A Gyönyörök Kertjét is megmozgatja a ma 75 éves első magyar Oscar-díjas

 

Elképesztő műhelytitkokat osztott meg velünk Rofusz Ferenc, aki ma ünnepli 75. születésnapját, s ez alkalommal „műteremként" használt dolgozószobájában készítettünk vele beszélgetést: most készülő filmjén, mely Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje című triptichonját eleveníti meg, minden megmozdul. Ég a pokolbeli város, lándzsákat hajigálnak a katonák, egy sereg áttódul a hídon, dobogni kezd a hatalmas szív. Épp ilyen, mindent megmozgató életművet tett le az asztalra első magyar Oscar-díjas rajzfilmrendezőnk, akinek érdemeit a Nemzet Művésze címmel és Kossuth-díjjal is elismerték.

 

– Neves évfordulókban bővelkedik – s nem csak az Ön számára – ez az esztendő, hiszen ma, augusztus 19-én van a 75. születésnapja, és idén, március 31-én volt kerek 40 éve, hogy az 53. Oscar-gálán, a Los Angeles-i Dorothy Chandler Pavilionban átadták az első, magyar filmnek járó Oscar-díjat, melyet az Ön alkotása, A légy érdemelt ki a legjobb animációs rövidfilm kategóriában. Az átadó gálán még sem volt jelen, valaki más vette át a díjat úgy, hogy minderről ugyanazokban a percekben, Budapesten Önnek egyáltalán nem volt tudomása. Elevenítsük fel: hogy is történt a botrányos eset?


– Ez egy borzasztó ostoba dolog volt. Nekem fogalmam nem volt erről az egészről, ugyanis akkoriban a Magyar Televízió még nem közvetítette az Oscart. Viszont, ahogy a film jelölése megtörtént, ez megjelent a szaklapokban, így jónéhány héttel az esemény előtt a Variety című lapban is. Mivel járt ez a magazin a Pannónia Filmstúdiónak, a nominálásról értesülve meg voltam győződve arról, hogy kiutazhatok. Akkoriban még csak három film került versenybe kategóriánként, nem öt, mint manapság. Mikor semmilyen jele nem volt annak, hogy utazhatok (a kommunista diktatúrában a „nyugatra” történő utazás szigorú szabályokhoz kötött volt, már ha ezt lehetővé tették – a szerk.), érdeklődni kezdtem. Azt a választ kaptam, hogy két kanadai alkotással szemben az én filmemnek nincs esélye. Mivel 1975-ben a Sisyphus-t jelölték Jankovics Marcelltől, aki szintén nem utazhatott ki, de a film nem nyert, elfogadtam ezt az indoklást. Azt persze nem kötötték az orromra, hogy Szabó István Bizalom című filmje okán, mely nominálva volt idegen nyelvű film kategóriában, egy egész delegáció ment ki Los Angelesbe. Például Andorai Péter is velük utazott, aki a filmbemutató után emigrált, s egy évig az Egyesült Államokban élt, de azután visszajött. Utólag persze könnyű összerakni a szálakat: kellett valakiknek az a három hely, ami az én jelölésemmel járt.

(Fotó: Hirado.hu)

– Hogy értesült a díjátadásról?

– Az ünnepség abban az esztendőben nem a tervezett időben zajlott, ugyanis a Ronald Reagan amerikai elnök elleni merénylet miatt az eredetileg tervezett, 1981. március 30-i naphoz képest négy nappal elhalasztották a gálát. Én a Szabad Európa Rádió Forgószínpad című adásából értesültem először – még reggel, az ágyban fekve – hogy A légy megkapta az Oscar-díjat. A Magyar Rádió csak délben mondta be. Senkinek nem kívánom azt az élményt: ágyban fekszel, és úgy hallod meg, nem pedig ott ülsz, amikor a borítékot föltépik. A díjkiosztó után egy héttel foglalkozott például az Oscar-gálával Érdi Tamás műsora, a Stúdió’81. Engem is ebbe a műsorba hívtak meg.

– Még egy csavar az ügyben: Ön „átvette” az Oscart úgy, hogy nem is volt jelen.

– Valóban, komoly probléma keveredett abból, hogy a díjat Dósai István elvtárs, a Hungarofilm igazgatója vette át. Bemondták, hogy Rófusz Ferenc útiokmányok hiánya miatt nem lehet jelen, majd mégis felállt egy férfi, kiment és átvette a díjat. Dósai azt mondta a színpadon: „A meghívás túl későn érkezett meg.” majd azt, hogy: „Egy kisfilm is lehet nagy”... Vajon akkor ő, hogy került oda, ő megkapta az értesítést? Csakhogy előtte egy fél évvel én kint voltam Los Angelesben, ahová az ottawai filmfesztiválról hívott meg Bill Lilttlejohn, a Disney utolsó élő animátora. Ő ott volt a gálán, és jelentette, hogy „ez nem a Ferenc!” Én voltam akkor 34, az igazgató nemzedékekkel idősebb nálam. Mivel csak a díjazott veheti át a szobrot, a rendőrség tehát kiszállt a szállodai szobába és visszavette Dósai elvtárstól a díjat, és ebből lehetett egy kis kellemetlenség. Később értesítettek engem, hogy a díjat megőrzik és szeretettel várnak, utólag átadják nekem.

– Ez hogy történt meg?

– Az Amerikai Nagykövetségről jött el hozzám a kulturális attasé, ő adta át az üzenetet. Ő persze azt hitte, másnap fogom magam és megyek. Ez nem így működött. Szaladtam ide-oda, fölkerestem Pozsgay Imrét, írtam a Kádár-titkárságra is, mire nagy nehezen kiengedtek. Még énrám haragudtak, mert meg mertem szólalni ebben az ügyben, mert rájuk nézve is igen kellemetlen volt ez a történet. Los Angelesben az eseményen ott volt Csupó Gábor, régebbi kollégám a Pannónia Filmstúdióból, ő készített fotót a díj utólagos átvételéről.

– Tulajdonképpen mi volt az oka annak, hogy megakadályozták az Oscar-díj átvételét?

– Negyven éve történt, azóta senki nem állt elém, hogy elmondja: mi volt a probléma velem. De egyetlen újságíró sem kereste meg a történet többi szereplőjét, hogy meginterjúvolja őket: mégis, ez hogy történt? Sem politikai, sem egyéb területen nem volt velem korábban „baj”, legalábbis velem senki nem közölt ilyet.

– Pedig animációs filmmel nyerni Oscart még nehezebb volt – akkor is – mint sima játékfilmmel.

– Valóban, míg egy játékfilmet nagy csinnadrattával bemutatnak és megy a mozikban, egy ilyen „short filmnek” jóval kisebbek a megmutatkozási esélyei, még ma is, abban az időszakban ez pedig különösen így volt. Az animációs filmeket a filmhíradókat bemutató Híradó moziban vetítették, vagy a nagyfilm előtt, amikor jött a pereces, s a későn érkezők vagy láttak valamit a rajzfilmből, vagy nem. A televízió hozta egy párszor, és fesztiválokon vetítették.

Nem az volt, mint ma, amikor felteszed a filmedet a Youtube-ra és megnézik két nap alatt 15 ezren. Az animáció helyzete olyan nagyon azért ma sem változott, bár készült néhány mozifilm, ami a műfajt ismertebbé tette. Az animációs film elkészítése is jóval munkaigényesebb: A légy című filmet két évig készítettem.

– Ma viszont már működik animációs képzés, ami nem volt abban az időszakban. Milyen úton-módon tanultak bele a szakmába?

– Érettségi után a Mafilmnél dolgoztam, mint díszletfestő és trükkfilmes, innen felvételiztem a Pannónia Filmstúdióba. Hatvanan jelentkeztünk, hat jelentkezőt vettek föl. Mi a már ott levő „nagyoktól” tanultunk: Jankovicstól, Nepp Józseftől, Gémes Józseftől, Reisenbüchler Sándortól. El kellett végeznünk egy animációs kurzust a Pannónián belül – már annak, akit arra fölvettek – és végig kellett járni a ranglétrát. Segédoperatőr voltál, kifestettél, figuratervezést tanultál, storyboardot rajzoltál – s elkezdhettél animálni, attól függően, ki hol állt meg, kiben, mennyi ambíció volt. Ha kellő mennyiségű, el tudtál jutni a rendezésig.

– Önnek mi jelentette az áttörést, hogy zajlott az első komoly bemutatkozás?

– A Gusztáv című sorozatban voltam benne Jankovics Marcell mellett, ő akkor azt mondta: a következő filmet társrendezőként együtt készítjük. Így is lett, ő csak „rám nézett”, de az egész következő részt leanimáltam, megcsináltam – s ez lett az első díjam, amit vele közösen kaptam meg 1977-ben, a Gabrovói Filmfesztiválon, Bulgáriában, ott ugyanis éppen ezt az epizódot díjazták. Akkor már odafigyeltek rám.

– Mi volt az első önálló alkotása?

– Nepp József kihúzta a fiókját, amiben már megírt, egyoldalas, rövid sztorik voltak, ha abból adott egyet, akkor azt a történetet elkészíthetted a Pannónia költségén. Én is kaptam egy ilyen lapot, persze azonnal meg akartam váltani a világot és mindent belepasszírozni, hogy a nagyokat meggyőzzem. A storyboardot pedig az esküvői meghívóinkból „elemelt” darabok hátára festettem fel. Ez a mai napig megvan. A Kő című, 1974-es film így jött létre.

(Fotó: Hirado.hu)

– Miért pont a meghívók hátára?

– Ez egy nagyon jó minőségű, fényes, úgynevezett krétapapír volt. Akkoriban még nem úgy ment, hogy beállított az ember egy art-boltba, és ott megvette azt a minőségű papírt, amit akart. Nepp jónak találta a filmet, s később lehetőséget is adott saját filmötlet elkészítésére, ez lett A légy. Ehhez egy nagy megfestett hátteret vittem be a stúdióba, a storyboard mellett.

– Mit szóltak az elképzeléshez?

– Az volt az szerencsém, hogy a bíráló Művészeti Tanácsban ott volt Hankiss Elemér, akinek tetszett az ötlet. Egyébként nem volt könnyű menet: kivesézték a filmet, váltig faggattak, hogy ki a légy és ki az, aki kergeti. Nekem ez eszembe sem jutott, én a Pink Floyd Ummagumma című albumának egyik számából merítettem az ötletet. Ez volt ugyanis az első zenekar, amely „bezörejezte” a zenéjét, hangeffekteket csinált. Hallgattam a bakelit lemezt, s már láttam is magam előtt a történetet. Rögtön tudtam, hogy ezt meg kell csinálni. Ha egy légy berepül és nem hagy nyugodni, egy idő után meghajtod, nem? Itt is hallatszik, ahogy – rendkívül profi effektusokkal – igencsak begerjed valaki, hajtja a legyet, lépcsőn üldözi, csapkod. A végén nem lehet tudni, lecsapta-e a legyet vagy az kiszabadult. Ez a felvétel indította tehát be a fantáziámat.

– Egyedivé teszi A Légy című filmet, hogy minden fűszál, minden háttérben levő elem él és mozog. Hogy sikerült elérni ezt a hatást?

– A filmet háttéranimációval készítettük el. Ilyen azelőtt nem volt sehol, mi sem tudtuk, mibe vágunk bele. Rajzfilmen 24 filmkocka egy másodperc, ez a technika akkor lesz működőképes, ha másodpercenként legalább 12 kép készül el. Ezeket mind, külön, meg kell rajzolni. A film hosszabb, mint 3 perc. A Disneynek volt elég kapacitása, ők minden egyes filmkockára tudtak egy-egy újabb képet rajzoltatni, ezért volt lágyabb, természetesebb a mozgás, a tökéletesebb animáció miatt.

– A Légy még a hagyományos módszerekkel készült, a 3D-s technika viszont hatalmas változásokat jelentett az animációs filmgyártásban is. Nem jelentetett megrázkódtatást ez a váltás?

– Amikor ez a változás történt, az 1980-as évek végén még világszerte a 70 évvel korábbi rajzfilm-készítési technika működött. A megrajzolt képi hátteret rögzítették, elé raktak egy üveglappal leszorított, kifestett celluloidot a figurával, az operatőr pedig a 35-ös filmfelvevővel lefotózta azt. Ezután kivették a „cellt”, berakták az újabbat, és elkészült a következő filmkocka.

A változás tehát először az volt, hogy „eltűnt” a kamera, és már csak papírra rajzoltak, amit beszkenneltek. A fekete-fehér ábrát számítógépes programmal színezték ki, és a vágás is egy programmal történt. Tehát addig egy stúdióban volt 80 vagy 60 kifestő, de ezután hatan el tudták végezni ezt a munkát. Ma már kockánként tudnak „fényelni” is. Az utolsó vacsora című filmemen például az általunk megfestett világos képen, tudtunk sötétíteni. Vagy ott van a filmben szereplő Rudolf Péter, akit egy zöld háttér előtt vettünk föl egy Római-parti stúdióban, a kezében egy zseblámpával, ami a felvétel alatt nem világított, ám az animációs filmben 3D-ben világít. S az ember megesküdne, hogy a színész ott áll a milánói freskó előtt. Döbbenetes tehát, mekkora technikai fejlődésen ment keresztül az animáció.

– Nemcsak a technológiában, hanem a világ különböző pontjain is láthatta, tapasztalhatta a változásokat, a látásmódok különbözőségét, hiszen egy ideig Németországban, majd Kanadában élt.

– Az én esetemben nem „disszidálásról” volt szó, Németországba legalábbis a koncertirodán keresztül mentem ki, hogy kinti életem is legitim legyen. Tehát hivatalosan, mint „zenész” élhettem kint. Egy filmen dolgoztunk, mert ott megvették egy egész estés filmtervünket, de a producer inkább csak afféle álmodozó volt, a pénzt pedig elszórta. Egy másik producer a Bauerische Rundfunk gyermek-osztályáról azt tanácsolta: ne „parkoljak” itt egy Oscar-díjjal Németországban, hanem menjek tovább. Saját stúdiót nyugati országban nem hozhattam létre, hiszen akkor nálunk még kommunizmus volt. Elfogadtam hát a Nelvana kanadai animációs filmgyártó cég ajánlatát. Akkor, 1988-ban majdnem 400 fő dolgozott a stúdiójában. Egyetlen dolog érdekelt, hogy miképpen működik a méltán világhírű amerikai rajzfilmgyártás. A torontói Nelvana stúdióban én voltam az egyetlen Oscar-díjas. Még az első időkben elmentem Richard Williams egy mesterkurzusára, s ott kiderült számomra, mennyi mindent nem tudok még a szakmánkról. Láthattam, hogyan készítenek elő egy filmet, mikor kezdenek el gyártani. És hogy nem a szemétkosárba gyártanak rajzokat. Azzal is szembesültem, hogy a Sheridan College a legprofesszionálisabb iskola az animációs szakmában szinte az egész világon, onnan már ki is szorultak gyakorlatilag az európai diákok.

A művész kanadai évei óta egy kis noteszben, miniatűr karikatúrákkal „naplózza” teendőit, programjait (Fotó: Hirado.hu)

– Nem sokkal ezután végleg hazaköltözött. Tudta a kint megszerzett ismereteket kamatoztatni? Például be tudta fejezni az évtizedekkel ezelőtt megkezdett nagy művet, Leonardo Da Vinci Az utolsó vacsora című festményének animálását.

– 2001 óta, húsz éve élek újra itthon, előtte azért készítettem több, fesztiválokon díjazott egyedi filmet is. Említettem, hogy korábban, A légy előtt a világon sehol nem készült háttéranimációs film, tíz éve készítettem el a Ticket című filmet, ugyanezzel a technikával. Azóta sem nagyon vállalkozott más alkotó háttéranimációs film készítésére.

 

 

Természetesen már a digitális technikával dolgoztam, de a kint tanultakat alkalmaztam a sorozatgyártásnál is. Hoppi mesék címmel gyerekeknek készítettünk 13 epizódot a különböző népek ünnepeiről. Az utolsó vacsora tervét még 1978-ban adtam be, akkor – hál’Istennek – elutasították. Magam sem tudom, hogy lettem volna képes az elképzeléseimet az akkori technikával elkészíteni. A film végül 2018 nyarán lett kész. Az egyetemes kultúra egy fontos alkotásának igyekeztünk a filmmel emléket állítani, ez a festmény ugyanis megállíthatatlanul pusztul. Pereg a falról a festék, s annak idején az épületet meg is bombázta az angol légierő, csak ez a fal maradt meg, amelyen a freskó látható. Ez sem használt az állapotának. A keresztény kultúra kissé feledésbe merül mostanában – ezért szerettük volna elérni, hogy az eredeti helyszínen vetítsék a filmet, ezzel gazdagabb élményt nyújtva a látogatóknak.

– Milyen volt a film hazai fogadtatása?

– A filmet számos nemzetközi fesztiválra egyszerűen nem válogatták be az előzsűrik. Viszont a legjobb animációs rövidfilm díját nyerte Az utolsó vacsora a Jesús Cine Festen, az Argentínai Nemzetközi Keresztény Filmfesztiválon. Néhány hazai fesztiválsiker után pedig, tavaly az év animációs filmje lett ez az alkotás, elnyerte a Filmdíjat. Esélyes volt, hogy tavaly a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus programjában szerepeljen ez a film is, ám az esemény a Covid okán elmaradt. Hogy idén mi lesz a sorsa, egyelőre még bizonytalan.

– Talán új munkája, a Gyönyörök kertje elkészítése nem tart olyan sokáig, mint Az utolsó vacsoráé.

– Nem lesz hamar kész ez sem: a rengeteg figurát, szereplőt mind meg kell mozdítani.

– A készülő művön valóban minden meg is mozdul Bosch triptichonjának egy-egy részletén. Fontos elem a festményen egy infernális, őrült alak, aki alulról ráncigálva a szálakat, így irányítva az emberek sorsát.

– Erről szól a mi korunk is: bármit megcsinálhatnak veled. Írnak rólad valami hazugságot, aztán leszedik két nap múlva a netről. De a bélyeg rajtad marad. Mit tudsz csinálni? Semmit. Mint ahogy olyanok, akik egy bokrot nem tudnának átugrani, s lehet, hogy úszni sem tudnak, elkezdik szapulni Hosszú Katinkát. Régebben egy szakítást egy nővel nem lehetett a távolból, SMS-sel elintézni. A film bibliai üzeneteinek tolmácsolásában egyébként sokat segít Békési Sándor dramaturg, aki régebben a Pannóniában dolgozott 15 évig. Vele együtt adtuk be Az utolsó vacsora tervét még 1978-ban. Ő azóta elvégezte a teológiát, most, nyugdíjasként, visszatért az animációs filmgyártáshoz, amelynek minden rezdülését ismeri.

– A középkor végének őrülete, zűrzavara tehát ismerősként köszön vissza a ma embere számára?

– Csak egy példa: gondoljunk bele, milyen követelményeket állítanak most föl Hollywoodban a filmek gyártásához. Már a kisfilmek stábjában is, ha például Oscarra jelölnék, kellene, hogy legyen fogyatékkal élő, színes bőrű, satöbbi. És ha most készíteném A Legyet, bizony megint csak megkérdezné tőlem egy bizottság: mondja már el, kicsoda is ez a légy, és ki az, aki üldözi?