Már sokadjára csöngettek be hozzám kéregetők. Tudták, hogy új lelkész érkezett a faluba, hát jöttek. Valószínű, él egy olyan kép rólunk, lelkészekről, hogy mi úgyis majd adunk nekik, mi nem gondolkozunk el azon, hogy az elmesélt történet – ami miatt ugye szüksége van pénzre – az hány helyen sántít, vagy még élesebben fogalmazva, mi elég jámborak, hadd ne mondjam, naívak, vagyunk, úgyis segítünk.

Tény, hogy jó ideig én magam is ezt az elképzelést erősítettem, mert gondolkodás nélkül segítettem nekik. Olyan is volt, hogy akkori fizetésem több mint a felét adtam oda valakinek, mert annyira könyörgött, és persze ígérte, hogy majd visszaadja. Mondanom sem kell, az ember eltűnt, vele az ígérete is. Persze, valahol a lelkem mélyén fel voltam készülve a koppanásra, de amikor egyértelmű lett, hogy átvertek, igen rossz érzés volt.

Muszáj volt tehát megállnom, és elgondolkozni ezeken a történeteken. Nyilván, mert többet nem akartam így járni, meg az is hajtott, hogy lehet-e valódi segítséget nyújtani annak, aki ilyen bajban van. Az első kérdésem az volt, hogy

valójában ki a szegény? Ki az igazán rászoruló? Aztán, ki lesz az, aki szegény, és rászoruló is marad? Aztán, hogy valójában milyen okok vannak a mögött, ha valaki nem tud kitörni a nyomorúságból?

Teológus vagyok, nem szociológus, ezért nyilván a belső felé indultam el, az emberi lelket vettem górcső alá. De nem a másikét, hanem a magamét. Ha az élet nagy kérdéseire nem magamon belül keresem a választ, hanem mindig másokat boncolgatok, mint valami lélekpatológus, akkor borítékolt az elvi síkon maradás.

Így jutottam el tehát addig a kérdésig, hogy mi okoz valójában örömöt nekem? Azt figyeltem meg magamon, az, ha tudok olyat adni az embereknek, önként, tisztán és érdekmentesen, amire ők rárezonálnak, ami nekik örömet jelent, és akár segít nekik a következő lépésben.

Amikor így tudok adni, akkor érzem magam jól. Sőt, érdekes – vagy éppen egyáltalán nem érdekes, mert ez a normális –, de ilyenkor érzem magam gazdagnak!

Tehát akkor vagyok gazdag, ha adok. Azt, amit tudok. Azt, amivel a másik, a közösség előrébb jut.

Így jutottam el a felismerésig a kéregetőkkel kapcsolatban is. Igen, van olyan, hogy kérni kell, mert az élet úgy hozza, de ami fontosabb, még ilyenkor is van olyan, amit ő adhat!

Egy idő után tehát, amikor becsöngettek kéregetők, azt kérdeztem tőlük: rendben, segítek. Viszont kérlek, gondold végig, hogy te mit tudsz adni ennek a közösségnek, te mivel tudod segíteni a közösséget, akit én képviselek? Legyen ez a gyülekezetem, legyen ez a családom. Azért, hogy te is átérezhesd azt a csodát, hogy úgy leszel gazdag, hogy adsz magadból. Pénzt másképpen nem tudok adni, ennivalót természetesen bármikor adok. Emlékszem, az egyik azt mondta, hát ő ezt még végig gondolja, és pár nap múlva majd visszajön, és megbeszéljük. Azóta sem jött, de bármikor jöhet, várni fogom.

Mert az az igazán szegény, aki elhiszi azt, hogy semmit sem tud adni másoknak. Az az igazán szegény, aki magának tartja meg azt, amije van, akár kevese van, akár sokja. Jézus figyelmeztetése erre a gondolatkörre is igaz: mert akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól még az is elvétetik, amije van. Nem igazságtalan ez, hanem nagyon is igazságos.

Akinek van szíve, lelke, bátorsága adni magából, javaiból, annak adatik.

Aki olyan szegény, hogy semmit sem akar, vagy tud adni, az egyre szegényebb lesz, és végül akár mindent el is veszthet.

Hajdú Szabolcs Koppány jegyzete

Az előző részek itt tekinthetők meg: