„Amikor rádöbbentem, hogy 2025-ben százéves lesz a Rádió, mondhatni, felnőtt férfiként, szó szerint elérzékenyültem. A Magyar Rádió ugyanis nem az a hely, ahol érzelmeket közvetítünk, hiszen éppen ez az egyik legfontosabb dolog a munkánkban, hogy szó sem lehet ilyesmiről. De engedjék meg nekem, hogy most, egy kicsit, mégis így érezzek, hiszen az elmúlt közel negyven év, amelyet a Bródy Sándor utcában és nem olyan régen a Kunigunda úton töltöttem, már-már érzelmi köteléket jelent. Főleg a Bródy, ahol olyan nagyon sokan felnőttünk. Az pedig, hogy már nincsen Bródy 5-7, sem Pollack, sem Pagoda, sem stúdiók, biztosan a józanész döntése, ám ez bennünket, nagyon régi rádiósokat nem vígasztal.
Éppen egy ilyen érzelmileg túlfűtött állapotban gondoltam arra, hogy jó lenne megszólaltani azokat a nagyon régi rádiósokat, akik még a hőskorban érkeztek az intézménybe, és még mindig itt vannak.
Legyen egy műsor, amelyben elmondják a szép, csillogó emlékeiket, de beszéljenek a rádiózás jelenéről és jövőjéről is a rangos születésnap kapcsán. Az ötletem a legnagyobb örömömre nyitott fülekre talált, és ezzel elindulhatott a munka. Igazából ekkor döbbentem rá, hogy mennyire sokan is vagyunk még, akik a nyolcvanas évek elején érkeztek a Bródyba, és még mindig itt vannak aktív munkatársként. Legyen az újságíró, gyártásvezető, hangmérnök, vagy éppen azok a kollégák, névtelen hősök, akikről sosem beszélünk, akik sosem szólalnak meg, és mégis a hátukon viszik lassan félszáz éve a Rádiót.
Jómagam közel 40 éve dolgozom megszakítás nélkül a Kossuth rádióban, és ez alatt a lassan 4 évtized alatt ezer és ezer műsort, riportot készítettem. Hosszas hírszerkesztői és krónikás munkáim után talán egyfajta pihenésképp, a magazinokhoz kerültem, azóta is itt dolgozom. De persze mindenkinek van egy kedvence, vagy a legfontosabb, amelyet a legjobban szeretett… amikor valódi, igazi lendülettel készített el egy-egy adást, szeretve a szalagot, amelyet még ragasztócsíkkal illesztettünk össze akkor, a hatalmas vágóasztalon. Sehol sem volt még a digitális világ.
Nekem ez az Elfelejtett sorsok című műsorom volt ez, amelynek az első része még 1998-ban hangzott el. Majdnem tízévig ment a sorozat. Ebben, ahogyan a címből is kiderült, olyan események után mentünk, amikor hétköznapi emberekkel történt valamilyen drámai esemény, baleset, tragédia, amelybe véletlenül csöppentek bele. Rosszkor voltak rossz helyen, vagy éppen olyan is előfordult, amikor éppenhogy, jókor voltak, jó helyen. Nyilatkozataik, történeteik napokig a címlapon szerepeltek, utána azonban soha, senki nem kérdezte meg tőlük, hogy vannak, mi lett velük? A tapasztalat szerint vagy elzárkóztak, vagy ellenkezőleg, szívesen beszéltek, és sokszor jelezték: de jó, hogy valaki megkérdezi, mi van velünk, mi történt az elmúlt évek alatt?
A biatorbágyi viadukt felrobbantása, ahol Füredy Zsolt, a riporter még azt az idős nőt is megtalálta Bécsben, aki gyerekként rajta ült a vonaton, de szerencsére nem lett semmi baja.
Vagy a békásmegyeri Jós utcai robbanás, amelynek története az egész országot megrázta. Drámai vasúti balesetek, bányaomlások, halálos kutyatámadások, vonatdobálások áldozatokkal, földrengések elszenvedői. Megannyi iszonyat, ami érheti az embert vétlenül, és soha többé nem tudunk a sorsukról semmit. Ilyen volt például a ráckevei kutyatámadásos történet is, amikor tizenkét kóborkutya esett neki egy bátor nőnek, aki végül novemberben átúszta a már-már jeges Dunát, és csak így tudott megmenekülni. De, amikor befejezte a riportot, csak annyit mondott, ha jól kezelik az állatot, egy kutya csodálatos is tud lenni.
Vagy sosem felejtem el a borzalmas vonat dobálós történetet, amikor meghalt egy kisfiú a vagonban, a nagymama ölében, mert egy ismeretlen bedobta kővel a kupé ablakát. A tettest vagy tetteseket, azóta is keresik. Néha eszembe jutott, ha a gyilkos hallja az adást, vajon mi zajlik a szívében? De eszembe jut az a csodálatos eset is, amikor az expressz mozdonyvezetője megpillantott a szemközti sínen egy négyéves kisfiút játszani. Pontosan tudta, hogy tízperc múlva jön szemben a másik vonat… Mobiltelefon, kommunikációs eszköz nem lévén még akkor, valahogy mozgósította az egész környéket, riasztott mindenkit, akit lehetett… és lőn csoda, szó nélkül szaladtak trabanttal a vasutasok… és az utolsó másodpercben, iszonyatos összefogással végül megmentették a gyereket… Mobiltelefon, ahogyan írtam, ekkor még nem volt, hogy egyszerűen értesíteni lehetett volna a szemközti járat mozdonyvezetőjét.
De beszéltünk jó történetekről is, többi között Mancs keresőkutyáról, a miskolci Speciális Mentők világhírű németjuhászáról, akinek annyi és annyi sérült ember köszönheti az életét egy-egy földrengés után.
Róla is szó volt, hiszen az egész ország szerette és tisztelte, Miskolcon még szobrot is állítottak az emlékére. A bronz alkotás orra mindig fényes – mondta az egyik riportalany, mert a gyerekek annyira szeretik, hogy állandóan simogatják a nóziját. És ott vannak a Szegeden szétválasztott kisperegi sziámi ikrek is, akikért egy egész ország izgult, hogy egészségesek legyenek. A műsor után még gyűjtés is indult nekik, hogy jobb körülmények között térhessenek haza Erdélybe.
Csodálatos hús-vér rádiós riportok születtek az elmúlt százévben. Az Elfelejtett sorsok is ilyen volt egykoron. Amikor azt érezzük, hogy érdemes adni valamit, valami szépet, értékeset a hallgatóknak, a közönségnek, az embereknek. Mert ilyenkor érzi az ember azt, hogy még ha ipari szórakoztatás is az, amit a rádiósok csinálnak, az örök és a közös bennünk az, hogy mi még mindig hiszünk abban, hogy ha fel tudjuk hívni a figyelmet a világ borzalmaira, talán egy kicsit hozzá is tehetünk ahhoz, hogy jobbá tegyük azt”.
Kiemelt kép forrása: Facebook