Valaki így vallott élete legszomorúbb felismeréséről:

„Tavasz volt, de én a nyarat vártam;
a meleget, a patakok hűs vizét.
Nyár volt, de én az őszt vártam;
a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt.
Ősz volt, de én a telet vártam;
a ropogós havat, és a karácsony örömét.
Eljött a tél, de én a tavaszt vártam,
a rügyfakadást, a nap melegét.
Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni;
szabad és önálló.
Húszéves voltam, de harminc akartam lenni,
érett és sokat ismerő.
Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni;
ifjú és szabadlelkű.
Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni;
tevékeny élettel.
Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.”

Amikor az ember ezt hallja, összeszorul a szíve. Miért van az, hogy az ember képes egyedül, minden teremtmény közül arra, hogy állandó elégedetlenségében elszalassza azt, amiből valóságosan csak egy van, ami nem pótolható, nem helyettesíthető semmi mással: az életét?

Örökös elégedetlenség, elszalasztott élet! Ezzel szemben az elégedett élet áll. Elégedett, megelégedett. Erről beszélünk akkor is, amikor arra biztatjuk a túl sokat aggódó anyukákat, hogy nem kell tökéletes anyukának lenni, „elég jó anyuka” akarjon lenni! Fogadja el saját korlátait, és ne legyen elégedetlen önmagával. Elég jó anya lesz gyermekének akkor, ha az ösztönös szeretetet engedi kiáradni magából. Persze ez is hatalmas belső munka, amit nem lehet megspórolni.

Bizony, sokan hajlamosak vagyunk a lustaságot összekeverni az elégedettséggel. De az elégedettség nem az ambíciók hiányát jelenti. Nem a célok hiányát jelenti. Azt jelenti, hogy a boldogságod nem a körülményeidtől függ. Ahhoz, hogy valaki elégedett legyen, elképesztő sokat kell dolgoznia magán. Pál apostol ezt írja a filippi gyülekezetnek: „…mert én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van.” Megtanultam. Ez azt jelenti, nem így született. Azt jelenti, hogy sokat kellett ismételni és gyakorolni, ahogyan egy nyelvet vagy a biciklizést. Megtanulni azt jelenti, tudatosan elsajátítani egy képességet, jelen esetben az elégedettséget. Majd így folytatja: „Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt.”

És ebben a beavatott állapotában lesz képes az ember emberhez méltó életet élni! Mert a cél nem az, hogy mindig minden úgy legyen, ahogyan azt én szeretném. Ez csak az ovis kiscsoportba jelent bebocsátást. A felnőtt, egészséges lelkű ember ambiciózusan azt a célt tűzi ki maga elé, hogy sokat tanulva, megküzdve, akár megszenvedve, de képes legyen megelégedett lenni. És az ebből fakadó nyugalommal eláraszthatja környezetét, embertársait. Legyen a megelégedettségből fakadó békesség a közös nevezője családjainknak, településeinknek, hazáknak!

Hajdú Szabolcs Koppány jegyzete

Az előző részek itt tekinthetők meg: