Amíg vidámság van és rock and roll, addig én is itt leszek – interjú Nagy Feróval

 

A Petőfi Rádió Petőfi Rock című műsorában szeptember végétől, vasárnap kora esténként a Beatrice frontembere, az ős-Bikini alapítója a tőle megszokott „laza stílusban” válogat a friss és a klasszikus rockzenékből. A Dal 2019 zsűritagja most sem rejti véka alá véleményét, miközben felidézzük a legendás Garázs című műsor hangulatát. Nagy Ferót az aktuális műsorról, a rock jelenéről és a Beatrice jövőjéről is kérdeztük, kérésére baráti hangnemben.

(Fotó: hirado.hu/Für Ervin)

– Harminc év eltelt a Garázs indulása óta, milyen a visszatérés a mikrofon mögé?

– Igen, tényleg harminc éve már, mert 1988-ban kezdtem. Rég volt. Viszont most, amikor kitalálták, hogy jöjjek vissza, akkor azt gondoltam, nem biztos, hogy tudok rádiózni. Még akkor is, ha az ember azt mondja, hogy én mindenhez értek, de a rádiózás az egy tudomány. Először szokatlan volt, mert hát rég volt, amikor rádióműsort kellett vezetnem, de kezdek belejönni, és élvezem is. A régi Garázsra annyiban hasonlít, hogy a szellemi szabadságot őrzöm, és nagyon sok olyan gondolat van, amit el is mondok a zenék között. Régi és új magyar rockzenéket játszunk, magyar zenekaroknak segítünk. Azt szeretném, ha ebben a műsorban jól megférne az új és a régi, vagy úgy is mondhatom, hogy a retró zenekarok.

– Szeretnéd alakítani a hallgatók zenei ízlését is?

– A lényeg, hogy jó zenéket kell hallgatni. Nem szeretném beszűkíteni a műsort csak a rockzenére, hiszen a popzenének is vannak olyan ágai, amik a rockba sorolhatók, mert most is ugyanúgy van, mint régen, sok jó popzene van.

– Mit tud adni manapság egy rockműsor?

– Azt szeretném, ha a műsorból sugározna a szabadság, mert ez fontos. A rockzene arról szól, hogy azt csinálok, amit akarok, ha nincs túlzottan terhére a világnak. De próbálkozni kell. A gyerek igenis legyen kicsit teher az apjának és az anyjának, kell keresnünk a létezésünk határait, és remélem, hogy erről fog szólni ez a műsor.

– A régi műsorod a tehetséges feltörekvőket támogatta.

– Szerintem az új műsorból is kiderül, hogy én a fiataloknak drukkolok. Mi, öregek már elvagyunk a legendánkkal, de én nekik szorítok, hogy belőlük is legyen legenda, éljenek meg tíz, húsz, harminc évet, mint zenészek, mint zenekar. Befutni sem egyszerű, de mégis könnyebb, mint megtartani a sikert. Én erre szeretném ráébreszteni az öregeket is, hogy ne legyen ellentét. Sokszor hallani a tapasztaltaktól, hogy nem tudnak a fiatalok semmit, pedig ők kétszer is megtöltenek egy arénát.

(Fotó: hirado.hu/Für Ervin)

– Milyen témák mozgatják meg a fiatalokat, mivel foglalkoznak a mostani punk-rock együttesek dalszövegei?

– Régebben olyan dolgokat fogalmaztunk meg, amikről nem volt szabad beszélni, és mi azért kerestük ennek a határait, hogy megtudjuk, mi az, amit még elmondhatunk. Ez a korszak elmúlt. A bandák ma is a lázadást és a szabadságot keresik, ezt zeneileg a mai zenekarok meg is találták, szövegvilágukban még nem. Nem merészek, és sokszor nincs is igazából megfogható gondolatuk. Nehéz helyzetben vannak a fiatalok, harminc éve elég volt trágár szöveget elővenni, és megkaptuk, hogy huh, ez nagyon szókimondó, most viszont az ingerküszöböt nem lehet elérni. Azt látom, hogy a rockzene még mindig a kiútkeresésről szól, és bár van egy kitaposott út, de azon miért mennének? A mai zenészek ugyanúgy keresik a szabadságot. „Úgy szeretnék létezni ebben a világban, ahogy én akarok” – mondják. Azok, akik az emberi gyarlóságnak nem esnek áldozatul, azok igenis jó zenészek lesznek, és ott van is miről szóljon a szöveg. Arról, hogy keresem magamat ebben a világban, arról talán, hogy az apám nem ért meg, úgy, ahogy minket sem értett meg, most pedig én nem értem a gyerekeimet.

– Azt hogyan éled meg szövegíróként, hogy a mai napig azokkal a vidám hangulatú Beatrice-dalokkal azonosítanak, mint Az azok a boldog szép napok és a Nyolc óra munka? Pedig évtizedek alatt készült jó pár fantasztikus dal.

– Az nagy dolog, hogy van téged mivel azonosítani. Az a fontos, hogy ismerjék a nótáidat, hogy legalább egy dalt tudjanak mondani tőled. Én attól is boldog vagyok, hogyha bemegyek egy kocsmába, és azt mondják, „Feró, akkor nyolc óra munka”. Ez igenis óriási, idáig eljutni.

– Ha már Beatrice, az Új Színház darabja, a Ricse, Ricse, Beatrice rockmusical központjában te és a Beatrice története áll, a mostani évadban is nagy sikerrel fut. Miért tartottad fontosnak, hogy a te szemeden keresztül is megismerjük, milyen volt rockernek lenni a kommunizmus évtizedei alatt?

– Ezt nem én találtam ki, hanem Dörner György igazgató, hogy na, akkor erről csináljunk egy darabot. És akkor volt, aki azt hitte, ez egy panaszáradat lesz, de én próbáltam a tényekhez ragaszkodni. Fontosnak éreztem megmutatni, hogy mi történt akkor, de mindezt könnyedén, tényleg úgy, ahogyan azt mi megéltük. Nagyon szerettünk zenélni, imádtuk a jó zenét, nem csak a rockot. Szerettük a csajokat, és megpróbáltunk nem találkozni a rendőrrel. Azért fontos a darab, hogy soha többé ne működjön úgy rendszer, ahogy akkor, és az mindig példa lehet, hogy a mai világban már úgy ne legyen.

(Fotó: hirado.hu/Für Ervin)

– A Beatricével még mindig koncerteztek. Ha lenézel a színpadról, a saját korosztályod látod vagy fiatalokat is?

– Hát igen, nyolcvan koncerten vagyunk túl a nyáron. Hihetetlenül vegyes a közönség, nagyon sok fiatal jár a koncertjeinkre. Mi egy szövegcentrikus világ vagyunk a Beatricével, és amikor ezt felfedezik, akkor eljönnek. Tényleg sok a fiatal, lányok is, akik állnak az első sorban, és azt gondolom, hogy én már öreg vagyok, ne tessék már így rajongani értem. A fiatalok a szülőktől veszik át a rajongást, kénytelen-kelletlen hallgatták gyerekként a Beatricét, és akkor egyszer csak rádöbbennek, olyan húsz vagy huszonöt éves korukban, hogy ezeknek a daloknak van mondanivalója.

– Mit vár el tőletek ma a közönség?

– Fontos, hogy az emberek úgy jönnek be egy koncertünkre, hogy nekik egész héten elegük volt a világból, és eljönnek, mert akarnak egy új világot, ahol kinevetjük saját magunkat. Az is fontos, hogy legyünk cinikusak saját magunkkal.

– Említetted a nyolcvan fellépést, ez óriási tempót diktál. Meddig lehet folytatni ilyen lendülettel?

– Ha felmegyek a színpadra egyszerűen más lesz a föld, és más a világ. Szeretek zenélni, és az fontos, hogy az ember a munkáját, amivel keresi a kenyerét, azt szereti. Ez kicsit hasonlít a rádiózáshoz is, hiszen ha szeretek valamit, az nem munka. Ha majd már nem tudom azt nyújtani a színpadon, ami én vagyok, és én az utóbbi időben kiadtam a jelszót, ami a vidámság és rock and roll, szóval, ha már nem tudom ebben a szellemben csinálni, akkor nem akarok a színpadon lenni.

(Fotó: hirado.hu/Für Ervin)