Hatvan éve hunyt el a 20. század legnagyobb hangja

 

Mario Lanza amerikai tenorista 1959. október 7-én hunyt el. A második világháború utáni évek legsikeresebb amerikai énekese és filmsztárja volt, akit az ítéleteiben rendkívül szigorú legendás karmester, Arturo Toscanini „a 20. század legnagyobb hangjának” nevezett.

Élete szélsőséges fordulatokban bővelkedő Shakespeare-tragédiára hasonlított: a szegény külvárosi gyerek az operaszínpadok tündöklő csillaga, népszerű filmsztár lett, majd elbukott és összetörve, idegenben halt meg.

Alfredo Arnold Cocozza néven 1921. január 31-én született Philadelphiában olasz bevándorlók gyermekeként. Zenekedvelő családjának tekintélyes lemezgyűjteménye volt, kisfiúként különösen Enrico Caruso és Beniamino Gigli operafelvételei nyűgözték le. Ötéves korától énekelt, de képezni nem képezte magát, az iskolából kimaradt, a családi boltban dolgozott.

(Fotó: Keystone/GettyImages)

Huszonévesen mutatkozott be, hatalmas sikerrel

Tizenhat évesen egy visszavonult operaénekes vette szárnyai alá, tizenkilenc éves korától tanult komolyan énekelni. Huszonegy évesen egy meghallgatáson annyira lenyűgözte a bostoni filharmonikusok vezető karmesterét, hogy ösztöndíjat járt ki számára. Az operaszínpadon 1942-ben hatalmas sikerrel mutatkozott be a Windsori víg özvegyekben, immár Mario Lanzaként. A művésznév anyja, Maria Lanza nevének „férfiasított” formája, amelyet 1948-ban hivatalosan is felvett.

Ígéretes pályafutását a második világháború akasztotta meg. Az Egyesült Államok hadba lépése után, 1942-ben a légierő művészeti alakulatához osztották be, hogy a fronton szórakoztassa a katonákat. Még egyenruhát viselt, amikor szerződést kapott az RCA kiadótól, leszerelése után egy bajtársa húgát vette el.

Hétéves szerződést kapott az MGM-től

A fiatal tenor ezután is lázasan képezte magát, s rádióműsorokban, koncerteken, egy tenorokból álló trió tagjaként tett szert népszerűségre. Egyik felvétele eljutott Louis B. Mayerhez, az MGM filmstúdió mindenható elnökéhez is, aki 1947. augusztus 28-án jegyet váltott Lanza egyik Los Angeles-i fellépésére. A látottak és hallottak őt is lenyűgözték, és hétéves szerződést íratott alá a hatalmas hangú és jóképű fiatal tenorral.

Lanza első filmjének forgatása előtt New Orleansban „igazi” operában is fellépett, Puccini Pillangókisasszonyában Pinkertont adta – érdekesség, hogy a legnagyobb operasztárok által istenített tenor életében összesen kétszer énekelt színpadon.

Az ötvenes évek szupersztárja lett

Már első filmje után a közönség kedvence lett, de az 1951-ben bemutatott A nagy Caruso addig elképzelhetetlen magasságokba röpítette. Lanza elképesztő átéléssel és muzikalitással személyesítette meg gyermekkora bálványát, abban az évben ez volt a világ legjobban jövedelmező filmje.

Szupersztár lett még azelőtt, mielőtt a szó megszületett volna: turnéján rajongók ostromolták, arcképe mosolygott a Time magazin címlapján, ő volt az első, aki a klasszikus és a pop kategóriában is aranylemezt kapott. Hajlékony, jellegzetes olasz tenorja a szakmát is elbűvölte, a közismerten kritikus Toscanini tőle szokatlanul így jellemezte: „az évszázad hangja.”

Csillaga amilyen gyorsan felemelkedett, olyan gyorsan le is áldozott. 1954-ben vitába keveredett A diákherceg című film rendezőjével, aki kifogásolta a porosz herceg szerepéhez nem illő szenvedélyét éneklés közben. A feldühödött Lanza a szóváltás végén közölte: amíg nem cserélik le a direktort, nem veszi fel a munkát.

A stúdió bírsággal és szilenciummal sújtotta Lanzát, a szerepet pedig másra osztották (igaz, a rendezőt is lecserélték).

A botrány után már nem keresték a producerek, vagyona megcsappant, bánatában inni kezdett, és meghízott.

Az ellenséges sajtó és környezet elől 1957-ben Olaszországba költözött, ahol mindent újrakezdett. Két filmet forgatott, turnéin ismét tombolva ünnepelték, s hangja is visszajött, egy római előadáson az opera 260 tagú kórusát és zenekarát is túlénekelte. Tele volt tervekkel, amikor 1959 szeptemberében kórházba került, és október 7-én, alig harmincnyolc éves korában meghalt.

Lanza rövid pályafutása alatt is maradandót alkotott. Példaképének tekinti korunk szinte minden nagy tenorja, de csodálta Elvis Presley is. José Carreras bevallotta: A nagy Caruso című film indította el énekesi pályáját, Maria Callas pedig élete legnagyobb hibájának nevezte, hogy nem énekelt együtt a legcsodálatosabb tenor hanggal, amit valaha is hallott.