Dr. Ujhelyi Zoltán a műsorban arról beszélt: összesen négy és félévet voltam a Zrt vezérigazgatóhelyettese, az eddigi, majdnem huszonötéves eddigi rádiós pályafutásom alatt. Még 1995-ben kerültem be külsősként a Rádióba, és ebből ez a négy és félév nem olyan hosszú idő. Egyébként 1996 február 15-én már belsős voltam, főállású munkatárs az akkori Falurádiónál. Ha az ember nagyfőnök, akkor nagyobb pénzt keres, ha meg nem, akkor kisebbet. A vezérigazgató helyettesi megbízatás, egy teljesen másfajta munka volt, és nem is gondolom azt, hogy itt egy életen át tartó elnöki, alelnöki, vezérigazgatói megbízásokban kell gondolkodni. Egyébként a külvilág sem ilyen, a magánszféra sem így működik, miért működne akkor így egy állami vállalatnál? Az újságírásnak pedig nagyon sokféle szépsége van. Az egyik szépsége nekem abból adódott, hogy ’90-ben, amikor az első diplomámat szereztem, akkor elkezdtem tanítani, ez ötévig tartott. Nagyon szerettem tanítani, de ezzel nagyon picike pénzt lehetett keresni. Volt egy ismerősöm, aki azt mondta, hogy „Zoli, nekem van a Rádióban egy titkárnő ismerősöm, és állandóan gyomroz engem, hogy miért nem megyek rádiózni. Kérdezni mindenki tud, mit kínlódok itt?” Ez az ismerősöm egyébként egy kertészmérnök volt, egy volt évfolyamtársam, aki maszekolgatott már akkor, és nagyon szép kerteket ápolt Budán. Azt mondta, hogy neki elege van már ebből a titkárnő rokonából, én meg szeretek beszélni, tanár vagyok, nem akarom-e kipróbálni? Így léptem át valójában a Rádió küszöbét, hogy kipróbálom, de nem tudtam, hogy mit? Én egyébként rádióhallgató voltam, nálunk mindig a Kossuth rádió szólt. Emlékszem a varázsszemre, erre a bizonyos, zölden világító kis lámpácskára a régi készülékeken, csöves rádiókon. Nekem ez jelentette az estét. Világít zölden a lámpa, és halkan beszél valaki a dobozban, a Kossuth rádióban. Nekem ez egy óriási dolog volt, hogy ide bejöhetek, de fogalmam nem volt, hogy mi az, hogy valaki riporter. Nem tanultam sosem újságírást, hiszen kertészmérnök voltam. Eleinte is inkább csak tébláboltam.

Ezért kerültél a Falurádióhoz…

Így van. Annyi zsinór azért volt, hogy ha már agrárvégzettségű vagyok, kezdjél a „trágyarevünél”, mert ezzel csúfolták egyébként a falurádiósokat, hogy aki ott dolgozik, az a trágyarevü kollégája. De legyünk őszinték: trágya nélkül nem lenne élet a földön. A Falurádióban egyébként volt élet, nagyon komoly újságíró-rádiós élet.  Olyan terep volt, ahol nem csak a tizenkét perces Falurádió szólt, hanem voltak portréműsorok, magazinműsorok is. Itt a rádiós műfajokat nagyon jól meg lehetett tanulni. Nagyon jó mesterek voltak. Egyrészt nem féltékeny emberek. Ha valaki a ’90-es években cseppent az újságírásba, ráadásul egy rádiónál vagy egy tévénél, az megtapasztalhatta, hogy mit jelentett ez. 1997 előtt még nem volt duális médiarendszer, kereskedelmi médiumok, a Rádió monopolhelyzetben. Óriási dolog volt még akkor, hogy valaki itt dolgozhatott. Ráadásul, ebből azért, legyünk őszinték, meg lehetett élni. Ez a kettő elég vonzó volt, de nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy valaki újságíró, mit jelent az, hogy rádióriporter? Csetlettem-botlottam… Én vidéki vagyok, hajdúnánási, tizennyolcéves koromban telefonáltam először életemben. Ezzel az indítással – legyünk őszinték – nehéz eljutni a Kossuth rádióban a műsorvezetői székig. Takács András kollégám, aki elhunyt már sajnos, egyszerűen megsajnált és megkérdezte, hogy „Te ki is vagy?” Mondtam, hogy én egy kis gyakornok lennék… Azt mondta erre aztán nekem Perjés Klára, hogy Te Zolika vagy. Perjés Klára volt akkor ennek a rovatnak a vezetője, és azt mondta, már unja, hogy itt üldögél ez a fiú, és nem tudja, hogy mit akar, küldd már el valahová Takikám, csináljon valamit! Ez volt délután egyórakor. Rám nézett: – Mi vagy te, kertészmérnök? – Igen. – Tudnál csinálni egy borhamisítás riportot? – A Borminősítő Intézet igazgatójával jó lesz? – Miért, Te azt ismered? – Persze, tanított engem. – Akkor telefonálj neki! Kikerestem a telefonból a borminősítőt, emlékezett rám, délután háromkor már ott ültem nála, felvettem, hogy milyen fogások vannak, hogyan lehet muskotályos fehér bort készíteni bodzavirágból, meg bodzatermésből vörösbort. Ismertem ilyen hamisítót is egyébként… Mikor visszahoztam az anyagot, Takács András elkezdte hallgatni, majd áthívta Perjés Klárát, a főnökasszonyt: – Hallgasd meg ezt, Klári! Elkezdték hallgatni… másnap pedig már adásba is került. Hozzáteszem egyébként, úgy hangzott el, hogy közölték, Zolika, a hülye kérdéseidet mind ki kell vágni, mert nem tudsz beszélni és nem ide való, de a fazon nagyon jó. Nos, így indultam el, életem első anyaga adásba került. Ez valami hihetetlen sikerélmény volt.

Aztán egy csomó mindent csináltál. Az, hogy a gazdasági rovatnál – a Falurádió mégis csak egyfajta gazdasági típusú rovat volt –, utána elkezdtél krónikázni is, politikai hírműsorokba is belefolytál, nem is olyan nagyon régen még vezetted a Kossuth rádió reggeli műsorát is. Most a Vasárnapi Újság főnöke vagy, és műsorvezetője a Jó napot Magyarországnak. De sosem felejtem el, csináltál Elfelejtett sorsok magazint is, tehát még a közmédiában ritka, amolyan érzelmi húrokat pengető műsorokba is hoztál riportokat…

Igen, mert alapvetően nem volt szakterületem. A mezőgazdaság egyértelmű volt, de önmagában nem elég ahhoz sem, hogy belakd a rádiót. Perjés Klára, aki ezt a rovatot vezette, ő maga sem agrármérnök volt, hanem magyartanár. Folyamatosan mondogatta, hogy Zolika, ne menjél egyetlen szálon! Mindig bíztatott, hogy próbáljam ki magam, nézzem meg, kapjak bele, ha nem tetszik, elengedhetem… Nekem hihetetlen szerencsém volt az, hogy Kláritól megtanultam az ösztönösséget, a beszélgetést, hogyan nyisd meg a riportalanyt, hogyan hozd helyzetbe azt, aki nem akar megnyílni, vagy nem is tudja azt, hogy mit érdemes elmondania? Legyél türelmes a beszélgetőtárssal! Én eleinte egy-egy portréhoz vadidegenekkel készítettem nagyon sokszor portrékat. Volt olyan, hogy mentem a rádiós kocsival találomra egy faluba, és az úton, jött egy lovaskocsi, egy idős bácsi hajtotta. Megálltam, felkéredzkedtem rá, és ebből csináltam egy félórás műsort Szarvasgede határában. Olyan dolgokat mondott el a bácsi, hogy elhagyta a gyereke, üres ház, amelyet felépített neki, és mindenki elvándorol a faluból…

El se hisszük, hogy mennyire nehéz műfaj ez, letámadni egy idegen embert ezzel…

Nagyon. Igaziból pont az volt a lényeg, hogy egy idő után már nem is figyelt arra, hogy mikrofont tartok elé. Nem is tudtam nagyon kérdezni, csak mondta a magáét. Én inkább beszélgettem, nem játszottam el a „te vagy az interjúalany, én vagyok a riporter”, nem gyomroztam azzal, hogy csúnyán nézek, mert dadog, vagy őőzik. Készítettem riportokat egyébként dadogóssal is. Meg lehet úgy vágni azt is, hogy folyamatosan beszél, és észre sem veszed a beszédhibáját. Az, akivel ezt például megcsináltam, meghallgatta magát és nagyon aranyos volt, egy ismert borász, és amikor elhangzott a műsor, utána azt mondta: Zoli, meghallgattam magamat… bár én lettem volna!

Mondtál nagy neveket, amikor idekerültél. Most vannak ilyen ikonok vagy legendák itt, a Rádióban? Valahogy, mintha hiány lenne belőlük, és nagyon kevés az a kolléga, akitől lehet tanulni. Pedig amíg élünk, tanulunk. Vannak ilyen ikonok, legendák ma, akik akkor voltak?

Szerintem vannak, de nem abban az értelemben. A Kossuth rádió műsorvezetői, riporterei 1997 előtt, amíg nem volt másik országos rádiócsatorna, könnyebben váltak ismertté, legyünk őszinték. Akkor csak a közmédia csatornái voltak: Petőfi, Kossuth, Bartók rádió. Egy ilyen kicsike médiatérben, könnyebb ismertté válni. A másik az, hogy nemcsak a verseny nőtt meg, hanem valójában erősödött az a szemlélet a rádióban – szerintem – az elmúlt évtizedekben, ami korábban is meghatározta, hogy itt nem a műsorvezetőnek a személye az, ami elsődleges. Ez fura, mert az újságírásnak az alapja az, hogy te magad jelenítsd meg az információt, te magad add el, és ez óhatatlanul hoz egy nevet. De ha megnézed a magyarországi rádiózást, és most nem a Kossuth rádióra gondolok, hanem az összes többi csatornára, akkor legyünk őszinték, van néhány, ha úgy tetszik rádiós sztár. Egyébként ők sem most kezdték. Ez a terep nem nagyon alkalmas arra, hogy te önállóan, rádiósként ismertté válj, de itt ez nem is cél a Kossuth rádióban.  Nem is volt cél az elmúlt évtizedekben sem. Itt az volt a cél, hogy az a tartalom, amely elhangzik, az valamilyen szempontból megfogja a hallgatót. Ennek nem az az egyetlen záloga, hogy itt egy csillogó-villogó, középpontba helyezkedő műsorvezető van, hanem sokkal inkább az, hogy valamiről beszélek, sokféle értéket felvillantok, olyan módon dolgozom fel a beszélgetést, ami adja magát. Nálunk még vannak klasszikus riportok. Nem kell a kép, mert látom a hangon keresztül azt, hogy mi történt, hogy hol járt, hogy mitől izgalmas. Hogy megszólal a kakas a Hajnal-tájban, hogy ugat a kutya… Zörög a zárban a kulcs, kinyílik az ajtó, és azt mondja egy néni, egy idős hang, olyan, mintha a nagymamám lenne, szinte látom is, hogy jó reggelt kívánok, hát hozzám jöttek… Ezek nagyon-nagyon jó dolgok, ilyeneket nem csinál senki sem, semmilyen más csatorna.

Mert most arról beszélünk, hogy a hallgató a fontos és nem a műsorvezető, illetve a riporter? Ezt nagyon sokan nem tudják egyensúlyban kezelni, pedig ez lenne a lényeg…

Ez kellene, hogy legyen a lényeg, de magamra is piríthatok, mert a másik oldala viszont az, hogy azért nagyon szégyellős, nagyon gátlásos, nagyon befelé forduló emberek nehezen maradnak meg ebben a műfajban. Itt kell egy bizonyosfajta extrovertáltság, kell egy magamutogatási kényszer. Ha ez semmilyen szinten nincsen meg az adott személyiségben, akkor nem biztos, hogy megmarad a rádiózásban. De fura egyébként, hogy van egy kettősség bennem is, és tudom, hogy másoknál is, mert például én pont egy gátlásos ember vagyok, és ezt komolyan mondom. Nem szeretek riportalany lenni, nem szeretek nagy nyilvánosság előtt beszélni, miközben nagyon sokszor rákényszerülök. És most nem is arra gondolok, amikor beülök a stúdióba, mert egyébként én ott egyedül vagyok, nem arra gondolok, hogy egy Vasárnapi Újságot most is, ebben a pillanatban több százezren hallgatják… Hiszen ott egyedül vagyok, maximum nézem a szerkesztő szemét az üvegfalon túl, hogy milyen instrukciókat ad. De előfordul, hogy beszélnem kell nyilvánosan, oda kell állnom a mikrofonhoz, előadást kell tartanom. Itt már azért fogy a komfortérzetem, és ettől függetlenül bennem van az, hogy azért jó megmutatni magam. Álszent dolog lenne, ha azt mondanám, hogy nem. Nagyon nagy meglepetés volt, hogy milyen sok ember van így ezzel. Például éppen Perjés Klára, aki egy nagyon nyitott, nagyon mosolygós, nagyon kedves, nagyon közvetlen ember. Könnyedén megnyitja a riportalanyokat, én vele rengeteget dolgoztam, nagyon sok műsort közösen vettünk fel és meghökkenve tapasztaltam -, bizonyos mértékig megnyugodva -, hogy milyen rettenetes izgalomban van ő is. Az az ember, aki egy szerkesztőséget vezet, ezernyi interjút készített, izgul ő is, amikor egy teljesen ismeretlen nénihez, bácsihoz megy egy faluban, aki elájul ettől, hogy éppen őt megkérdezi a rádió. Ez nekem lenyűgöző volt. És amikor figyeltem a kollégákat, akkor rájöttem, hogy izgul itt szinte mindenki, aki meg nem, az meg nagyon gyakran elveszíti a kontrollt, nem figyel arra, amit csinál, rutinból dolgozik, vagy hát éppen nagyon nem érdekli… Mert egyébként ezt is meg lehet unni. Minden más munkát meg lehet unni. Itt is ki lehet égni, és ha ez az időszak jön el, az meg már megint nem jó. Van itt egy érzékeny libikóka, amin azért nagyon nehéz egyensúlyban maradni.

Te egy amolyan nagyon nagy tudású ember vagy, rengeteg információ lexikonszerű dolog van a fejedben. Lehet ez a jövője esetleg a rádiózásnak, ha ezt megtartja a Kossuth rádió? Mindig mondjuk, hogy temetjük a rádiózást, de mégis, most pont reneszánszát éli… Ki tudja, hogy melyik évben éppen mi van, de ez lehet az alapja, hogy tudást közvetítünk és hiteles jó tudást közvetítsünk?

Ez lehet az egyik alapja. Én magam sosem éreztem ilyen kiemelkedő tudású embernek magam, és ez nem szerénység, hanem nagyon sok rádióst ismerek, akiknek elképesztő tudása van vagy volt. A Magyar Rádió mindig is egy szellemi műhely volt. Nekem eszembe jut Rapcsányi László, Ágoston Pista vagy Buzás Andor, aki jegyzetírónk volt. Félelmetes tudású kollégák voltak. Velük beülni egy kocsmába, és meginni néhány fröccsöt, ez olyan volt, mint egy szabadegyetem. És ebben semmi túlzás nincsen. Teljesen természetes volt az, és ezzel valójában már akkor szembesültem, amikor ez a kor szinte véget ért, hogy itt jelen volt a teljes szellemi, irodalmi, kulturális elit ebben a rádióban. És nem úgy volt jelen, hogy beszéltek róluk, hogy elmondták a műveiket, hanem akár meg is lehetett hallgatni, rádiójáték lett belőle. Ez is nagyon fontos, sőt valójában a termék szempontjából, a médiatartalom szempontjából ez a lényeges. De ezek az emberek itt szinte otthon voltak. Leültek a Pagodában, beszélgettek, velük szóba lehetett állni még az olyan kis ugrifüleseknek is, mint én voltam. Itt azt élted meg ezeken a beszélgetéseken keresztül, hogy közöd lett nem csak a jelenhez, hanem a múlthoz is. És a múltnak egy nagyon izgalmas részéhez: a szellemi részéhez. Bekerültél egy áramlatba. Akkor, amikor beszélgetsz egy hetven, nyolcvanéves újságíró kollégával, és jönnek a történetek, hogy „amikor én Illyéssel találkoztam”, „amikor lementem hozzá a Balatonra”, és „amikor megmondtam neki, hogy…”. Vagy „amikor Kodolányival”… Akkor visszamégy az időben hatvan, hetven, nyolcvan éveket, mert már neked is közöd lesz hozzá. Ezt megéljük a családon belül is, ha olyan szerencsések vagyunk, hogy ismerjük a nagyapánkat, a dédnagyapánkat. Én ilyen szerencsés ember vagyok. De ők a világnak egy picike szegmensére látnak rá többnyire. Én parasztszülőktől származom, gyakorlatilag bezárult a világ a városhatár táblával, nem nagyon utaztak az emberek, maximum az első világháborús élményekről tudtak beszélni. Na, de itt! Itt felvillan a magyar múlt, a magyar történelem, a magyar kultúra. És ha ezekkel az emberekkel beszélgetsz, akkor részese leszel egy társadalmi szövetnek, amelynek a vége, ki tudja, száz, százötven év. Innen érdekes, hogy jobban el tudod képzelni, hogy mi ennek a szövetnek a folytatása időben előre. És igen, azt gondolom, van jövő, ha képesek vagyunk olyan tartalmakat közreadni, amelyek építenek, amelyek értéket közvetítenek, de izgalmas módon, érdekes módon, nem teátrálisan. A médiatörvény is kimondja: részt kell vennie a közszolgálati médiának is a piaci versenyben, bizonyos mértékben. Ez egy figyelmeztetés. Láttam. Amikor százéves volt a román rádió, kint voltam az ünnepségükön és a román rádiónak az akkori vezetője mutatott egy tévés nézettségi adatot ezen az ünnepségen nekünk, ahol legnagyobb megdöbbenésemre ilyen számok voltak, hogy 0-0-0-0. Komplett sávokban senki nem nézte. Biztos ez így nem volt igaz, szerencsétlen mérési napot mutogatott elkeseredetten az elnök, de azért ez egy figyelmeztetés is, hogy ha nem tudod becsomagolni az általad értékesnek vélt tartalmat, nem tudod eladhatóvá tenni a kor stílusának megfelelően, akkor ez nem fog működni. A rádiós piaci mérés úgy működik, hogy az NMHH közli ezt hónapról hónapra, három havi átlagokat mérnek, és ebben benne van minden magyarországi rádió. Köztük a Kossuth meg a Petőfi rádió is bemutatja az adatait. Én úgy gondolom, hogy amíg itt milliós hallgatottságról beszélünk, addig még képesek vagyunk részt venni a médiapiaci versenyben, eladható tartalmat készítünk, erre kell törekednünk, hogy ezt megőrizzük. És temetik a rádiót, persze, mindig temették. Ahogy elkészült az első tévékészülék és bekötötték, és elindult a sugárzás, akkor azt mondták, hogy na, ezek után ki hallgat rádiót?! És hallgatták a rádiót. Ráadásul az online világ látszólag elpusztítja a lineáris csatornákat.

De mégis, mintha dobna rajta ettől függetlenül, hiszen a podcastok és hasonlók miatt, pont ez is lehet egy technikai előnye vagy reneszánsza?

Hogyne, minden további nélkül. Gondolj bele, hogy mi hol vagyunk most? Az MTVA-ban beszélgetünk. Valójában ez nem a Kossuth rádió, a Petőfi rádió, az M1 meg a nem tudom én micsoda, az MTVA egy óriási tartalomkészítő műhely, ezernyi platformon. Ott vagyunk a közösségi médiában, ott vagyunk a weben, a hagyományos internetes felületeken, és persze ott vagyunk a lineáris adásokban, a hagyományos televíziós és rádiós csatornákban is. Ez egy gyár, de a szónak a jó értelmében. Itt készül tömegtermék, amelynek az a célja, hogy tájékoztasson, elmondja egy percben a híreket. Készülnek prémiumtermékek is. Nagyon-nagyon sok prémiumtermék készül. Magyarország legnagyobb színháza például a Kossuth rádióban működik. Ha belegondolunk abba, hogy a Rádiószínház adásait még mindig, naponta legalább kétszázezren meghallgatják, összeadom a napi színházlátogatókat és nem jön ki. Ami ott elhangzik, nagyon sokszor az, ami már a mai színházból hiányzik. Felvillan a klasszikus kultúra. Ennek a hatását csak lebecsülni lehet. Túlbecsülni nem. Nálunk még van tudományosság. Hol hangzanak el olyan típusú információk egészségről, gazdaságról, kultúráról, természetvédelemről, mint nálunk a Rádióban, félórában? Ráadásul olyan minőségben, hogy nem egy ember beszélget egy riporterrel telefonon keresztül. Vannak ilyen csatornák. Itt kimegy az ember a terepre, van hozzá tudósítói hálózat, van hozzá lelkesedés és még benne van a természetes ritmusában a rádiózásnak, hogy ezt így kell csinálni. Ez nem egy tudatos törekvés, hanem el sem tudjuk képzelni máshogy. Amíg ezeket megőrizzük, addig biztosan tudunk olyan tartalmakat előállítani, amelyeket ki lehet rakni egyébként podcastnak, ki lehet rakni online, és ettől kezdve belakjuk ezt a teret is. Mitől sikeres egy influencer? Meg nem tudtam fejteni. A legunalmasabb műfajt csinálja, egy monológot. Odaáll a kamera elé, és mondja-mondja, kitartóan, hosszú időn keresztül. Képzeld el, amikor majd felfedezi a 22. század nemzedéke, hogy van itt egy ilyen csatorna, ahol meg egyébként teljesen máshogy is lehet, izgalmasan, láthatóan, akár képek nélkül is megmutatni a világot. Nálunk még ezt meg lehet csinálni. Máshol már csak egy kamerára futja, egy beszélő fejre. Amíg ilyen típusú a verseny, szerintem addig van jelen, van jövő és van remény.

Kiemelt kép: Dr. Ujhelyi Zoltán (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)