A társaság láthatóan nagyon jól érezte magát egy egyesült államokbeli étteremben, olyannyira, hogy az asztalukhoz jött a tulajdonos és megkérdezte, hogy melyik országból vannak, mert a nyelvünkre sehogy sem tud ráismerni, pedig ő már megfordult néhány országban, és így-úgy ismer is több nyelvet. A kis csapat tagjai összemosolyogtak, majd szépen sorban válaszoltak: egyikük Nagyváradról jött, azaz Romániából. Másikuk elmondta, hogy ő Ohióban él, de Szlovákiából való. Egy másik fiatalember elmesélte, hogy az akkori Jugoszláviában él. Ketten pedig úgy feleltek, hogy Magyarországról érkeztek. Az étterem tulajdonosa kérdően nézett rájuk. Románia, Szlovákia, Jugoszlávia és Magyarország: és milyen nyelven értik meg egymást? Mire ők egyszerre válaszoltak: hát magyarul! Még egy óráig ott kellett maradniuk, mert a tulajdonos mindenképpen meg akarta érteni ezt a szomorú „csodát” – melyet mi, immár 100 éve tanulgatunk. De nekünk megadatott az a gyönyörű csoda is, hogy

az elválasztó határok felett van a közös nyelv, mely összetartja népünket.

Milyen jó is az, ha van egy közös nyelv! Amin megérthetjük egymást! Amin szót tudunk érteni, amin mi emberek az összetartozásunkat tudjuk szavakba önteni. Mi, magyarok, itt Magyarországon. Kisebb csoportokban biztos, hogy tapasztalható ez, de mintha a nagy egészben nem akarna összeállni.

Mintha a nemzetünk egy nyomorult kórban szenvedne, aminek következtében ellenségeket és legyőzendőket látunk egymásban, mintha a szavak nem ugyanazt jelentenék azoknak, akik nem értenek egyet valamiben. Pedig elvileg egy nyelvet beszélünk, és sokszor azt érzem, mégsem.

Újra áll Bábel tornya. Amit önzésből és kivagyiságból építettünk. Hogy majd mi megmondjuk, ki lehet igaz magyar, igaz hívő, majd mi meghatározzuk, ki érdemel meg és mit, kiből lehet valaki, vagy éppen ki marad senki. Bábel az, amikor az ember Istenhez akar hasonló lenni, de elfelejti, hogy valójában porszem, törékeny és halandó ő maga is. Elfelejti, hogy az egyén boldogulása a közösség boldogulásán múlik! Nem lehetek boldog ott csücsülve Bábel tornyában, magasról nézve le mindenkit – egyedül.

Az első Pünkösd mélységes üzenetet hordoz: mindenki a maga nyelvén hallotta Péter apostolt beszélni! Mintha eltűnt volna minden különbség, ami akadálya a megértésnek, Isten Igéjét mindenki megértette! Hogy lehetséges ez?

Úgy, hogy a tanítványok megkaptak valamit, ami magasan felette állt az emberi elérhetőségnek: a Lélek kiáradt rájuk! A bibliai leírás is keresi a szavakat, mert olyan történt, amit ésszel nem érthetünk: mintha szél zúgott volna, mintha lángnyelvek jelentek volna meg – olvassuk. Mintha, nem tudjuk pontosan, mintha. Ami azonban minden kétséget kizár az a változás, ami velük, általuk történt: szót mertek emelni az igazságért, és szót értettek egymással!

Ez pünkösd csodája. Van valami, ami magasabban köt össze minket, mint az érdekeink, vagy a közös ellenségképeink, a titokban tartott bűneink. Hiszünk abban, hogy van újjászületés, megújulás, kiegyezés és megbocsátás, mert Isten lelke betölt minket!

Újra szót érteni egymással, újra meglátni a másikban a testvért, újra tudni megbocsátani, kijönni végre a magunk építette Bábel tornyokból, ahol eddig magányosan szipogtunk, mert mindenkinél okosabbak voltunk, mindezt, és ennél még sokkal többet jelent a személyes Pünkösd, amikor Isten lelke betölti az életünket, és megértjük végre őt és egymást!

Hajdú Szabolcs Koppány jegyzete

Az előző részek itt tekinthetők meg: