Rómát látni és megújulni a reményben; avagy átlépni a szent kapun, amely (jellemzően) huszonöt évente tárul csak ki, hogy zarándokok tömegeit fogadja és irányítsa Krisztus békéje felé. A jubileumi szentév több tízmillió zarándokot vonz az Örök Városba, ahol az Egyház szíve jól hallhatóan dobog, és indítja őket mélyebb lelki életre. Év eleje óta tervezgettünk, töprengtünk: egy nagycsalád számára egy rövidebb utazás is logisztikai kihívás, hiszen be kell vonni a nagyszülőket, de vinni a nagyobbacska gyerekeket, hogy ők is megérezhessenek valamit abból, amit a szentév jelent. Mert ezt meg kell érezni. Aztán végre elérkezett: két nap adatott Rómában, hogy bejárjuk a pápai bazilikákat, további két, szívünknek fontos templomot és misét ünnepeljünk, imádkozzunk. Amit ez alatt a két nap alatt kaptunk, az sokkal több, mint amire emberi kalkuláció számítani képes. Ezt hívják kegyelemnek.

De ne szaladjunk ennyire előre!

Szent Péter tér, kígyózó sorok, rengeteg ember. Megannyi szerzetesrend számos képviselője („Jé, ilyen habitus is van?” „Odanézz, ő vajon melyik rendhez tartozhat?!” „Ilyen ruhát sem láttam még!”), papok és világi hívek, zarándokok és turisták sűrűje. Nem szeretem a tömeget, nekem még a Nyugati téri zebrán áthaladni is sok, ez most mégis más. Talán a bennünk lévő várakozás miatt, talán azért, mert mindenki érzi (akkor is, ha csak érdeklődő turista, aki egy jó szelfit szeretne a világhírű épület előtt), hogy valami történik. Jelen időben, de ez a jelen idő folyamatos. Szavakba zsugorítani nem lehet, de megragadható. Másnap majd hajnalban jövünk vissza, 5 óra körül, amikor csak néhány rendőr ácsorog a téren. Az más lesz, máshogy lesz szép, de ennek itt és most rendelt ideje van. Végre bejutunk a térre, a szembe jövő, kifelé áramló tömegben magyar nővérek integetnek. „A legjobbkor jöttetek!”, kiáltják át nekünk. Később értjük csak meg, mennyire így van.

Egymás kezét fogva, imádkozva lépjük át a Szent Kaput. A bazilika ezen ajtaja csak a szentévekben nyílik ki, egyébként befalazzák. Krisztust jelképezi a hívő ember számára és azt, hogy mindig keresnünk kell a szűk ösvényt, hogy azon keresztül a mennybe jussunk. Nem tudom, az milyen tapasztalat lehet, ha már itt a földön megélhetünk olyan kitörő belső boldogságot és bizonyosságot, amilyet ezek a pillanatok jelentenek. Itt dobog Róma szíve, sőt, az egész Anyaszentegyházé, itt nyugszik a Kőszikla, akire a Mester építette egyházát. Akárhová fordulunk, kétezer év nagy szentjeinek sírjai. Az ember már csak olyan, hogy különösen is meghatódik, amikor kisfiával annak védőszentje sírjához léphet imádkozni, vagy éppen saját védőszentje „közelébe” ér. Itt szentségimádásra térnek be sokan egy oldalkápolnába, ott szentmise kezdődik éppen, amott éneklő zarándokcsoport érkezik, mellettünk lengyelül imádkozzák az Üdvözlégyet. Az egyház él, az egyház fiatal.

És ez a bizonyosság velünk marad mindvégig: a Lateráni Szent János bazilika kis kápolnájában ünnepelt szentmisén, a Szent Lépcsőn, amelyen maga Krisztus járt előttünk kétezer évvel és a Sopra Minerva templomban ugyanúgy, mint a Falakon kívüli Szent Pál bazilikában, a Santa Maria Maggiore-ban, vagy éppen a Szent Kereszt ereklyéje előtt a Santa Croce in Gerusalemme bazilika kápolnájában. Akkor is, amikor már alig érezzük a lábunkat a sok gyaloglás után, vagy épp amikor késik a busz (bezzeg a másik irányba már kettő is elment…), de akkor is, amikor hazafelé a repülőtéren egy megújuló magyar szerzetesközösség tagjaival beszélgetve várjuk a (persze késésben lévő) gép indulását.

Két nap, amikor valamiképpen megnyúlik az idő, sőt, egy szívdobbanásnyira meg is áll. Aggódtunk, hogy nem zsúfolunk-e túl sok mindent ebbe a két napba. De a mennyiségi kérdéseket elmossa a minőség – így van ez valahogy keresztény életünkkel is. Krisztuskereső zarándoklatokon tapasztalni ezt meg igazán. Itt, Rómában pedig, ahol az idő egyébként is némiképpen relatív fogalom, különösen is áthelyeződnek a hangsúlyok és megsejti a zarándok, hogy valójában minden kegyelem.

Hogy mit jelent a remény szentéve?

Talán éppen azt, hogy törekednünk kell az üdvösségre. De nem csak ímmel-ámmal, hanem mindent beleadva. A maga teljességében. Mert a remény – amint azt James Michael Harvey bíboros tanítja – nem passzív erény, amely csak várakozik arra, hogy a dolgok majd jobbra forduljanak, hanem „egy rendkívül aktív erény, amely segít abban, hogy a dolgok megtörténjenek”. Idén különösen is tanuljuk a reményt, amire egyébként is égető szükségünk van egyéni életünkben, családjainkban és tágabb közösségeinkben egyaránt.

Az első perctől az utolsóig munkálkodik bennünk egy érdekes tapasztalás. Megérezzük, hogy erre a zarándoklatra az Isten hívott meg minket. Ahogy Ő hív meg a szürke hétköznapok küzdelmeire is. Azokra a „zarándoklatokra”, amikhez nincsen kedvünk. Amik közel sem ilyen emlékezetesek, vagy felemelőek. Az éjszakai ébredésekre felsíró gyerekek mellé, a vitás helyzetekre, az összeférhetetlen ismerősökhöz. Azok keményebb zarándoklatok, pedig nem kell több tíz kilométert gyalogolni közben. Nem lelkesítőek, nem magasztosak. De azok nélkül a római sem lenne talán ugyanaz.

Szentév van, zarándoklatra fel; Rómát látni és megújulni a reményben!

Kiemelt kép: Zarándokok a római Szent Péter téren 2025. március 9-én (Fotó: MTI/EPA/ANSA/Angelo Carconi)