„A délutáni csöndben erős dörej, a Körúton fehér mészfelhőt gomolyít a szél. Most robbantották a Nemzeti Színház utolsó faldarabját, a régi drámák zengő csarnoka leomlott” – ezt a néhány sort sikerült becsempésznie egy teljesen más témájú cikkbe a Magyar Nemzet újságírójának a lap 1965. április 25-i számában. A bornírt, értelmetlen adatokkal teli híradások mellett talán ez volt az egyetlen civilizált üzenet a világháborúkat és forradalmakat átvészelt, legendás épület barbár lerombolásáról. A kivégzett színház utolsó falai két nappal korábban, április 23-án omlottak le.
Miért? Minden értelmes ember ezt az egyszerű kérdést teszi fel, ha a Blaha Lujza tér máig is bántóan sivár telkére téved, s az egykor a téren pompázó, a pesti oldal egyik meghatározó épületeként ismert Nemzeti Színház üres helyére téved a tekintete. S e kérdésre 57 esztendeje nincs megfogható, értelemezhető válasz.
Így nézett ki az épület főhomlokzata a Kerepesi út (később: Rákóczi út) felől (Fotó: Nemzeti Fotótár)
Nem lehetett a véletlen műve mindenesetre, hogy 1965. március 15-én történt az első robbantás. Ezzel egyszerre tudott a hatalom egy jóízűt belerúgni a nemzeti érzelmű magyarságba és a terrorisztikus, militarista légkör (kivezényelt katonaság, ellentmondást nem tűrő parancsok) által, az eltiport forradalom után kilenc évvel is megüzenni: ők bármit megtehetnek.
Egyértelműnek tűnik a magyar identitás minden kis csíráját kegyetlenül eltipró, sunyi kultúr-főkorifeus, Aczél György és a Rákosi- és a Kádár-rezsim egyik legelvtelenebb, legkártékonyabb kiszolgálója, Major Tamás szerepe az értelmetlen rombolásban. A kommunista rezsim egyik legalapvetőbb jellemzője volt, hogy sohasem tudta a bal kéz, mit akar a jobb: a forradalom napjaiban megrongálódott színházépületet annak metróépítés ürügyén történt felrobbantása előtt nyolc évvel, 1957-ben újították fel.
A hatalmas épületcsoda, az 1875-ben dalszínháznak épült Népszínház már a második „ideiglenes” laka volt a Nemzeti Színháznak, mely először az Astoriával szemben, a mai Rákóczi úton, egy 1837-ben felépített épületben működött 1908-ig. A századelőtől a Nagykörút „legmélyebb” pontján épült színház épülete mintegy megkoronázta a pesti fékörívet futó, a Dunától e ponton a leginkább eltávolodó „boulevard”-t, melynek pontosan e félkörív felezőpontjánál magasodott a Duna felé tekintő főbejáratával.
A Körút és a Rákóczi út kereszteződésének ekkor még önálló neve sem volt, mert a Nemzeti épületét a Népszínház utca folytatásának tekintették. 1920-ban hagyta jóvá a fővárosi közgyűlés a névadást, és született meg a mai Blaha Lujza tér. Összesen 56 évig játszott a Nemzeti színtársulata ezen a helyen, s ez idő alatt a színház épülete legendává, fogalommá vált. A mai napig talán bárki el tudná énekelni a Lajtai–Békeffi-operett, A régi nyár híres slágerét: „Hétre ma várom a Nemzetinél / ott, ahol a hatos megáll. / Este az Emke cigánya zenél, / ha nem jön el szívem, de kár!”
Az 1928-as zenemű slágere tételesen sorolja fel azokat az elpusztíthatatlannak tűnő, örök jelképeket, melyek a magyar fővárost, s ennél talán többet, a felszabadult, polgári életformát jellemezték. A Nemzeti s az előtte levő óra a város „origójának” számított, a szerelmesek ismert találkozóhelye volt. A „hatos”, a máig meglevő villamos vonala éppúgy működött továbbra is, mint a híres EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) étterem is. A Nemzeti Színház uralta ezt a teret, mely a város elpusztíthatatlan, igazi polgári miliőjét biztosította.
A két világháború közötti színház emlékezetes rendezője és igazgatója volt a kitűnő tanár és rendező, Németh Antal, aki 1935-től 1944-ig igazgatta a Nemzeti Színházat – aztán „hosszú évekig még a nevét sem lehetett leírni”, ahogy Kávási Klára fogalmaz a legendás igazgatóról szóló könyvében (Németh Antal. A Nemzetiben és száműzetésben. MMA Kiadó, Budapest, 2018), s ez jelen emlékezetpolitikánkat is jellemzi: „Mintha nem lett volna igazgatója a Nemzeti Színháznak Hevesi Sándortól Major Tamásig.”
Pedig, mint arról a Kortárs című folyóirat is beszámolt: „a végjátékot hozó 1944-es német megszállás villantotta fel először az igazgató lélekjelenlétét és bátorságát. A háború után őt ért aljas és nemtelen támadásokra ezt a választ adja 1946-ban az Igazoló Bizottság előtt, felidézve a megszállás óráit: »Március 19-én este lett volna az ünnepi előadás. Aznap reggel megdöbbentő telefonértesítés érkezett: a németek megszállták Magyarországot. Azonnal a színházba siettem (…) Gobbival üzentem Major Tamásnak, hogy azonnal rejtőzzék el, hivatalosan gyorsan közreadtam egy kommünikét, hogy hirtelen szívattakot kapott és utóbb Balatonfüredre szállították.« Amikor aztán jött a másik megszállás, és Major lett a Nemzeti új igazgatója, ő bizony nem nagyon törte össze magát, sem akkor, sem később, Németh »rehabilitálása« érdekében. Be nem feketítette, de ezzel hálája ki is merült. A kedvenc szerepeiben mindig lakájruhát hordó Major akkor sem emelt szót, amikor hatalom levegőbe repíttette a Nemzetit.”
Az 1956-os forradalomban a fölkelt pesti nép éppen idáig, a Nemzeti Színházig vonszolta a véreskezű tömeggyilkos, a magát Sztálinnak neveztető Dzsugasvili, egykori bankrabló gigantikus, ledöntött szobrát, melyet a Blaha Lujza téren vertek szét kisebb népünnepély keretében.
A szabadságharccá terebélyesedett felkelés vérbe fojtása után, mint azt a Pesti Srácok is felidézte, Major Tamás (akinek a testvére, Major Ádám a Horthy-rendszer hadbírája volt, majd átmentette magát a kommunista rendszerbe és 1956 után a forradalmárok ügyvédjeként kérte az ítéletek szigorítását) az MSZMP Központi Bizottságának tagjaként a zárt ajtók és a nyilvánosság előtt is kemény megjegyzéseket tett, megtorlást követelt.
Major Tamás (Fotó: Nemzeti Fotótár)
Azt, hogy miért álltak hadrendbe a színház megsemmisítésére az Aczél-féle, nemzeti identitásunkat megsemmisíteni igyekvő, s annak erejétől, kisugárzásától rettegő pártkatonák a forradalom utáni időszakban, könnyebb megérteni, ha felidézzük Bessenyei Ferenc szavait: „Katedrálisnak láttam az épületet. Mert tekintélyt sugárzott, akár a Magyar Tudományos Akadémia, ami ezeréves mivoltunk erejét is kifejezi, s erőt ad önbecsülésünk megtartásában.”
Kitűnő ürügyként szolgált a színház felrobbantására, hogy a hatvanas évek elejére „szükségessé vált az 1950-es években félbemaradt metróépítés folytatása. Az építők 1960-ban értek a Rókus-kórház alá, ahová mélyállomást terveztek. A nehéz talajviszonyok miatt azonban a terveket módosítani kellett. A mélyállomást ezért a Rákóczi út és a Nagykörút sarkára helyezték át. Épp oda, ahol a Nemzeti Színház állt. A Gazdasági Bizottság 1964. március 27-én hozott határozatot az épület lebontásáról. Beszéltem egy mérnökkel, elmondta: négy toronyból állandóan műszerrel figyelték a metró építkezésének hatását. Állította: »úgy megyünk el az épület alatt, hogy a színház meg se fog mozdulni«. A párizsi opera alatt is hatalmas metróállomás épült, s több mint száz esztendeje zavartalanul áll az épület” – Varga Mátyás díszlettervező ezekkel a szavakkal idézte vissza a történéseket.
Légifelvétel a színházról 1963-ban. Hátul a Rákóczi út épületei, jobbra az EMKE-ház. Előtérben a József körút és a Népszínház utca találkozása (Fotó: Nemzeti Fotótár)
A Pesti Srácok fent idézett cikkében Legát Tibort citálta: „Még ma is vannak, akik szerint a különösen brutális eljárás a Kádár-rendszer, sőt Kádár János személyes bosszúja volt”, ám hozzátették: „Nem kevesen gondolkodnak így, de kár lenne elhallgatni a sokak által még ma is visszasírt kultúrfőnök, Aczél György és Major Tamás szerepét.”
„Az új Nemzeti Színház az új városközpontban” – ujjongott lelkesen, már a bontás előtt egy évvel, 1964 március 9-én az Esti Hírlap, delirálva egy soha meg nem valósult tervet, s így kommentálva a „nagy izgalmat keltett bejelentést. A színház lebontása mellett két érvet hallottunk: megnehezíti a Körút és Rákóczi út keresztezés két szintű átépítését, és megdrágítja a földalatti állomásának építkezését. Mindkét érv helytálló. Az építkezés, a nagy földtömegek megmozgatása megbolygatja a talajt a színház alatt. Emiatt — szerény becslés szerint — a színház alapfalalnak megerősítése legalább 20 000 000 forintba kerülne. Megéri? (…) Műemlék? Egyáltalán nem az. Dekoratív épület? Korántsem, sőt, hátránya az is, hogy hátát mutatja a Nagykörútnak. Avultsága nem is a legnagyobb hiba. de az már igen, hogy rossz az akusztikája”.
Bontják az épületet 1965-ben (Fotó: Nemzeti Fotótár)
„Elkezdődött a fájdalmas készülődés, majd a költözés” – emlékszik a Cooltour.reblog.hu. „Az épületről makett készült, több tárgy került a Kiscelli Múzeumba, a földszinti zsöllye a szegedi színházba, a páholyok a filmgyárba. Csillárokat kapott a nagykőrösi művelődési ház, aranyozott keretű tükröt a ráckevei kastély. Díszeket, ajtókat, székeket Gobbi Hilda mentett ki a Bajor Gizi Színészmúzeum számára, illetve sok tárgyat helyezett el a saját, Visegrád-szentgyörgypusztai házában. A legenda szerint olyan mérges volt a bontás mellett kardoskodó Major Tamásra, hogy azt mondta neki: »A te ajtódból vécéajtót csinálok!« (Ha igaz, meg is tette.)”
A rezsim egyik szócsöve és úgynevezett vicclapja, a Ludas Matyi hasábjain Rácz György gúnyolódott cinikusan az értékmentésen: „Nem tudom, észrevették-e már: az utóbbi hetekben újfajta gyűjtőszenvedély ütötte fel a fejét szép fővárosunkban. Aki csak valamit is ad tősgyökeres pesti-mivoltára, darabokat gyűjt a Nemzeti Színházból. Olyan is, aki azelőtt a Nemzeti egyik darabjára se figyelt oda, most lázasan szaladgál, hogy legalább egy darabhoz hozzájusson. (…) Egy barátom diadalmas trófeaként büszkélkedik Major Tamás öltözői székének bal hátsó lábával.”
„Órási vasbeton szekrény épül júliusban a Nemzeti Színház helyén” – folytatta a szervilis lelkendezést már 1965. április 9-én a Magyar Nemzet, mely a csodálatos jövő megvalósulásaként láttatta a bizarr változást, a gyönyörű épület helyére ideiglenesen kerülő vas monstrumot: „Ebbe a vasbeton szekrénybe építik be a földalatti mozgólépcsője ferde alagútjának felső részét, s az egész objektumot a felszín alá süllyesztik. Ez a munka jövő márciusra készül el.”
Gobbi Hilda színésznő segített a romok eltakarításában (Fotó: Nemzeti Fotótár)
A bontás idején a budapestiek néma tüntetésként, nagy tömegben jelentek meg a több ütemben lerombolt, közel százesztendős épületnél, mely a főváros eleven testébe vájt, azóta is tátongó sebként okozott nekik fájdalmat. Őze Lajos így emlékszik erre:
„Háromnegyed tizenegy volt, az EMKE-nél álltam. Hatalmas tömeg állt néma csöndben. Csak a rendőrök hangoskodtak: menjünk arrébb! Senki se mozdult. A díszletraktárral kezdték: hatalmas döndülés, majd porfelhő következett, és a tömeg rendíthetetlen mozdulatlanságban, némán állt tovább. Ha ordítás lett volna, talán oldja a feszültséget. De az a csönd, az elviselhetetlenségig fokozódott, bennem és másban is. Bihari Jóska bácsival találkoztam. »Megátkoz titeket az én székely Istenem« – mondta, s rettentő fájdalommal megindult lefelé a Duna irányába.”
A négy robbantással kivégzett színház utolsó falai április 23-án omlottak le, hogy átadják helyüket a „létező” szocializmus máig ott tátongó jelképének: az üres telken ásító sivárságnak.
A Népszabadság az osztályharc új győzelmeként élte meg a robbantást, diadalmasan közölte az érdektelen műszaki adatokat a robbantás napjára időzített cikkében: „Tíz napon belül befejezik a Nemzeti Színház bontását – 30 000 tonna törmelék — 1000 tonna vasszerkezet.” Az újságírónak csak ennyit jelentett a nemzeti múlt tönkretett darabja.
1965 januárjától a Nemzeti Színház társulata a lebontásra ítélt Népszínház épületéből átmenetileg az akkor felújított Nagymező utcai, mai Thália Színház épületébe költözött. 1966-ban pedig a két év alatt alapjaitól átépített Magyar Színház épületében, a Hevesi Sándor téren kapott helyet – „ideiglenesen” – 34 éven át.
A színházat csak robbantani tudó kommunista rezsim és a káderanyagában azzal számos azonosságot felmutató, 1994-től regnáló posztkommunista kormányzat az építés bonyolult feladatával már nem volt képes megbirkózni.
Tábla figyelmeztetett a bontás alatt álló színház munkaterületének kerítésén (Fotó: Nemzeti Fotótár)
Pedig tervezetekkel teli volt a padlás: az új épület elhelyezésére és a Dózsa György út adott szakaszának építészeti rendezésére 1964-ben kiírt tervpályázat eredményeként (29 pályamunka alapján) a Városliget szélén, a Felvonulási téren jelölték ki a Nemzeti Színház új helyét. Az engedélyezési- és kiviteli tervek alapján, 1985-ben az építésügyi hatóság kiadta az építési engedélyt, az építkezés azonban nem jutott tovább néhány fa kivágásánál. 1988-ban új helyszín-kijelölő pályázatot írtak ki, amelyen a szakmai zsűri a Vár-beli és a lipótvárosi Erzsébet téri helyszíneket tartotta legmegfelelőbbnek.
1990-ben, a társadalmi-történelmi változások következtében, a magyar színjátszás kétszáz éves évfordulóját megelőző napon az Antall-kormány határozatban mondta ki, hogy a költségvetés helyzetének ismeretében a színház „a közeljövőben nem valósítható meg”.
Így nézett ki a színház helyén a mozgólépcső alagútjának betonszekrénye 1965 szeptemberében. A 14,5 méter magas betonkolosszust a föld felszínen készítették el (Fotó: Nemzeti Fotótár)
A színházépítés ügye azonban nem ült el. 1996. július 19-én Fiala István építész kormánybiztosi kinevezést kapott az építkezés lebonyolítására. 1997 tavaszán egy újabb, névaláírásos nyílt hazai tervpályázat került kihirdetésre. 1998 márciusában elkezdődött az új Nemzeti Színház építése. (Az igencsak vitatott Erzsébet téri helyszínen – a szerk.) Az alapkőletételre nem ment el sem az akkori Nemzeti társulata – akiknek először meghívót sem küldtek –, sem több meghívott író.
Az Orbán Viktor vezette, magát „polgári kormányként” meghatározó új kormányzat 1998. október 29-én leállította az Erzsébet téri építkezést, és új helyszínt jelölt ki. 2000. augusztus 1-jén létrejött a Nemzeti Színház Rt., élén – így a színházén is – Schwajda Györggyel, akinek feladata a Nemzeti Színház épületének felépítése volt. A Nemzeti Színház 2002. március 15-én nyitotta meg kapuit Budapest IX. kerületében, a Bajor Gizi park 1. szám alatt. A színház Madách Imre: Az ember tragédiája című drámai költemény díszelőadásával nyitotta meg kapuit. A darabban Szarvas József alakította Ádámot, Pap Vera játszotta Évát, Alföldi Róbert pedig Lucifert.
A Nagykörút Boráros téri, vagyis déli végétől a Rákóczi híd felé egy HÉV-megállónyira, a Duna és a Soroksári út közötti területen található színház rekord idő - alig 15 hónap - alatt készült el.
(Fotó: MTI/Mohai Balázs)
A tervezők - ahol lehet - természetes anyagokat használtak: mészkő, gránit, fa, gyapjú és üveg. A szőnyegek és a páholyok drapériái egyedi tervezésűek. A beltérben található 14, talapzaton álló, fehérmárvány szoborportré a lebontott Blaha Lujza téri színház lépcsőfordulóiban állt, majd a Bajor Gizi Színészmúzeumból kerültek „vissza” a Nemzeti Színház épületébe.
Külső megjelenésében a létesítmény egy hajó képzetét kelti, amely a Dunán ringatózik. Az építmény egészét körülölelő kertben egy szoborpark is helyet kapott, ahol a közelmúlt legendás színészeinek egy-egy emlékezetes szerepükben megörökített, bronzba öntött, életnagyságú szobra látható. A park kapuszobrát Melocco Miklós szobrászművész tervezte Tolnay Klári és Latinovits Zoltán alakjával. A további szobrok között szerepel Gobbi Hilda, Kiss Manyi, Ruttkai Éva, Latabár Kálmán, Timár József, Sinkovits Imre, Lukács Margit, Básti Lajos, Soós Imre, Bessenyei Ferenc és Schwajda György, valamint szobrot kapott Major Tamás is.
