A Duna-Tisza közi homokhátság száraz, félsivatagra emlékeztető területe egyedülálló értéket képvisel nem csak magyarországi, hanem közép-európai viszonylatban is. Sokan úgy gondolják, a magashegységek hóborította gleccserei és a sziklás tengerpartok merész formái után a síkvidékek egyáltalán nem tartogatnak meglepetéseket. Dőljünk hátra és hagyjuk, hogy Fülöpházi-buckavidék rácáfoljon erre az állításra.
A hazánkban másodikként, 1975-ben alapított Kiskunsági Nemzeti Park (KNP) jellegzetes formáit és élővilágát egyik legszebben bemutató terület a Kecskeméttől 20 km-re nyugatra található Fülöpházi homokbuckák. Ha valami igazán különleges látványra vágyunk, elég, ha Budapestről másfél órára délnek vesszük az irányt. A térség nagy része szabadon látogatható, azonban a táj legnagyobb kincsének számító mozgó homokdűnék megtekintése szigorú szabályokhoz kötött.
A hazai viszonylatban páratlan képződmények mindössze 5-10 méterre magasodnak a föld fölé. A homokbuckák még az Ős-Duna által idehozott hordalékből keletkeztek. (Fotó: MTI/Újvári Sándor)
„Közép-Európa legnagyobb nyílt homokpuszta gyepéről beszélünk, amely a nemzeti park megalakulása óta törzsterületnek számít. A mozgó buckákon a mai napig megfigyelhetjük a szél varázslatos felszínformáló munkáját. Ezek a helyváltoztatásra képes halmok sérülékenységük okán fokozottan védettek, csak hatósági engedéllyel látogathatók. A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság (KNPI) évente többször is szervez ide szakvezetéses túrát.” – tudatta velünk Kiss Mónika, a KNP sajtóreferense.
A buckavidék déli oldalán helyezkedik el a kíséret nélkül lesétálható Báránypirosító tanösvény, amely 2020-ban megújult, útvonala új állomásokkal egészült ki. A homokbuckák között kanyargó, hurokszerű ösvény tíz állomása a homokterületek természeti viszonyait és tájtörténetét mutatja be. Indulás előtt eldönthetjük, hogy mindezt rövid (1,7 km) vagy hosszú körtúra (3,2 km) keretében akarjuk látni, átérezni. Egész évben bejárható, legszebb arcát kora tavasztól nyár elejéig mutatja. A jóval hosszabb, 8,5 km hosszan kacskaringózó Garmada tanösvény a homokbuckák különleges élővilágával, földtani értékeivel kápráztat el bennünket, emellett a homoki élőhelyeket veszélyeztető tényezőket is bemutatja.
A tíz állomásból álló Báránypirosító tanösvény egy rövidebb és egy hosszabb szakaszra tagolódik. A hetedik etap egy magasabb dűnén található, amelyről belátható a hullámos homoki táj, igazi panoráma pont. (Fotó: Daróczi Csaba)
A védett területek nem véletlenül lettek kijelölve. A taposás, kerék- és patanyomok felszaggatják a növénytakarót, amely megakadályozza az invazív növények megjelenését. A talajlakó állatok és földön fészkelő madarak élőhelyeik közelében nem vágynak a társaságunkra, jobb, ha tisztes távolságból próbáljuk megfigyelni őket. Semmiképpen se hagyjunk nyomot magunk után, szemetünknek pedig nem egy fa tövében, hanem a tárolóban a helye.
Vajon mit keresnek homokbuckák az Kárpát-medence kellős közepén?
A térség kialakulása a negyedidőszaki eljegesedés idejére tehető. A Würm–glaciális ennek a fagyos időszaknak a legutóbbi glaciális periódusa, azaz jégkorszaka. A legkiterjedtebb futóhomokmozgás a Würm második felétől kezdődött, amikor a Duna és mellékfolyói egyszerűen lecsúsztak a hordalékkúpról és egyre mélyebb bevágódásokat okoztak annak nyugati oldalán, majd a szél felszínalakító munkájának köszönhetően különböző kifúvásos formák (deflációs mezők és laposok, szélbarázdák) és felhalmozódási formák (garmadák és maradékgerincek) jöttek létre. A kifújt homokanyag nagy kiterjedésű akkumulációs mezőket hozott létre, amelyek a hidegebb klíma hatására megkötődtek, mozgásuk megszűnt, gyakorlatilag csak az emberi tevékenységnek köszönhetően indult be újra. Ilyen volt például az erdőirtás és a túllegeltetés. Mivel mára az állattartás is teljesen eltűnt a térségben, a homok aktív mozgása is lelassult, utat nyitva a nyílt homoki gyepek megtelepedésének.
A homoki növényzet egyik legáltalánosabb tulajdonsága a növényökológiából ismert elsődleges szukcesszió, azaz a nyers alapkőzeten, a növényzetmentes, mozgó homokbuckák megkötésével induló vegetációfejlődés. (Fotó: Daróczi Csaba)
A homoki szukcesszió nagyon érdekes ökológiai folyamat. Első fázisában a talajt borító moha- és zuzmófajok mellett megjelenik a nyílt homoki gyepvegetáció, amely az idő múlásával folyamatosan záródik és felmagasodik. A bezáródást követően cserjés állományok, borókások, majd nyáras-borókások jelennek meg. Az utolsó szakasz a zárt homoki tölgyesek, mint klimax társulások előbukkanása.
A homoki gyepek növényzete nagyon változatos. A lágyszárúak mellett a különböző cserjék (mint például a boróka) is otthon érzik magukat a kialakult talajtakarón (Fotó: MIT/Újvári Sándor)
A terület gazdag növény– és állatvilága nagy örömöt szerez a látogatóknak. A talajmegkötésért felelős homoki csenkesz , a májusban virágzó homoki árvalányhaj szinte beborítja a homokdombokat. Kora nyáron gyönyörködhetünk a szalmagyopár, a kék virágú báránypirosító ) és a homoki vértő életre kelésében, a nyár derekán pedig a kék szamárkenyérés a királydinnye bontogatja szirmait. A nedvesebb mélyedésekben a serevényfűz , a napos buckaoldalakon pedig a naprózsa apró virágai pompáznak.
A kék szamárkenyér (Echinops ruthenicus) a térség jellegzetes növényfaja. Gyönyörű, kék virágaival, amelyeket leginkább nyár végén csodálhatunk, üde színfoltja a gyeptakaró sárgás-barnás összhatásának. (Fotó: MTI/Balaton József)
A homoki árvalányhaj (Stipa borysthenica) fiatal levéllemezeinek csúcsán gyakran szőrpamacs látható. Júniusi virágzásakor gyorsan ellepi a talajtakarót (Fotó: MTI/Kovács Attila)
A homokterületek állatvilága erősen függ a környezeti feltételektől. Mivel gyakran fordul elő igencsak extrém, 40-50°C–os nyári talajfelszíni hőmérséklet, ezért a sivatagihoz hasonló életmódot folytató rovarok a leggyakoribbak a homokhátságon. A hosszúlábú homokisáska vagy a hangyalesők szívesen mutogatják magukat. A meleg nyílt homokfelszíneken vadászik az alföldi homokfutrinka . A változatos rovarvilág bőséges táplálékot szolgáltat a barna ásóbékának , a homoki , a fürge és a zöld gyíknak. A madarak közül fészkel itt a sárgarigó, a búbosbanka de megfigyelhetjük a szalakótát és a gyurgyalagot is. Ezen a zegzugos, szélmarásokkal tarkított tájon él Magyarország egyetlen endemikus gerinces faja, a Rákosi vipera, amelynek fennmaradását elsősorban élőhelyének eltűnése veszélyezteti.
A rákosi vipera, mint a viperafajok általában, elevenszülő. Mérge a felnőtt emberre veszélytelen, mindössze méhcsípés szerű tüneteket okoz.
(Fotó: MTI/Kovács Attila)
A zöld gyík hazánk legnagyobb testű gyíkfaja, a teljes hossza a 40 cm-t is elérheti, ám ennek mintegy a felét a farok adja. Veszély esetén egy izom megfeszítésével képes eltörni a farokcsigolyáit és így ledobni farka egy részét. (Fotó: MTI/Kovács Attila)
A gyurgyalag (Merops apiaster) 1982 óta fokozottan védett madár, képes röptében is táplálkozni, kedvenc eledelét a fullánkosok alkotják. Elfogyasztásuk előtt precíz mozdulatokkal eltávolítja a rovarok potrohát, hogy megszabaduljon a fullánktól és a méregmirigytől.
(Fotó: MTI/Kovács Attila)
A szalakóta (Coracias garrulus) egzotikus külsejével igazán figyelemre méltó jelenség, előszeretettel tulajdonítja el más madárfajok fészkét, tojásrakás előtt pedig azok fiókáit egyszerűen eltávolítja.
(Fotó: MTI/Kovács Attila)
A Fülöpházi-buckavidék az egyik legnépszerűbb kirándulóhelyünk. Könnyen megközelíthető, egyedülálló táj, tanösvényei egész évben látogathatóak. A túrázni vágyók a Kiskunsági Nemzeti Park weboldaláról (knp.nemzetipark.gov.hu) és Facebook oldaláról is informálódhatnak a területtel kapcsolatban.
A Duna-Tisza közi homokhátságra tévedve azonnal megérezzük idő múlását, hiszen a magyar történelem sorsfordító pillanatai nagyban befolyásolták a terület pillanatnyi állapotát. A helyszínen árválkodó düledező tanyák szomorúan jelzik, hogy a hagyományos, tanyasi gazdálkodás és életmód lassan végleg eltűnőben van a Kárpát-medencéből.
