Benkő Andrea elmondta: a rádiózás közelébe fiatalon, teljesen civilként kerültem, tíz év tanítói munka után. A székesfehérvári Vörösmarty Rádióban szerettem bele a hivatásba olyannyira, hogy ott hagytam érte a tanítói pályát. Négy évig dolgoztam a Vörösmarty Rádióban, csetlettem-botlottam, de akkor már tudtam, hogy én csak ezt szeretném csinálni, semmi mást. Elvégeztem rádiós szakirányon a kommunikáció szakot a Kodolányi János Főiskolán, és közben kezdtem beletanulni a riportkészítésbe, műsorszerkesztésbe is. A Kossuth rádióba úgy kerültem, hogy hívtak a Krónikához. Ennek a területnek, Fejér vármegyének akkor már évek óta nem volt tudósítója, kellett egy mindig ugrasztható helyi ember. El sem mertem hinni, hogy majd itt dolgozhatok. A Kossuth rádión nőttem fel, nálunk otthon mindig ez szólt, nagyon örültem a lehetőségnek.
Én akkor érzem igazán jól magam, amikor utánajárhatok a dolgoknak, kikutathatom a hátterüket, elmehetek felvenni a szükséges beszélgetéseket. Aztán ha hazajöttem, itthon szépen, csendben, egyedül megvághatom a felvett interjúkat és összerakhatom belőle a műsort. Törhetem az agyam, hogy milyen effektek legyenek benne, mitől lesz élő, olyan meseszerű vagy igazi riportos. Ezeket a munkákat szeretem a legjobban, épp ezért nem is hiányzik, hogy műsort vezessek. Szeretek háttérben maradni.
A terepmunka tudom, hogy neked nagyon fontos. Szeretsz eljárni riportra és a terepen hús-vér beszélgetéseket készíteni.
Az a furcsa, hogy csak az utóbbi években értettem meg, hogy miért is imádom a munkának ezt a részét igazán. Amikor különböző helyszíneken, különböző szaktudású, gondolkodású emberekkel beszélgetek, állandóan tanulhatok. Ez lehet, hogy közhelyesen hangzik, mégis igaz. Sokszor észreveszem, hogy bármilyen közösségbe megyek, nem nagyon van olyan beszédtéma, amelyhez ne tudnék valahogy kapcsolódni. Hozzá tudok szólni, sőt még újat is tudok mondani, mert a riportjaimban szó esett róla. Megmondom őszintén, hogy a korábban mérhetetlenül alacsony önbizalmamat ez erősítette meg. Nagyon izgalmas számomra, hogy pl. amikor egy portré interjút készítek, láthatom, mennyire különböző módon működnek az emberek, hogy oldják meg a problémáikat, jutnak át egy nagyon nehéz élethelyzeten vagy, hogy hogyan készültek önkéntelenül arra az útra, amire a Jóisten szánta őket. Annyi mindent lehet ezekből a beszélgetésekből tanulni! Végtelen hálával gondolok az interjú alanyaimra, mert mindenki tanít engem személyesen is. Én ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy az a különleges ebben, hogy mivel mi annyi dologgal foglalkozunk, az ember egyszer csak elkezd „hálózatban” gondolkodni. Ebbe is belekóstol, abba is, amabba is, és valahogy összeáll bennünk a kép, mint egy puzzle, hogy merre is megy ez a világ. Ez egy különleges tudás, nagyon izgalmas ebbe belelátni.
Azt mondtad, hogy emberek. De ne felejtsük el, ahogy például Bozsik gazda a mi házi kertészünk, úgy te vagy a mi házi állatvédőnk. Az állatok neked sokkal fontosabbak az átlaghoz képest. Miért van ez így?
Én az állat szeretetem miatt lettem rádiós. Egy Zsömi nevű kis perzsa cica miatt, aki sajnos csak rövid ideig élt, öt évet. Szegényke leukózisban halt meg. Ez a cica, amikor bekerült a lakásomba, felfordította az egész életemet. Abban az időben – 30-40 éve – még szinte bolondnak tartották, aki egy állatot beengedett a lakásába. Ma már – hála Istennek- nem így van ez. Zsömi cica volt az első állat, akivel egy lakásban éltem, akit közvetlenül megfigyelhettem. Egészen megdöbbentő élmény volt megtapasztalni, hogy mennyire intelligens, mennyire könnyen lehet vele kommunikálni, hogy micsoda széles érzelmi spektruma lehet egy állatnak. Ezt a felismerést mindenképpen meg akartam osztani másokkal is. Láttam, hogy nagyon sok helyen milyen kegyetlenül bánnak az állatokkal, hogy tárgyként kezelik őket, akiket minden gond nélkül ki lehet dobni, vagy megkínozni. Elhatároztam, hogy ezen a magam erejével megpróbálok változtatni, elérni, hogy más is úgy lássa őket, ahogy én. Úgyhogy bekopogtattam a Vörösmarty Rádióba azzal, hogy szeretnék rádiós lenni és állatvédelemmel foglalkozni. Hitem szerint a Jóisten mellém állt abban a percben, mert az akkori főszerkesztő – miután kicsit elgondolkodott-, azt mondta, hogy menjek be a vágóhelyiségbe, ahol az induló állatvédelmi sorozat felelős szerkesztője ül és mondjam el neki, mit szeretnék. Később kiderült, hogy ez a szerkesztő épp riportert keresett a műsorához. Amikor leültem a későbbi kollégámmal beszélgetni, és mondtam, hogy ki vagyok, azt kérdezte meglepődve: „Te vagy a Benkő Andi? Én épp téged kereslek!” Akkortájt ugyanis az iskolában, ahol tanítottam, szerveztem egy adománygyűjtést a gyerekekkel a helyi állatmenhely számára. Ez kuriózumnak számított annak idején, ezért keresett, szeretett volna velem erről interjút készíteni. Szóval, így lett, hogy az életem első interjúját, amelyet eredetileg velem akartak felvenni, én csináltam meg az akkori kis tanítványaimmal. Így indult az én személyes küldetésem. És hogy hova jutottam? 2023-ban amikor először adtak át „állami” elismeréseket állatvédelemben tevékenykedőknek, az eddigi munkám elismeréseként az „Év Állatvédő Közéleti Személyisége” díjat vehettem át az Igazságügyi Minisztériumban, ami a legnagyobb büszkeségem.
Benkő Andrea saját fotó. A köztes ha belefér Benkő Andrea 2023-ban megkapta az „Év Állatvédő Közéleti Személyisége” díjat. Az erről szóló emléklapot az Állatok világnapján Turzson Bence igazságügyi minisztertől, Ovádi Péter állatvédelemért felelős kormánybiztostól és Vetter Szilvia az Állatvédelmi Központ vezetőjétől vehette át.Benkő Andrea 2023-ban megkapta az „Év Állatvédő Közéleti Személyisége” díjat. Az erről szóló emléklapot az Állatok világnapján Turzson Bence igazságügyi minisztertől, Ovádi Péter állatvédelemért felelős kormánybiztostól és Vetter Szilvia az Állatvédelmi Központ vezetőjétől vehette át.
Mindig csapatmunkáról beszélünk ebben a Rádióban, meg a rádiózás 100 évében, hiszen ez egy csapatmunka, ez nem is lehet kérdés. A vidéki tudósító-szerkesztő-riporter nem elszigetelt egy kicsit? Olyan „one man show” egy kicsit, hiszen egyedül járja a terepet, egyedül javasol témákat. Nem hiányzik az, hogy csapatban dolgozzál?
Dehogynem! A vidéki rádiózás mérhetetlenül magányos műfaj. Ha van hátránya ennek a munkának, akkor ez az. Lelkileg ez nagyon nagy teher tud lenni időnként, már csak azért is, mert amikor hazaér az ember egy nehéz riport után, nincs kinek elmesélni, letenni mellé a lelki pakkot, kibeszélni az érzéseket vagy egy téma kapcsán megbeszélni, hogy amit kitaláltunk tényleg jó lesz-e. De az is rossz, hogy ha leül az ember dolgozni reggel a gépe elé, nincs, aki kimozdítsa, aki azt mondaná: – Figyelj, igyunk meg egy kávét, álljunk fel a géptől, egy kicsit szellőztessük ki az agyunkat. Itt az ember saját magát hajtja bele abba, hogy még ezt is megcsinálja, még azt is leszervezze… órákon át fel sem állok a gép mellől. Így válik életmóddá a munka, ami lelkileg néha tényleg nagyon terhes tud lenni. A rádiózás előnye határozottan az, hogy az ember szabadon ötletelhet a riport témákról, önállóan dolgozhat és valójában az is előnnyé válhat, hogy senki nem viszi el az ember a figyelmét másfelé. Emellett nem is kényelmesedhetünk el, mert mindent magunknak kell megoldani akár technikai értelemben is. Teljes műsorokat összerakni zenével, konfokkal, mindenféle bejátszással. Mindent meg kell tanulni, bár nekem van egy zseniális segítségem, Dani fiam, aki maga is rádiós lett, ő az én „házi rendszergazdám”. Van még egy nagyon fontos részlet, amiért szeretek így dolgozni. Mindig voltak állatkáim, most is van egy cicám meg egy kutyusom, akik megtisztelnek azzal, hogy velük élhetek. Folyton itt vannak körülöttem, beülnek az ölembe munka közben, figyelhetem őket, időnként összebújhatok vagy játszhatok velük. Még mindig rengeteget tanulok tőlük. A küldetéstudatom erejét nem engedik csitulni, sőt egyre csak erősítik. Szeretnék még sokkal többet tenni az állatokért. Mérhetetlenül hálás vagyok a rádiónak azért, hogy ezt a küldetésemet beteljesíthetem, hiszen minden riporttal, műsorral, amelyben ezzel a témával foglalkozom, az embereket tanítom a velük való helyes és igazságos bánásmódra. Valójában a rádiós magányosság is viszonylagos, mert bár a szakmai, baráti beszélgetések valóban hiányoznak, rengeteg embert megismerhettem az elmúlt évtizedekben a munkám során. Vannak köztük olyanok is, akikkel baráti kapcsolatom alakult ki. Megszámlálhatatlan különleges, meghökkentő és tanulságos történetet hallottam, ami mindig nagyon fel tudott tölteni. Ez egy állandó felfedezés, amely ajándék az olyan ember számára, aki olyan mérhetetlenül kíváncsi mindenre, mint én.