aki ezt is tudja meg azt is, az csinálja mindkettőt, és ezért betettek a Duna televízió műsoraiba. De ott is csak a kultúra, például az Ez itt a kérdés.  Ez is, meglehetősen művészeti vagy kulturális jellegű munka volt, vezettem is a műsort. De azt kérdezted, hogy mikor léptem be a Bródyba. Egy éjféli műsorra hívtak be, hogy nézzem meg, miképp készül ott bármi is. Akkor még volt a Kossuth rádiónak éjszakai adása. Nem tudom melyik stúdióban volt, mert bár ismerem a Bródy Sándor utcát, mint a tenyeremet, talán valahol az emeleten voltunk fönt. Bementem a stúdióba, láttam az üvegfalon túl a műsorvezetőt, Liptai Katalint, és fekete afrikaiak ültek bent, rendes arany ruhában.

Gondolom, afrikai irodalomról beszélgettek…

Igen pontosan, és csodálatos volt az egész. Ez nem egyórás adás volt, hanem legalább háromórás. Óraváltáskor jött a hírolvasó bemondó, Johannesz Zsuzsára emlékszem, hogy rohant a folyosón. Szegénynek majd kiszakadt a lelke, mert kiderült utóbb, hogy rossz helyre küldték híreket olvasni. Beesett a stúdióba, de úgy, ahogyan mondom, majd kiesett a lelke, leült és semmit nem lehetett ebből a lihegésből hallani. Fegyelmezettem felolvasta a híreket, majd kijött a stúdióból, sírva. Hát ez volt a legelső emlékem, és nagyon csodálkoztam mindenen, egyáltalán, hogy miképp működik, és ilyen elképesztő dolgok, hogy bejönnek emberek éjfélkor, és ott ülnek hajnali háromkor és beszélgetnek… De aztán láttam azt is, hogy milyen rendje van a rádiónak. Az egyik legmegkapóbb dolog benne a számomra, a mai napig, hiszen meglehetősen szisztematikus ember vagyok. De mi szinte katonai rendben dolgozunk, és ez így van a mai napig, nem is lehetne másképp. Antall István kollégám személyes mentorom volt, és barátom is, mesterem. A mai napig őrzöm azt a sárga lapra kinyomtatott pár oldalt, gyönyörű, szerkesztett szöveggel, ráírta a kalligrafikus betűivel felkiáltó jellel, hogy így néz ki egy tisztességes forgatókönyv! Sajnos Pista már nincsen közöttünk. Na de a lényeg, hogy amikor ő észrevette, lehet, hogy ügyes vagyok ebben a dologban, rögtön kaptam egy magnót.

Ezek a magnók elképesztő méretű, vagy asztal méretűek voltak…

De legalábbis félasztal méretű biztosan. Emlékszem, hogy egyszer a villamoson gyerekek nézték, hogy mi van a vállán ennek a nőnek, és megállapították, hogy ez a táska, egy felvevő magnó. Emlékszem rá, három riportot kellett megcsinálnom hetente, és egyszer elkéstem. A Társalgóról van szó, én azt vezettem is sokáig élőben. De hát akkor még riporter voltam, elkéstem, de még nem kezdődött el az adás. Pista azt mondta, hogy na jó, én elindulok, lementem a stúdióba, te pedig befutózd a szalagot!

Istenem micsoda szavak a hőskorból… befutózd a szalagot… hiszen szó szerint hangszalagot vágtunk, ragasztottunk kis cetlikkel, és az elejére egy üres részt vágtunk, ez volt a befutó…

Bizony, így neveztük, de azért akkor már kezdett bejönni a számítógépes vágás, és én azt akkor már jobban tudtam, mint a szalagvágást. Tudtam azért szalagon is vágni gondolom most is menne, de azért ez nem volt annyira a kisujjamban, olyannyira nem, hogy én ott akkor, sírva fakadtam adás előtt ezzel a befutózással kínlódva… Lefutott az egész szalag, próbáltam visszatekerni, borzalmas volt. A szerkesztő közölte, hogy csináld meg, és tízperc múlva legyél lenn a stúdióban. Hát végül nagyon nehezen megcsináltam, de ez egy nagyon nagy iskola volt.  Most is hogy jöttem ide hozzád erre a beszélgetésre, elkéstem, mert mindig, amikor érzem egy picit a barátságot, akkor elkésem… de adásból soha, ezt már a legelső napon megtanulja az ember…

Mert most arról beszélünk, amit valóban a legelső napon megtanulunk itt a Rádióban, hogy az adás, az szent…

Így van, és nagyon sok ilyen helyzet volt. Nem velem történt meg, de szemtanúja voltam.  Balázs Attila volt a műsorvezető, mint író… Mert eredetileg az Irodalmi osztályon írók vezették a műsorokat.  Külső helyszínen voltunk, azt hiszem a Millenárison. De nagyon messze volt a bejárattól a stúdió, ahova át kellett vinni a vendégeket. És ez a legnagyobb feladat, mert közben a vendéget leszólítja valaki, még inna egy kávét, ő nem érzi az adásnak ezt a bizonyos szentségét, eltűnik, tehát kézen kell fogni őket és nem szabad elengedni őket, amíg oda nem ülteti az ember a stúdióba.

Ez sokszor még a Bródyban is bravúr volt egy vendéget időre… szoktuk mondani a kulisszában… belökni a stúdióba…

Bizony, és Attila már elkezdte a műsort, de még mindig nem értünk oda a vendéggel. Muszáj volt így folyamatosan beszélnie… Elmondta, hogy a vendég érkezőben van, hamarosan vele folytatjuk… De mi még mindig nem értünk oda, csak bolyongtunk a Millenárison, keresve a stúdiót. Attila pedig csak mondta és mondta, hogy ha én most azt kérdezném a vendégtől, hogy akkor ő azt válaszolná rá, hogy… és ki kellett töltenie saját magával a húsz percet a stúdióban… És meg is csinálta úgy, hogy ezt a hallgató nem vette észre. Bravúr volt ez egy rádióstól, eszméletlen csoda. De, amit mondtál, valóban nagyon fontos volt, hogy az adás ugye mindig szent. És ilyen nagyon öregek vagy régiek, akik látták a hőskort, ezt mi nagyon tudtuk, nagyon megtanították nekünk már a legelején, az első napon.

A Pagoda csodálatos volt, tele színészekkel, tele ismeretlen emberekkel, tele időnként a zenekarral. Együtt éltünk a Magyar Rádió Zenekarával, és én a mai napig áldozok arra, hogy amikor a Zeneakadémián vagy a MÜPA-ban föllépnek, elmegyek, és meghallhatom őket. A Pagodában ismertünk minden művészt közülük, és mindig belefutottak abba, hogy amikor büféztek, és ott áthaladt az ember, akkor oda lehetett kiáltani nekik, hogy sziasztok, mit csináltok? Azt mondták, hogy hát próbálunk… És akkor az ember azt mondta viccesen nevetve, hogy és nem sikerül? Vagy kávéztunk, és ebben az eszméletlen tömegben és szóáradat közben, hirtelen kihallatszott Halász Judit színművésznő hangja… Hihetetlen nagy művészek voltak ott. Ha már itt tartunk, nem tudom, mennyire tudják a hallgatók, de most már több éve foglalkozom a Rádiószínházzal. Régen is volt hozzá közöm még az Irodalmi osztályon, olyan értelemben, hogy mi készítettük egyben a rádiójátékokat is.

Ennek volt elődje a legendás kabarészerző, Szilágyi György humorista Kabarészínháza…

Igen ott indult, tudom vele te nagyon sokat beszélgettél, még könyvet is írtál róla… Ugye mi a 20-as évek végén már az angolok után egy másodperccel, körülbelül, de nem vagyok biztos benne, hogy nem előztük meg őket, mi már akkor hangjátékot készítettünk. Sőt, már tulajdonképpen azt is az ősének tekinthetjük, hogy amikor még nem volt rögzítés, csak élő adások voltak, a színészek irodalmi vagy színpadi jeleneteket adtak elő élőben. De hát az első hangjáték, az 1928 vagy 1929, nem emlékszem pontosan, Salamon István könyve kellene ehhez…

Az archívum nagyon régi kollégája és rádiótörténész, mindent tudott a rádiózás hőskoráról…

Igen, pontosan. Ő ismerte személyesen is Ottlik Gézát, aki valójában megalkotta a hangjáték műfaját. Örökké ott voltam a Bródyban, a Pagodában, reggeltől estig, és rengeteg irodalmi és művészeti műsorunk volt. Így is hívták, Művészeti Főszerkesztőség, és volt olyan is, hogy amikor például nem jött el egy színésznő véletlenül, és ha olyannak ítélték meg az én hangomat, hogy hasonló, megfogták a kezemet, és a rendező behúzott egy stúdióba, leginkább a 20-asba meg a 22-esbe. Azt mondták, hogy na, ezt itt olvasd akkor fel. Persze a rendező instruálta az embert, tehát azért nem hagytak magamra. Nagyon sok ilyen kis szerepem volt, amit én nem vettem semminek se, de amikor Szuper Edit legendás gyártásvezető hozta az ismétléseknél a stáblistát, hogy mikor ismétlik a műsort, mindig meglepődtem, hogy ebben és ebben is szerepeltem…

Ezt már a legelején kellett volna mondanom, a Pagodánál, ahol sokat láttunk sürgölődni, hiszen te az egyik legszebb rádiós kolléganő vagy, valahogy ilyen nagyon jelenség-szerű itt a Kossuthon… és hozzátartoztál a Pagoda látványához évtizedekig…

Hát most elpirultam, de így van, pedig már az én koromban nem illik… Bodor Béla író, már megboldogult, írt rám például egy darabot… Volt egy nagyszerű és igazán talán egyedülálló, mondhatom öndicséret nélkül, ötletem a Rádióban, a Mentés másként című műsorom. Engem arra tanítottak a nagy öregek, hogy festészet, film, és ilyen képi dolgokról rádióban nem beszélünk, mert nem rádiós téma… Legalábbis ezt mondták egyesek, és én azt gondoltam, hogy csak azért is… Akkor már ugye a számítógép és az internet körülvett bennünket, és gondoltam, hogy az új média művészeteket, meg kellene jeleníteni hangban. Tulajdonképpen hangjátékot csináltunk, vagy mondhatnám inkább azt, hogy a hangjáték paródiáját kollégámmal, Házi Hunorral. Én választottam őt, mert kellett egy fiú hang. Beszélgettünk, és mindenféle hülyeséget csináltunk, effektekkel dolgoztunk, kulisszákkal, úgy, mint a hangjáték, csak mindent eltúloztunk egy kicsit. Bohóckodás volt, de azért volt tartalma… Na és ezt hallotta Bodor Béla, és neki borzasztóan tetszett az, hogy én voltam a kis hülye, Hunor volt az okos, mint egy klasszikus komédia helyzetben… Én mindig butáskodom, és ez nagyon megtetszett neki, ez a figura, hogy ez a nő miféle… És írt egy darabot, az volt a címe ha jól emlékszem, hogy „És teremté őket férfiaknak és nőknek…  direkt hangjáték, amit most nagyon hiányolok, hogy nem nagyon írnak a szerzők ilyesmit. Akkor még írtak. Én nem ismertem Bélát, de egyszer csak kiderült, hogy elkészíti a Rádió ezt a hangjátékot, és behívtak engem, mint főszereplőt. Azt hittem, elájulok, nem tudtam, hogy milyen leszek. Bodor Béla aztán meghalt, nagyon hamar ezután. És engem borzasztóan bántott a dolog, hogy nem tudtam neki megköszönni. A már szintén már megboldogult Vallai Péter volt a másik főszereplő, a mesélő. És hát a Valc, mi így neveztük őt, rengeteget dolgozott a Rádióban, például versműsort készített. Kettesben kellett beülnünk a 20-as stúdióba, a csillapított szobába, ahonnan természetesen semmiféle hang nem jöhetett se ki, se be. Ezeket az ilyen köztes szövegeket, ott vettük fel azért, hogy tiszta legyen a háttér. Nem tudtam önmagamat alakítani, de olyan fantasztikusan csodálatosan és finoman és kedvesen tudott engem a Valc instruálni, hogy végül ketten megcsináltuk ezeket a párbeszédeket.

De azért te hozzánk képest egy icipicit fiatalabb generáció vagy… és már a címe is ennek a műsornak, hogy Mentés másként, már a rádiózás jelenére és jövőjére utal…

Remélem, hogy a rádiózás mindig változatlan marad, és mindig kelleni fog. Már vannak erre tanulmányok is, hogy hiába azt mondják, hogy minden a képé, mindenhol csak a kép számít, de aztán mindig kiderül, hogy persze, állandó csillag a Rádió… És ez valószínűleg így is van, mert hiszen olyan fantasztikusan egyszerű, és egyben zseniális, hogy csak a fülemre kell hagyatkoznom. Nem köti le a szememet, tudok közben mindenfélét csinálni, hát ennek csak jövője lehet. A képnél kevésbé van meg az őszinteség valahogy. Egyébként szerintem a műsorokat ma már nem a valós idejében hallgatják az emberek, inkább visszahallgatják őket.  Így a Szakcsi, Mese, Sport csatornáknak is van bőven jövőjük, hiszen bármikor kinyitható, elővehető podcastok ezek. Az apám nyolcvanéves, és állandóan podcastokat hallgat. Nem néz televíziót sem, de az hogy a telefont bekapcsolom és számos érdekesség jön rajta, és nem kell nézni, hogy éppen ki az… ezt nagyon szereti. Volt egyszer egy hallgató, akivel sokat leveleztem, illetve ő levelezett velem, mert ilyen is volt régen. Ezt csak azért mondom, mert amikor még nem volt internet, akkor postán küldtek leveleket a hallgatók. És volt valaki, aki nagyon sokszor leírta azt, hogy ő úgy szeretné azt, hogy egyszerűen kettesben legyünk a stúdióban. S persze ez lehetetlen, és próbáltam vele megértetni, hogy ez nem úgy van… Egy másik oldal a technikai helyiség, ott van a hangmérnök meg a rendező, meg a gyártás, tömeg… Szóval nekem nagyrészben kiteszi az életemet a rádiózás természetesen, és nem is nagyon szeretnék mást csinálni. És az is biztos, hogy az ember az idő előre haladtával, kezd nagy öreggé válni. És most amivel kezdted, kicsit szégyellem magam, hogy engem így ilyennek tekintetek, hogy én itt mindenhez értek, ami a kultúrát és az irodalmat illeti… De valóban félek attól, hogy egy picit nehogy kikopjak például az élő műsorokból, mert az az Isten, az fantasztikus, csodálatos… Imádom, szeretem, az a legjobb, abban az ember úgy lubickol, mint hal a vízben. Szóval, hogy meddig tud az ember olyannak lenni, hogy megszólít valakit, ez kérdés. De én szeretném, hogyha ez minél tovább sikerülne nekem. Egyébként Csaba, veled nagyon sokszor voltunk olyan helyzetben, amikor élő adást csináltunk, például a pápalátogatást, ami felejthetetlen élmény volt. S hogy milyen is az élő műsorban együtt dolgozni, mert ez nem egy egyszemélyes dolog… És ezért mondtam el ezt a hallgatót, aki levelezett velem. Ez nem egy egyszemélyes dolog… Ez mindig csapatmunka és szerintem, akik az üvegfal másik oldalán vannak, még fontosabbak, mint maga a műsorvezető…

Kiemelt kép: Völgyi Tóth Zsuzsa saját fotója