„Az a legjobb, ha tisztán szól a gitár” – interjú Tátrai Tiborral

 

Nem egyszerű rábukkanni a Duna melletti kis nyaralóra. Ő is azt meséli, vagy négy évig kizárólag egy irányból tudta az utat a tanyához, amelynek végén csónak várja a gazdát a vízen. Nézzük a folyót, a nyugalmat adót, aztán lassan lépdelünk vissza a stégen a házig. Tátrai Tibor Liszt Ferenc-díjas gitáros, érdemes művész, a Petőfi Rádió idei életmű-díjasa egy műanyag kerti székre huppan le. Feszülten várja a kérdéseket.

- Amikor megérkeztünk, gitárral jöttél elénk.
- Csak a nyakamban maradt, gyakoroltam. Hobo most diktálta le a számokat, amiket játszunk, vagy húszat legalább, próbálnom kell a koncert előtt.

- Próbálnod? Gondolom már minden az ujjadban van.
- Ne hidd, meg felejt is az ember. Napi három órát szoktam legalább rászánni, hogy amikor kell, minden működjön. Bokszoló voltam, tudom, hogy az edzésnek legalább olyan nagy a jelentősége, mint magának a meccsnek.

Tátrai Tibor (Fotó: hirado.hu)

Tátrai Tibor (Fotó: hirado.hu)

- Ez a nyaraló itt a búvóhelyed?
- Igen, meg a nyári alkotó-, gyakorló helyem. De leginkább úgy gondolok rá, mint egy szigetre, ahol tökéletesen ki tudok kapcsolódni. Vízi embernek tartom magam, nekem a víz, a természet olyan megnyugvást és feltöltődést ad, amit semmi mással nem tudnék pótolni. Gyakran horgászok csónakból. Nem szoktam dicsekedni, de azért most csak elmondom, hogy a tavalyi legnagyobb fogásom egy húsz kilós harcsa volt. Idén még csak a nyomát se láttam harcsának, azt mondják, ne is számítsunk rá.

- Ha jól emlékszem, te szívesen is főzöl, a zsákmányból mi készült?
- Abból a harcsából székely módon káposztás harcsa, a pontyból sokszor rácponty kerül az asztalra. El is kél, hogy nagy hal kerüljön a sütőbe, a kondérba, mert amikor az unokák itt vannak, elég sokan üljük körbe az asztalt. Megmutatom a legkisebb muki fényképét – kapja elő az okostelefonját. – Milyen édes, morcos kis feje van! Marci a nyolc unokámból a legkisebb a sorban,  lassan egyéves lesz. Egy lányom és két fiam van, érthető, hogy sok az unoka is. A legnagyobb már az ELTE-re jár. Elég rendesen elszaladt az idő.

Tátrai Tibor (Fotó: hirado.hu)

Ő Marci, a legkisebb unoka  (Fotó: hirado.hu)

- Foglalkozol vele?
- Már az idővel? Nem feltétlenül. Bár most, amikor megkerestek, hogy én kaptam meg a Petőfi Életmű-díjat, az első gondolatom az volt, ez bizony már a senior díj. Ami azoknak jár, akik túl vannak az életük jelentős részén. A feleségem úgy fogalmazza, ha egy félpohár italt lát, hogy még félig tele van az a pohár. Én meg erre azt mondom, hogy az bizony már félig üres. Hát így… De mindenképp nagyon megtisztelő, hogy a díj történetében Bereményi Géza, Demjén Ferenc után én következem a sorban, hiszen az én korosztályomban szerencsére elég nagy és jelentős a felhozatal. Nem szerénykedem: a pályámon ötvennél több nagylemezt készítettem. Idén télen lesz 50 éve, hogy a színpadon állok.

- Tizenhat éves voltál mindössze, amikor élesben először színpadra léptél.
- Bizony, és kezem-lábam remegett, tudtam úgy összesen vagy négy-öt nótát, hát játszottam egy kanyart. Jól emlékszem Radics Béla szemére, aki felengedett január elsején hajnalban maga helyett a színpadra. Én akkor road voltam abban a bandában, és az akkord gitárostól tanulgattam, szóval a Béla szeme egészen elkerekedett a rémülettől, amikor belevágtam, de szerencsére nem volt abban az állapotban, hogy leparancsoljon a színpadról. Semmit sem tudtam még igazán. Magamtól tanultam gitározni, a technika még nagyon hiányzott, csak a szív és az akarat volt meg a játékhoz.

Tátrai Tibor (Fotó: hirado.hu)

A gyakorlandó számok listája, amit Hobó lediktált…  (Fotó: hirado.hu)

- Emlékszel az első olyan zenére, ami megfogott? Ami kiütött?
- Tökéletesen. A Shadows számai voltak, amikor Hank Marvin elkezdett gitározni, és azok a Stratocaster gyönyörű melódiák, amik megszólaltak… A Shadows olyan volt, mint később a Beatles. Akkortájt ők voltak rám a legnagyobb hatással. Meg a Cream, Jimmy Hendrix. Aztán persze csapódtam, hányódtam mindenféle zenei irányzatok megtaláltak. Muzsikáltam, ahogy muzsikáltam, azt mondogattam, egy született tökfejnek nagyon kevés sansza van, hogy megmaradjon ezen a pályán, én meg ahogy teltek az évek, egyre biztosabb lettem. Furcsa módon nem másoltam senkit a külföldiek közül, tőlük megtanultam azt, hogy hogyan kell bluest játszani, megtanultam a zenélést. Ami persze kreativitás nélkül semmit sem érne. De nagy előnye volt annak is, hogy az a zene, amit akkor csináltunk, teljesen új volt, nem játszotta még előttünk senki sem itthon. Az első 10-15 lemezem ilyen volt – előzmény nélküli. Így ebben a folyamatban minden „ért” a hibák is, meg a jó dolgok is, amiket kitaláltunk, amiket kitaláltam.

- Sokan keresnek meg téged a fiatal zenészek közül a jó dolgok miatt.
- Szerencsére igen, mindig vannak körülöttem tehetséges fiatal zenészek. Nagyon sokat tanulok tőlük, és bizony önigazolást is jelentenek, ha őket hallom. Erre az egyik legjobb példa Patai Tomi, a Republic gitárosa. Ő is nálam kezdett. Ültünk valahol egy haverommal, szólt a rádióban valami, amire felkaptuk a fejünket. Percenként váltogattam magamban a kérdést és a feleletet: ezt én játszom, nem én játszom? Aztán valahol eldőlt, mert felismerhetően más irányba ment, mint én szoktam, Tomi volt. Jó érzés volt hallgatni, hogy adtál is, amiből ő már tovább tudott lépni. Azt kicsit bánom, hogy nem korábban kezdtem el tanítani, gyorsabban sikerült volna előbbre jutni. Aki tanít, kénytelen nagyon pontosan megtanulni mindent, ott nem lehet improvizálni, különben hogy adja át. Én kezdőként, és később is rengeteget gyakoroltam, nagyon keményen készültem a pályára, szinte mint egy versenyló. És hogy serdülőként „telibe kaphattam” Radics Béla energiáját, arra még ma sincsenek megfelelő szavaim. Aztán ahogy teltek az évek, készültek a lemezek, hirtelen az tűnt fel, hogy felnőtt mellettem két-három generáció gitáros, akiknek meg már én lettem a Radics.

átrai Tibor (b) és Zsoldos Tamás játszik a Magyar Atom zenekarral a sepsiszentgyörgyi Szent György Napok zárókoncertjén 2015. május 3-án. MTI Fotó: Haáz Sándor

A Magyar Atom zenekarral a sepsiszentgyörgyi Szent György Napok zárókoncertjén 2015. május 3-án.  (Fotó: MTI/Haáz Sándor)

- Ki volt még a mestereid sorában?
- Nekem egyértelműen Orszáczky Miklós, a Jackie. (Orszázcky a Syrius együttes basszusgitárosa, énekese volt,aki 1974-től haláláig Ausztráliában élt – a szerk.) Ma már azt mondanánk rá, hogy mentor vagy guru volt. Velem csak egyszerűen csoda történt, hogy megismerhettem. Hogy 20 évesen bekerülhettem mellé egy olyan érett bandába, mint a Syrius. Túlzás nélkül állíthatom, hogy akkoriban volt „A Syrius” együttes, és mindenféle bántás nélkül mondom, utánuk az összes többi banda. A Syrius nem popzenét játszott, hanem fúziós zenét, amiben volt jazz, blues, rhytman blues, free jazz is. Világzene volt, ami akkor elképzelhetetlen volt itthon. És ez Jackie-nek volt köszönhető. Ő úgy válogatta maga mellé a zenészeket, hogy a társaság minden műfajban tudott működni. Nekem hihetetlen hozama volt annak, hogy velük lehettem, hiszen tanultam, tanultam és tanultam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy először próbáltam elmenekülni. Jackie az egyik próbán olyan feladatot adott, amire úgy gondoltam, hogy két-három hónap sem elég, nemhogy húsz perc. Akkor fel is adtam, de Jackie úgy lehordott, hogy fel kellett szívnom magam, és csináltam tovább. Egyébként is, visszatekintve a pályámra, én mindig olyan helyekre mentem, ahol nálam sokkal jobb zenészek voltak, hiszen így tudtam fejlődni. Nekem a gitározás mellett a zeneszerzés volt az, ami a leglassabban érkezett be, pontosan azért, mert én nem tanult, nem képzett zenész vagyok. Habár megvolt annak az előnye is. Kevesebb volt akkor a feladat, mint manapság egy kezdőnek. Ha ma beütsz a YouTube-on egy hangot, véged van. A halál ötven órája vár rád, annyi infót kapsz, célszerűen egyet tehetsz, megfogod a gitárt és jó mélyre elásod. A mi időnkben meg volt a Stones, meg a Beatles, aztán a műfaj újragondolása, Jimmy Hendrix, és a Cream. Innen indultunk.

Tátrai Tibor (b) és Földes László (j) beszélget a Hobo Blues Band február 11-12-én, a Papp László Budapest Sportarénában megrendezésre kerülő dupla búcsúkoncertje előtti sajtónyilvános próbán, a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központban. MTI Fotó: Máthé Zoltán

A Hobo Blues Band  dupla búcsúkoncertje előtt Hobóval  (Fotó: MTI/ Máthé Zoltán)

- A Syriusszal lett volna lehetőséged, hogy külföldön folytasd tovább a pályát.
- Régi történet. Ausztráliába mehettünk volna, gyakorlatilag mindent összepakoltunk, eladtunk, házat, kocsit, indulásra készen álltunk. Aztán senki nem kapott útlevelet. Ezzel gyakorlatilag szinte vége is lett az együttesnek: utána vergődtünk még egy darabig, de már nem volt ugyanaz, mint előtte, egyre jobban elhalkultunk. Aztán jött Török Ádám, a Mini, és utána a Generál. Akkor meg csak én nem kaptam útlevelet, mert a hivatalos válasz szerint közérdeket sértettem. Később utánamentem a dolognak, nem hagyott nyugodni. Az derült ki, hogy egy irodista kislány rossz fiókba tette az útlevelemet…

- Sokaknak volt akkoriban ehhez hasonló magyarázata.
- Hát igen, ott voltak mindenütt a „rossz fiók” okok kitalálói. De ezzel együtt nem bánom, hogy akkor nem mehettem külföldre. Később, minden túlzás nélkül állítom, hogy beutaztam a világot, rengeteg helyen, rengeteg klubban, kocsmában zenéltem.

A Generál együttes. Tátrai Tibor - gitár, Horváth Charlie- ének, konga (b, gugol), Novai Gábor - basszusgitár, ének, Póta András - dob, Várkonyi Mátyás - vokál, billentyűsök, gitár MTI Fotó: Mohácsi Miklós

A Generál együttes. Tátrai Tibor – gitár, Horváth Charlie- ének, konga (b, gugol), Novai Gábor – basszusgitár, ének, Póta András – dob, Várkonyi Mátyás – vokál, billentyűsök, gitár  (Fotó: MTI/ Mohácsi Miklós)

- Nem fordult meg a fejedben, hogy kint talán könnyebb lenne?
- Hívni hívtak, nyilván megfordult a fejemben, de soha nem akartam másutt élni. Nem tudtam volna. A mai srácokkal ez már nem történhet meg. Számukra ugyanis annyira természetes, hogy jönnek-mennek a világban, mint a levegővétel. Kint van most például Borlai Gergő Los Angelesben. Ő például sokáig játszott Barcelonában, úgy gyakorlatilag kávéra nem volt pénz a zsebében. De nyomta, ma pedig az egyik legnagyobb név Vinnie Colaiuta, Sting dobosának a váltótársa.  A mai srácokat szerencsére már nem tudja „megvédeni” a külföldi ismertségtől egy olyan fazon, mint amilyen annak idején az Erdős Péter volt itthon.

- De ennek ellenére lefogadom, kevés olyan zenész, zenei szakember van itthon, akivel te rosszban lennél.
- A zenével soha nem volt baj. Hogy valakivel ma nem beszélek, nem játszom együtt, hát olyan akad. Emberi problémák miatt. De talán az egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan vannak ilyenek.

- Kikapcsolódás még a zene számodra?
- A minden. A gyakorlás, a játék, a kikapcsolódás. A mindennapjaim része. Mi annak idején nem slágereket készítettünk, hanem dalokat szereztünk. Az, hogy ezekből slágerek lettek, már más kérdés. Annak a kérdése, hogy a technikai tudás mellett ez a lélekből fakadt. Én tisztán szeretek játszani. Úgy hogy a gitár és köztem tulajdonképpen semmi sincs. Úgy szól a legszebben.

- Hadd meséljek el valamit, hogy mennyire a lélekről szól a zenétek. 1991-ban, az öbölháború után nem sokkal Kuvaitból tudósítottam. A követségen dolgozók, akik próbálták újraépíteni a kapcsolatokat, hosszú hónapokra ott ragadtak, távol a családjuktól, távol Európától, nagyon nehéz helyzetben. Esténként Tátrait hallgattak, bizony sokszor könnyes szemmel. Nekik akkor ti jelentették az otthont, a „holnapba lassan átsodor a zene” a bizonyosságot adta, hogy nincsenek egyedül.
- Hát igen, ez is az, amiért érdemes zenélni. Ki gondolná, hogy milyen helyzetekben ad erőt valakinek egy jó muzsika, egy jó szöveg! A másik pedig az, ha egyszer elkészül egy lemez, és végül elérkezik a pont, hogy el kell ereszteni, onnantól kezdve az már nem tied. Hogy merre sodorja az élet, mit vált ki másokból, ahhoz bizony már semmi közöd nincs.

- Milyen zenéket hallgatsz mostanában?
- Főleg klasszikusokat, de alapvetően mindenfélét. Az idei nyári kedvencem az „Én tudok a legjobban strandolni” című nóta – teszi hozzá nevetve.

Tátrai Tibor (Fotó: hirado.hu)

Tátrai Tibor (Fotó: hirado.hu)

Marad még néhány pillanatunk, Tibusz a naptárából sorolja, hogy hány koncertre készül éppen, hogy augusztus 10-én a Tátrai Banddel, 11-én Hobóval lép fel az új Ifi Parkban, aztán 15-én Deák Billel Debrecenben, 19-én Kőbányán, 20-21-én meg a Strandfesztiválon az Ivan & The Parazollal játsszák együtt a Vadászatból a Vadászok gyülekezőjét. Hét nap alatt hét koncert, mint a régi szép időkben. A természet ereje, az őserő is szóba kerül még búcsúzóul, amire nagy szüksége van egy zenésznek is a töltődéshez.
Tátrai Tibor talán nem is tudja, de azt az elképesztő erőt és energiát, ami belőle árad, amit továbbad egy ilyen beszélgetés, milyen sokáig kíséri azt, aki éppen elfele tart az ő házából…