Az összefüggések megértéséhez egészen az első világégést lezáró trianoni békediktátumig kell visszamenni. Az 1920. június 4-én aláírt diktátum értelmében az első Csehszlovák Köztársaságnak juttatott Felső-Magyarország, vagyis a Felvidék rögével együtt közel 1,1 millió magyar anyanyelvű ember is idegenbe szakadt.
Ezzel vette kezdetét az előbb csehszlovákiainak, utóbb szlovákiainak mondott magyarság (köztük a zsidóság, amely abban az időben még egyértelműen magyar ajkú és magyar érzelmű volt!) kálváriája.
Az északi szomszédunkként világra jött utódállam csak két szláv népet, vagyis a csehet és a szlovákot tartott államalkotónak. Csehország tekintetében ebbe a kategóriába nem csak a Szudétákban élő hárommilliós németség nem fért bele, de az amúgy szintén szláv ajkú morvák sem, akik az önálló identitásuk feledéséért cserébe azt kapták, hogy ők is csehek lehetnek.
Az aláírás helyszínére, a Trianon-palotába érkezik a magyar delegáció, hogy ratifikálja a diktátumot (Forrás: Wikipédia)Nem jártak jobban az ország keleti végein élő rutének sem, akik szintén kimaradtak a csehszlovákiai szláv népek egyenrangú barátságából. Ruténföldet, vagy ahogy akkortájt hívták, Ruténszkót, vagyis a mai Kárpátalját, az odatelepített cseh tisztviselők irányították.
Mi, magyarok még ennél is rosszabb helyzetbe kerültünk, hiszen az új állam új urai a magyar vonatkozású emlékműveket rögvest az impériumváltás után lerombolták, iskoláink javát a magyar kultúra szerves részét képező épületekkel együtt elvették, a földreformnak csúfolt államosítás csak a magyarokat érintette, mégpedig oly módon, hogy a konfiskált, vagyis kárpótlás nélkül elvett birtokokra szlovák „kolonistákat” telepítettek, megbontva ezzel az egységes tömbmagyar régiókat, az országból pedig kiutasítottak több tízezer magyar ajkú embert. Főleg értelmiségit: közigazgatási szakembereket, tanárokat, rendőröket, katonákat és igazságügyi szakembereket, vagyis bírókat és ügyvédeket. Akik maradhattak, azoknak az új államalakulatra hűségesküt kellett tenniük.
A nemzetiségekkel szembeni bánásmód enyhébb volt ugyan, mint némely európai ország gyakorlata, mégis megágyazott az első Csehszlovák köztársaság bukásának.
Persze az ország széteséséhez a belső konfliktusokon kívül külső segítség is kellett. A hitleri Németország az első perctől kezdve vágyott a fejlett cseh ipari kapacitásra. Ürügye is volt, hiszen az első világháborút lezáró béke Csehországnak adta a hárommillió német által lakott Szudétákat.
A „négy európai nagy”, vagyis Németország, Olaszország, Anglia és Franciaország, 1938. szeptember 29-én Münchenben a hitleri követelések alapján megállapodott abban, hogy a Szudéta-vidék német impérium alá kerül. A paktum záradéka pedig elrendelte, hogy Csehszlovákiának Lengyelországgal és a Magyar Királysággal is rendeznie kell a területi vitáját. Ennek megfelelően 1938. október 9-e és 13-a között Magyarország és Csehszlovákia képviselői Komáromban tárgyaltak a két ország új határvonaláról. Érdekességként meg kell említeni, hogy a nemzetközi gyakorlattól eltérő módon a komáromi megbeszélések magyarul folytak, hiszen mindkét delegáció anyanyelvi szinten beszélte e nyelvet, lévén, hogy mindannyian Magyarországon nőttek fel és jártak iskolába – no persze még Trianon előtt.
A tárgyalások megkezdése előtt az összes felvidéki, magyar többségű településen tüntetés robbant ki, amely során a demonstrálók rendre elénekelték az akkor már húsz éve börtönbüntetés terhe mellett betiltott magyar himnuszt. A szónokok pedig azt követelték, hogy városukat a népek önrendelkezési joga alapján csatolják vissza Magyarországhoz.
A komáromi tárgyalások elakadtak, a téma pedig visszaszállt a müncheni megbeszélést aláíró négy politikusra: Adolf Hitlerre, az angol Neville Chamberlainre, a francia Édouard Daladierre és az olasz Benito Mussolinire.
Budapest, 1938. november 12.Horthy Miklós kormányzó fehér lovon vonul be Kassára. Éljenzők az utca szélén, fákra mászva, teraszokon, ablakokon kihajolva. 1938-ban az első bécsi döntés értelmében visszakerült Magyarországhoz a felvidék egy része, köztük Kassa városa is (Fotó: MTI/Németh Tamás és Kovács Sándor)Mivel Anglia és Franciaország jelezte az érdektelenségét, 1938. november 2-án a bécsi Belvedere-palotában Hitler és Mussolini döntött.
Az első bécsi döntésként emlegetett határozat értelmében Kassa, Rozsnyó, Ungvár, Munkács, Beregszász, Rimaszombat, Érsekújvár, Komárom, Léva, Losonc és Fülek tért haza, 12 012 négyzetkilométer területtel és 869 ezer emberrel. Az új határokon túl nagyjából százezer magyar maradt.
Ebben a világban vezette a felvidéki magyarságot az előkelő főnemesi családból származó gróf Esterházy János, aki két nemzet gyermeke, hiszen édesanyja Elzbieta Tarnowska lengyel grófnő, édesapja pedig az Esterházy család galántai ágához tartozó János gróf volt. Családját – a többi magyar földbirtokossal együtt – gyakorlatilag kifosztották a csehszlovák hatóságok, hiszen a Trianont követő konfiskálás keretében szinte az egész, ötezer holdas birtokukat elvették, az adót azonban továbbra is a teljes birtok után kellett fizetniük. Birtokukra természetesen szlovák kolonistákat telepítettek.
Gróf Esterházy János (Forrás: Wikipédia)Esterházy János gróf a magyarság elnyomását látván fogott neki a politizálásnak, mégpedig a XIII. Leó pápa által útjára bocsátott modern kereszténydemokrata eszmék mentén. 1932-ben a szociális reformokat sürgető Országos Keresztény Szocialista Párt elnöke lett, három évvel később pedig Kassa város képviselőjeként bekerült a prágai parlamentbe. Csehszlovák, majd szlovák honatyaként megalkuvás nélkül küzdött a nemzeti, vallási és kulturális jogokért. Amíg egyben volt Csehszlovákia, addig Szlovákiának és Ruszinszkónak, mai szóhasználattal Kárpátaljának autonómiát követelt.
Jellemző rá az első parlamenti felszólalásában, vagyis a prágai szűzbeszédében elhangzott mondat: „Akaratunk ellenére odacsatoltak Csehszlovákiához, ezért aztán követeljük, hogy a csehszlovák kormány teljes körben tisztelje a mi kisebbségi, nyelvi, kulturális és gazdasági jogainkat.” A felvidéki magyar pártok tömörülését követően lett 1936-ban az Egyesült Magyar Párt ügyeleti elnöke, ahol már nyíltan hirdette, hogy a wilsoni elvek betartatása és Trianon revíziója az egyik fontos politikai célkitűzése.
Az első bécsi döntést üdvözölte ugyan, ám mégis szlovák területen maradt, ahol megalapította a Szlovenszkói Magyar Pártot. Szlovák parlementi mandátumát is megtartotta, hogy a magyarság jogaiért Pozsonyban is ki tudjon állni.
Így érkezett el 1942. május 15-e, amikor is a szlovák parlamentben elutasította a zsidóság deportálásáról szóló javaslatot. Esterházy nemcsak mélységes humanizmusa miatt döntött így, hanem azért is, mert tudta, hogy amennyiben az egyik kisebbséget ki lehet toloncolni az országból, akkor precedens értékénél fogva akár egy másik kisebbség is hasonló sorsra juthat. Martin Sokol házelnöknek így indokolta tettét: „Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. (…) Azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény, a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.”
Edvard Benes cseh politikus (Fotó: Wikipédia)Nyugaton még dörögtek a fegyverek, amikor a szövetségesek által feltámasztott második Csehszlovákia első elnöke, Eduard Benes a moszkvai kommunista emigráció tagjaival együtt 1945. április 3-án megérkezett Kassára, ahol rögvest megalakította az új csehszlovák kormányt. A szovjet vezetés által jóváhagyott kormányprogramról a városháza erkélyén elmondott, és a rádió által is közvetített beszédében kijelentette: „Elő kell készítenünk németjeink és magyarjaink ügyének végérvényes megoldását, mert az új köztársaság csehszlovák nemzeti állam lesz.”
Ezzel vette kezdetét a csehszlovákiai magyarság üldöztetésének második korszaka, a kollektív bűnösség háború utáni világa.
Csehszlovákia tervszerű, sok halálos áldozattal járó etnikai tisztogatás keretében „szabadult meg” a Szudéta-vidéken élő hárommilliós németségtől. Ezt a Potsdami szerződés értelmében a győztes nagyhatalmak jóváhagyásával tehette.
Rajka, 1946. november 30. A kényszer-kitelepítés elől elmenekült csallóközi magyar nők és gyermekek várakoznak a rajkai nagyvendéglő üres termében (Fotó: Nemzeti Fotótár/Mafirt-felvétel)A szlovákiai magyarok esetében azonban ez az angol és amerikai fél tiltakozása miatt nem történhetett meg, pedig Benes velünk szemben is hasonlóan kegyetlen módon lépett volna fel. Ráadásul Moszkvából azt üzenték, hogy a „magyarkérdés vagonkérdés”.
A prágai államelnök módszert váltott és a szlovákiai magyaroktól megvonta a csehszlovák állampolgárság jogát.
Eszerint nem kaphattak nyugdíjat és szociális támogatást, állami munkahelyen nem dolgozhattak, elkobozták a földtulajdonukat, bezárták a magyar iskolákat, betiltották a magyar sajtót és kulturális intézményeket, a magyar közvagyont kárpótlás nélkül elvették, legvégül pedig nyilvános helyen, mint például az utca, vagy az iskola, betiltották a magyar szót.
Ezek után érthető, hogy a Vörös Hadsereg 1945-ben mihelyst elfoglalta Pozsonyt, Esterházyt az NKVD, vagyis a szovjet belbiztonsági szerv rögvest letartóztatta. Azonban akkor még néhány napos vizsgálati fogság után kiszabadulhatott.
A szlovák kommunisták viszont másként gondolták.
Vezetőjük, az 1975 és 1989 között Csehszlovákia államfői posztját is ellátó Gustáv Husák elrendelte, hogy újra tartóztassák le a magyar politikust, akit az NKVD moszkvai központjába, a hírhedt Lubjankába szállítottak. Moszkvában a vöröscsillag jegyében tíz év kényszermunkára ítéltek. Az ártatlanul bűnhődő Esterházyt egy szibériai Gulagra küldték.
Krím félsziget, Szimferopol, 1973.07.31. Megtartották a szocialista országok kommunista és munkáspártjai vezetőinek találkozóját. A találkozó résztvevői (balról jobbra): Todor Zsivkov, a Bolgár KP KB első titkára, Nicoale Ceausescu, a Román KP főtitkára, Edward Gierek, a LEMP KB első titkára, Kádár János, az MSZMP KB első titkára, Gustav Husak, Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára, Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára, Eric Honecker, a NSZEP KB első titkára, Jumzsagij Cedenbal, a Mongol Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke, és Andrej Gromiko, az SZKP PB tagja (Fotó: MTI/TASZSZ)Gustáv Husák nem érte be ennyivel: keresztül vitte, hogy a magyarság jogaiért egész életében küzdő politikust a távollétében Pozsonyban is bíróság elé állítsák és 1947 szeptember 16-án halálra ítélje a Szlovák Nemzeti Bíróság. Az ellene felhozott vád, hogy együttműködött volna a fasizmussal, természetesen koholt volt.
Valójában azért kellett bűnhődnie, mert kiállt a magyar népe érdekeiért és kompromisszum nélkül küzdött keresztényi meggyőződéséből fakadó elveiért.
Esterházyt a szovjet hatóságok 1949-ben kiadták Prágának, ettől fogva megjárta Csehszlovákia szinte mindegyik nagyobb börtönét. Büntetését ugyan az 1955-ös általános amnesztia során 25 évre csökkentették, ez azonban már nem sokat segített rajta, hiszen két évvel később, március 8-án meghalt.
Sírhelyét csak halála után ötven évvel találták meg. Földi maradványait 2017. szeptember 16-án szállították át az alsóbodoki családi kriptába.
Boldoggá avatási perét 2019. március 25-én kezdték meg.
Kiemelt kép: A Gulag-emlékmű Budapesten, a III. kerületi Árpád fejedelem útján az avatás napján (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)