Dan Millennél olvastam a következő kis tanmesét, a benne szereplő nevet magyarra cseréltem: „Egy építkezésen, amikor megszólalt a jelződuda, a munkások egy kupacba letelepedtek, hogy megebédeljenek. Sanyi minden alkalommal kinyitotta az ételhordóját és panaszkodni kezdett. „Hogy a ménkű verje meg! Ez nem lehet igaz, már megint vajas-lekváros kenyér. Utálom a vajas-lekváros kenyeret!”

Sanyi minden nap így siránkozott a szendvicse miatt. Teltek a hetek, és a többi munkást már kezdte idegesíteni ez a nyafogás. Végül az egyik társa így szólt: „Az ég szerelmére, Sanyi! Ha utálod a vajat és a lekvárt, miért nem mondod meg az asszonynak, hogy valami mást készítsen?” „Milyen asszonynak?” – felelte Sanyi. „Nincs feleségem, magam készítem a szendvicseimet.” Mindannyian magunknak készítjük a szendvicseinket ebben az életben.” – zárul a tanmese, tanulsággal.

Talán sokan értik, hogy miért ez az egyik kedvenc tanmesém a sok közül, amit olvastam.

Ennél frappánsabban nehéz lenne ráírányítani a figyelmet arra, hogy végső soron mindenki a maga életéért a felelős.

Szinte együtt kiáltunk fel: „Sanyi, ne legyél már ilyen tökkelütött, ha te csinálod a saját szendvicsedet, akkor miért szitkozódsz? Miért teszel úgy, mintha tehetetlen áldozat lennél, akinek el kell szenvednie az életet? Ha nem ízlik a szendvics, csinálj másmilyent magadnak!”

No, és akkor lássunk most egy-két lehetséges választ Sanyitól: „Jaj, de könnyen mondod ezt! Fogalmad sincs, hogy mennyire nehéz dolgom van!”  „De könnyen mondod te, hogy csináljak egy másmilyen szendvicset, de azt hogy kell?”  „Milyen könnyű neked, bezzeg, te bemész a boltba, és megveszed az ebédedet, de én ezt nem engedhetem meg magamnak!”

Nem nehéz ebből a tanmeséből Sanyit egy-két hús vér emberben felismerni. Vagy akár saját magunkban.

Ugyan, kit ne kísértett volna már meg a saját élete kudarcáért, valaki mást okolni? Vagy körülményre fogni, amiért nem sikerült ez vagy az. Ki ne járt már volna úgy, hogy az elhatározás helyett – miszerint most tényleg változtat az életén – inkább ugyanazt csinálta, amit eddig, amitől egyébként nem volt boldog és elégedett. Mert könnyebb a siránkozni, felelősöket keresni, panaszkodni rossz sorsom felett, mint döntéseket hozni.

Nem hiszem, hogy erre lennénk teremtve! Egyedül az ember kapott választási jogot, egyedül az ember viseli Isten képét magán, éppen azzal, hogy lelke van, és a gondolataival képes teremteni. Amivel teli van a szívem, a lelkem, azzal lesz teli az életem, kézzelfogható módon is.

Én abban hiszek, hogy mindannyian megkaptuk Istentől a változtatás jogát.

Persze, nem lehet mindent megváltoztatni, amit szeretnénk, de akkor meg azon változtathatunk, ahogyan rágondolunk az adott dologra. Az biztos, hogy ha felismertük, hogy változtatni kell, akkor ennek munkáját nem várhatjuk mástól. Erre is igaz, amit a Biblia így fogalmaz meg: „Mindenki a saját tetteit vizsgálja meg, … mindenki a maga terhét hordozza.”

Hajdú Szabolcs Koppány jegyzete

Az előző részek itt tekinthetők meg: