Szeretem azokat a játékos fotókat, ahol összecsúsznak a térbeli dimenziók. Például valaki a két ujja között tartja a lemenő napot, vagy egy kis húzhatós kocsin viszi szintén a napot. Vagy éppen fél kézzel vagy lábbal tartja a pisai ferde tornyot, hogy az ne dőljön tovább. Az egyik kedvenc ilyen képem, amikor a tengerparton összekapaszkodott emberek állnak félig meggörnyedve, haladnak az egyik irányba, merthogy a kép tanúsága szerint egy eldobott, átlátszó borosüvegbe vannak belezárva. Mint amikor a turista vesz szuvenírként olyan kis üveget, amiben egy kis hajómodell van. Ebben az üvegben emberek voltak, persze csak ügyes fotós trükkel.

Összecsúsznak a dimenziók. A közel és a távol játékából egy ügyes fotós roppant szórakoztató képeket tud készíteni. Eleinte ilyen dimenzió-tévesztéses mondatok voltak számomra Krisztus tanításai is. „Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel!” „Ha arcul ütnek, tartsd oda a másik arcodat is”! „Ha kényszerít a római katona, hogy cipeld helyette a nehéz felszerelését, egy mérföldön keresztül, akkor te cipeld két mérföldig”? Ehhez azt gondoltam, olyan hatalmasnak kellene lenni, amilyen soha nem leszek. Aki erre képes, az már a napot is az ujjai közé fogja.

De én nem vagyok ilyen hatalmas! Ez teljesen más dimenzió, mondtam magamnak, sőt itt erősen összemosódott a normalitás a naivitással. Itt az életrevalóság kellene, hogy előtérben legyen, helyette a lúzerség tűnik óriásinak. Vajon mire megyek ezekkel a jézusi szavakkal, amikor éppen tényleg megütnek és fizikailag, akár lelkileg okoznak sebet? Valóban tartsam oda a másik arcomat is? Nincs itt valami összekavarodás? Mi legyen, ha olyanra kényszerítenek, amit nem akarok? Menjek bele kétszeresen? Mi van, ha sértéseket vágnak a fejemhez, mintha kövek lennének? Nekem meg kenyérrel, tehát szép szavakkal kellene visszaválaszolnom, visszavágnom?

Aztán megértettem, hogy Jézusnak mindegyik ilyen, akár túlzó képeket is használó tanításával, az volt a szándéka, hogy megértsem az erőszaknak, a bántásoknak csak akkor lesz vége, ha rajtam megszakadnak ezek a pokoli ördögi körök. Ha a pofon elakad nálam és nem nyer viszonzást. Ha a sértő szavak köveire, nem ugyanilyen szavakkal válaszolok. Azért nem tudnak betörni, mert szabad vagyok megtenni, amit a szívem diktál! Akkor az élet jó oldalán vagyok, és tényleg úgy tűnik, mintha óriás lennék. Pedig csak egy ember vagyok, akiben Isten ereje munkálkodik!

A napot az ujjaim közé fogni, a pisai ferde tornyot egyenesre tolni nem fogom tudni! De a harag, a bosszú, a „majd én megmutatom kivel szórakozzon” ördögi körét, meg tudom szakítani anélkül, hogy óriássá kellene válnom, mert ő óriási erőt ad nekem!

Hajdú Szabolcs Koppány jegyzete

Az előző részek itt tekinthetők meg: