×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

„Mégis, szembe sorssal”: Dsida Jenő, a törékeny költőóriás

 

„Mások / minél nagyobb tornyot emelnek, / annál mélyebbre ások” – írta Mélyre ások című versében a ma 114 éve, 1907. május 17-én Szatmárnémetiben született költő, irodalmunk kiemelkedő alakja, Dsida Jenő. Talán még mindig nem kezelik értékének megfelelően sziporkázó verseit, hatalmas mennyiségű irodalmi hagyatékát, melyet korai halálát követően az általa mindig hűen szolgált egységes, egyetemes magyarságra hagyott.

Születésekor „Binder Jenő Emilként jegyezték be a szatmári anyakönyvbe, s hivatalosan közel 17 évig ezt a nevet viselte. Az állami anyakönyv tanúsága szerint ugyanis 1923. október 22-én a román Igazságügyi Minisztérium Kolozsvári Főigazgatósága által jóváhagyott örökbefogadási szerződés alapján (Adoptat de Aladár Dsida prin contract…), melyet Szatmáron 1923. július 25-én kötöttek, vehette fel költőnk 1923. október 26-án a Dsida vezetéknevet” – írta Muzsnay Árpád a Friss Újság című lapban, helyre téve a költő születésével kapcsolatos mendemondákat.

(Fotó: Wikipédia)

Dsida Jenő földbirtokos családból származó édesanyja, Csengeri Tóth Margit, aki Beregszászban élt, a Cultura.hu szerint már várandós volt, amikor megszöktek Dsida Aladárral, a császári és királyi 5. gyalogezred tisztjével. Az asszonyt végül mégis Binder Félix Milán eszéki származású postatiszthez kényszerítették, s ebből a házasságból csak a fiú születése után tudott szabadulni. Dsida Jenő szülei 1910-ben kötöttek házasságot. 1911-ben született meg a költő öccse, aki Csengeri Aladárként (1911–1986) futott be színészi pályát, 1933-tól a Kolozsvári Magyar Színház, 1948-tól a győri Kisfaludy Színház operettekben fellépő, táncos színészeként.

A család 1910-től Budapesten élt, Dsida az első elemi osztályt is itt végezte a Szarvas utcai apácaiskolában. A költő gyermekkorát beárnyékolta az első világháború, majd a román megszállás. Apja orosz hadifogságba került, nagybátyja, Dsida Jenő, akitől keresztnevét kapta, elesett a galíciai harcmezőn. Az ő emléke köszön vissza nagy hatású háborúellenes versében (Kettétört óda a szerelemhez): „S látni kezdek: felszakad egy sötétlő / sír göröngye messze Galíciában, / nagybátyám dolmányos alakja kel ki, / imbolyog, indul.”

Dsida Aladár, az édesapa az orosz fronton fogságba esett, ahonnan csak a világháború végén tért vissza. Anyja a két gyermekkel visszaköltözött Beregszászra. Amikor az apa visszatért a fogságból, állomásparancsnok lett Szatmárnémetiben. Dsida itt fejezte be a középiskolát.

Gimnazista korában skarlátos lett, súlyos szövődményekkel; anyja szerint ennek szövődménye volt a született szívbeteg fiú szívbillentyű-elégtelensége, mely élethosszig tartó betegsége és korai halálának közvetett oka lett – teszi hozzá a Cultura.hu.

Sem betegsége, sem a színmagyar területekre, szervesen, évszázadok óta kiépült magyar kultúrára és intézményrendszerre kényszerített romániai kisebbségi sors nem törte meg e fiatalember acélos akaratát. Mintha önmagát is jellemezné Nagycsütörtök című versében: „mint ki sötétben titkos útnak indult, / végzetes földön csillagok szavára, / sors elől szökve, mégis szembe sorssal.”

Magyarként, kicsapva az iskolából

Azután, hogy a család Szatmárnémetibe visszaköltözött, a költő a Római Katolikus Főgimnáziumban folytatta gimnáziumi tanulmányait. A híres tanintézmény a román impérium alatt a Liceul Mihai Eminescu nevet vette föl. A Magyarságkutató Intézet egy tanulmányában idézi Raffay Andrea Dsida egykori osztálytársát, Forrás Istvánt, aki beszámolt a költő komoly konfliktusáról a hatalommal.

Mikor hatodik osztályból levizsgáztak, a magyar fiúkat arra kényszerítették, hogy a Román Gimnáziumba iratkozzanak. Ekkor már egy Eugeniu Seleş nevű görögkatolikus pap volt a gimnázium igazgatója, aki a magyar világban még Széles Jenő névre hallgatott és magyar egyetemet végzett. Pont ő lett Dsidáék osztályában a román nyelv és irodalom tanára. Soha egy magyar szót nem szólt hozzájuk, pedig tudták, hogy beszél magyarul. Kézzel-lábbal igyekezett meggyőzni a gyerekeket arról, hogy a románok még a magyarok bejövetele előtt ott voltak Erdélyben. Dsida akkoriban az éppen szőnyegen lévő latin, román és francia verseket ültetgette át magyarra, meglepően ügyesen: nemcsak az idegen vers tartalmát, hanem formáját és ütemét is sikerült visszaadnia. Hetedikesek voltak, mikor a legnagyobb magyar költőkkel már levelezett. Egyszer a lakásán boldogan Kosztolányi Dezső vastag levelét húzta ki fiókjából. Ebben a nagy magyar költő fiatal erdélyi költőtársának verseit elemezte, és Pestről küldött neki tanácsokat. Mikor nyolcadikosok voltak és visszatértek a karácsonyi vakációról, Dsidát hívatta az igazgató: egy karácsonyi verse miatt, mely a szatmári Szamos című napilapban jelent meg, kitört a botrány. Az igazgató tajtékzott a dühtől, hogy román gimnáziumi növendék létére hogyan mert egyáltalán magyar újságba írni, a vers tartalmát illetően pedig úgy vélekedett, hogy az „iromány” tiszta lázítás. „…sok-sok testvérre gondolok,/kik görnyednek egy átoksúly alatt…” – szólt a vers kéziratának felrótt része. Seleş igazgató sejtelme nem csalt, mert a költő csakugyan a románokra és a román sovinizmusra gondolt, amikor az „átoksúlyt” leírta.

Az összehívott tanári testület színe előtt Dsida védekezett, ahogy csak tudott, de az igazgató nyomására kicsapták az iskolából, viszont megengedték neki, hogy magántanulóként készülhessen az érettségire. (Hasonló történet sok tízezer magyarral megesett, ezek leírása megtalálható Bíró Sándor Kisebbségben és többségben – Románok és magyarok 1867–1940 című könyvében. E kötetben olvasható az eset, amikor a román titkosszolgálat akkoriban nyomozást indított egy iskolai adománygyűjtéssel kapcsolatban bizonyos Szent Antal után!)

Elek apó biztatására

Dsida Jenő kora ifjúságától kezdve költőnek készült. Benedek Elek fedezte föl és indította el költői pályáján. 1923 augusztusától 1927 márciusáig – tizenhattól húszéves koráig – a Cimbora című folyóiratban jelent meg a legtöbb verse és műfordítása. „Elek nagyapó” unokáknak kijáró szeretettel és felelősségtudattal segítette a pályakezdő költőt az önmagára találásban, tehetsége kibontakoztatásában.

A Cimbora összesen 62 verset, 10 műfordítást és 3 mesét közölt Dsida Jenőtől (1923–1928 között), Benedek Elek döntő hatással volt a pályakezdő költőre: hazaszeretetet, „erdélyiséget”, az itt élő népek tiszteletét és megbecsülését tanulta az ősz mestertől, akit lenyűgözött műfordítói képességeivel. „Elek apó” biztatására a román és a német mellett Dsida Jenő kiválóan megtanult latinul, franciául, olaszul, angolul, oroszul. „Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben” – olvashatjuk Psalmus Hungaricus című versében.

Dsida Jenő szobra Kaposváron, a Klebelsberg Középiskolai Kollégium udvarán (Fotó: MTI/Varga György)

A fiatal költő szerepet vállalt a nemzetiségi irodalom mozgalmaiban: tagja volt a helikoni íróközösségnek, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak 1929-től, titkára az Erdélyi Katolikus Akadémiának, a PEN Club romániai magyar tagozatának tagja, az Erdélyi Szépmíves Céh lektora.

Az erdélyi Olympos: a marosvécsi Helikon köreiben

Az irodalmi köztudatunkból máig gondosan kitörölt emlékű, utcanév-tábláinkon ma is ritkán megjelenő, elképesztő szellemi kvalitásokat felvonultató Helikoni közösség híres marosvécsi összejövetelei báró Kemény János kastélyában 1926-tól szerveződtek, melyhez Dsida Jenő is csatlakozott. A társaság tagjai voltak többek között: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Bartalis János, Kós Károly, Bánffy Miklós, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Molter Károly, Karácsony Benő, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Kacsó Sándor, Wass Albert.

A közösség gondozta a magyar könyvkiadásban a mai napig fogalomszámba menő Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadó köteteit.

Dsida Jenő 1929-től kezdve vett részt rendszeresen a Helikon munkájában. Rajta kívül Szemlér Ferenc, Kiss Jenő, Asztalos István és Balázs Ferenc tartoztak a fiatalabb nemzedékbe.

Dsida rendkívül finom szerelmi lírájával, elégikus hangvételű, máskor friss és szellemes lírájával újította meg a két háború közötti, erdélyi magyar irodalmat. Így búcsúzik például ifjúkorától Már hiába nézed című versében: „Dudolj, dudolj, szál gyertya mellett. / Nem férfi, kinek könny csurog az állán. / Dudolj, dudolj, dudolva gyászolj, / fütyörésszél az ifjúság halálán. / Teste testedben mállik el, / míg babrálja a lágy enyészet, – / fényes nagy lelke száll magasra, száll, száll / s eltűnik. Már hiába nézed”.

A római zarándok

A költő másik meghatározó élménye volt a katolikus vallásosság, amely részben gondolkodását, életvitelét, részben jótékonysági, egyesületi tevékenységét is befolyásolta.

Dsida a magyar irodalomban egyedülálló hitelességgel és mindaddig – s tán elmondhatjuk, hogy azóta is – példátlan átéléssel jelenítette meg már említett  Nagycsütörtök című versében a vonatra várakozó, hétköznapi ember megrázó Krisztus-élményét: „Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt és mind aludtak... / Kövér csöppek indultak homlokomról / s végigcsurogtak gyűrött arcomon.”

Jézus sorsszerű szerepvállalása meghatározó elemként tér vissza Dsida költészetében: „Reszkető, enyhe fény sugárzik. / Egy felhő lassudan megyen. / A lélek fáj, a fény sugárzik. / Valaki ballag a hegyen, / hűs homlokáról fény sugárzik / s szemét lehúnyja: – úgy legyen!‚ (Út a Kálváriára).

Római zarándoklatáról „irodalmi útirajzot” írt (Magyar karaván Itálián keresztül címmel, 1933). Nem magányosan indult el: egy nagyváradiakból és nagybányaiakból álló csoporttal keltek útnak. A jó hangulatú, nagy számú csoport indulása sajtóesemény volt Erdélyben. Dsida tudósította az Erdélyi Lapokat a zarándoklatról. Útirajza oldott hangulatú, számos művészettörténeti érdekességet is tartalmaz. Megragadó erővel ábrázolja, amint XI. Piusz audencián fogadja csoportjukat. A pápa e kérdéseket teszi fel: „Hogyan áll nálatok az Actio Catholica ügye? Milyen Erdélyben a katolikus iskolák helyzete? Milyen az iparosfiatalság lelki élete?”. Majd egy szokatlanul hosszú, húszperces beszédet intéz hozzájuk. Többek között ez is elhangzik: „Ez az esztendő nem közönséges esztendő és nem közönséges a jubileumok sorában sem. Éppen ezért nagy eredményeket és nagy kegyelmeket várunk ettől az esztendőtől. Programját maga a Megváltó adta meg, mikor azt mondotta: „Elmegyek, hogy megfeszíttessem és életet adjak nektek.”

Ne feledjük: ez Hitler hatalomra jutásának esztendeje. A pápa pedig halálig hadakozott a Olaszországban az antiszemita fasizmus, Németországban az iskolai vallásoktatást eltörlő nemzeti szocializmus ellen. Dsida nem titkolt idegenkedéssel számol be mind tudósításában, mind úti jegyzetében az olasz fasiszta propagandakiállításról.

A magyar irodalom nagyjai között talán Dsida volt az egyetlen, aki elzarándokolt Rómába. Az első időszakban nyílt, majd körmönfontabb módszerekkel 1945-től 1980-as évek második feléig folytatott magyarországi vallásüldözés időszakában ez a tény, valamint mély, harcosan felvállalt magyarsága olyan értékeket mutatott fel, mely kifejezetten irritálta a diktatúra Aczél György által fémjelzett, szűk látókörű kultúrpolitikájának korifeusait.

Ez lehet az oka, hogy – bár Dsida Jenő irodalomtörténészek szerint a magyar irodalom élvonalába tartozik – neve a régi megrögzöttségek okán a mai napig nem került méltó helyére sem az oktatásban, sem az irodalmi köztudatban.

Annak ellenére, hogy költészetét Babits Mihály és Kosztolányi Dezső is nagyra értékelte, stílusjegyei többször József Attilára emlékeztetnek, (például Légy már legenda című versében: „Szólni szeretnél – /  ne fáraszd már magad, szépen feledd el, / légy már legenda/szelíd, világító, okos fejeddel”), munkásságát a Helikon más nagy szerzőihez hasonlóan az agyonhallgatás övezi.

1925-ben szülei akaratát követve a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, tanulmányait nem fejezte be. 1936-ban jegyezte el nagy szerelmét Imbery Melindát, 1937-ben összeházasodtak.

Dsida Jenő síremléke a Házsongárdi temetőben. Sírversét megírta (Fotó: MTI/T. Asztalos Zoltán)

Esti teázás

Nemcsak versei, hanem levelezésük is méltó emléke kapcsolatuknak. Dsida Jenő szívbetegségben szenvedett. Esti teázás című verse már a halálból visszatérő költő látomását vetíti elő: „– Én is teázom, kedvesem... – / mondom lágyan és kedvesen. / A húnyt parázsnak lángja támad. / És felakasztom csendesen / kék sapkád mellé a fogasra / fénylő, mennyei glóriámat.”

1938-ban meghűlt, hónapokig feküdt a kolozsvári kórházban, de nem sikerült megmenteni. 1938. június 7-én csendben meghalt. A Házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron kanonok-plébános, „a székely emberkatedrális” végezte.

Dsida Jenő mintha megérezte volna, hogy nevét, verseit sokáig hallgatásra ítélik majd. Versei sokáig szamizdatként, illegális iratként terjedtek a kommunista diktatúrák idején. Ennek előérzete Fáraók sírja felé című költeménye: „Egyszer megtalálnak. / Meg kell találjanak. / Holdas éj lesz a sivatagon. / Két karom, ujjaim / kimerednek a homokból – / Lebontják, ássák a fövenyt / és megtalálnak: / a szívemet is, a kincsemet is, / a titkomat is. / Nyújtott énekkel, teveháton / ügetnek velem / remegő sugár-szőnyegen / Fáraók örök sírja felé.”