Szolnoktól Sztálinig – Így alakult a művésztelepek élete a kezdetektől az egypártrendszerig

Szolnok

Az első művésztelep alapítása Szolnok városhoz köthető. Az 1848-1849-es szabadságharc után 1851-ben egy fiatal osztrák festő August von Pettenkofen tűnt fel Szolnokon, aki a szabadságharc idején hadifestőként dolgozott.

Bár a korai művésztelepek esetében jellemző volt, hogy a helyi hivatal kezdeményezze a művészek letelepedését, ám ez sosem váratlanul történt, ezt az erre fogékony és oda kötődő művészek megjelenése szolgáltatta.

Pettenkofent megragadta a város különlegessége, a Tisza és Zagyva folyók találkozása a valamikori vár közelében. Sok időt töltött ezen a helyen és az itt készült műveivel világhírt szerzett a szolnoki életnek, melyeknek nagy jelentőségük volt a magyar életképfestészet fejlődésében.

Pettenkofen fedezte fel a Tisza menti város színes, mozgalmas piacainak festőiségét és az ő nyomán más bécsi festők, majd a magyarok közül Deák-Ébner Lajos, Bihari Sándor és a Munkácsy tanítványok egész sora dolgozott Szolnokon.

A Szolnoki Művésztelepet ünnepélyes ceremóniával 1902. június 29-én a régi vár területén, a Tisza és a Zagyva torkolata mellett adták át. Noha Pettenkofené az érdem, hogy Szolnokot a korabeli festészet számára megtalálta és kedveltté tette, de a magyar kezdeményezők érdemeit is ki kell emelni, akik felfedezték a város gazdag életét és sokszínű festői témakörét. Az elsők között említhető Sterio József, akinek munkásságából mindössze három zsánerképszerű alkotása ismert, de ide sorolhatjuk a szolnoki születésű Ujházy Ferencet is.

Kléh János, aki először a budapesti Mintarajziskolában tanult, 1908-ban telepedett le Szolnokon és haláláig a művésztelepen dolgozott. Kedvelte a plein air stílust, gyakran festett a szabadban. Képén a művésztelep jellegzetes épületsora ma is felismerhető.

Gödöllő

A Gödöllői Művésztelep a századfordulón szerveződött magyarországi művésztelepek egyik legjelentősebb példája, a magyar szecesszió központi iskolája volt. Indulása 1901-re tehető, amikor Körösfői-Kriesch Aladár Gödöllőre költözött.

A gödöllőiek egységes csoportként csupán egy alkalommal, 1909-ben a Nemzeti Szalonban megrendezett csoportkiállításon léptek fel. A háború kitörése után a kolónia szétzilálódott, tagjai elköltöztek, vagy katonai szolgálatukat töltötték.

A telep történetének szimbolikus befejezése Körösfői-Kriesch Aladár 1920-as halálával következett be.

 

Hódmezővásárhely

Tornyai János és Rudnay Gyula 1908-ban költözött Hódmezővásárhelyre. Az alföldi iskola művészeivel együtt, az ő művészeti örökségükön alakult meg a Hódmezővásárhelyi Művésztelep. A második világháborút követően a művésztelep 1953-tól rendezett őszi tárlatokat Kurucz D. István festőművész szüleinek házában. Az Alföldön működő festők munkáiban a nagyalföldi táj és a paraszti élet mindennapjait ábrázolták dekoratív vagy konstruktív, illetve modern stílusban.

Budapest

Budapesten az első művésztelep a Százados úton létesült Bárczy István akkori főpolgármester segítségével. Ez volt az első rendezett körülmények között alapított, ma is működő létesítmény. Mintha egy falu lenne, sok kis földszintes házacskával, hozzájuk csatolt műtermekkel, kertes környezetben évszázados fák, helyenként dús növényzet takarja el az épületeket.

Itt élt és alkotott Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Somogyi József, Kádár Béla, Csorba Géza. De a legjelentősebb magyar szobrászok, festők szinte mind jártak itt.

Kecskemét

Kecskeméten a korabeli hírlapi források és visszaemlékezések szerint 1909 nyarán gondoltak egy alapítandó művésztelep tervére. Valamennyi Kecskemét előtt alapított művésztelepektől eltérően írásos programmal, művészeti tervvel lépett Iványi-Grünwald Béla a város nyilvánossága elé.

A művésztelepet 1912-ben alapították, de már indulásakor sok nehézséggel nézett szembe. 1913-ban átalakult a művésztelep tagsága, majd 1914-ben az első világháború, a Tanácsköztársaság helyi eseményei árnyékolták be a telep történetének első évtizedeit.

A két háború közötti időszak egységes művészetszemléletű volt, Révész Imre korszaka. A második világháború után a művésztelepen egészen 1957-ig nem volt élet. A Kecskeméti művésztelep évtizedeire, életére is hatással voltak a történelmi, politikai változások, melyek meghatározóan befolyásolták történetének alakulását.

Szentendre

A Szentendrei Régi Művésztelepet azok a művészek hozták létre 1926-ban, akik a Nagybányai hagyományokat kívánták tovább vinni, hogy Erdély elcsatolását követően továbbra is a magyar hazában alkothassanak.

Már a trianoni döntések után érlelődött a gondolat, hogy Nagybánya mellett egy másik vidéki, természeti látnivalókban gazdag helyet kellene találni. Szentendrére az 1920-as évek közepétől egyre többen mentek festeni a budapesti Képzőművészeti Főiskola hallgatói közül. Az alapító tagokhoz szorosabb vagy lazább szálakkal a későbbiek során nagyon sok Szentendrén alkotó művész kötődött.

Az alapítók 1927-ben vették birtokba a Pagony egyik részét és itt építették fel műtermeiket. A Szentendrei Festők Társasága 1928-ban alakult meg Bánáti József budapesti műtermében, ehhez 1929-ben csatlakozott Barcsay Jenő. Noha nem volt alapító tag, ettől kezdve a nyarakat rendszeresen Szentendrén – kezdetben a művésztelepen, később a Zenta utcai házában – töltötte (szobra ma is ott látható).

 

1947-től az egypártrendszer, az erőszakos államosítás elérte a kultúra minden területét. Az 1960-as évek végéig Magyarország művészetét is minden területen a „szocialista realizmusnak” nevezett sztálini ihletésű alkotások jellemezték.

Ezek közül a legismertebb minden bizonnyal a diktátort ábrázoló városligeti bronzszobor, amelyhez a 65 mázsányi alapanyagot az államhatalom által korábban eltávolított politikusok szobrának – mint Tisza István, Andrássy Gyula, Darányi Ignác – beolvasztásával nyerték. A Sztálin-szoborra kiírt pályázatra 30 jelentkező volt, végül Mikus Sándor tervét fogadták el és 1951. december 16-án avatták fel és gyorsan az állami ünnepségek központi helyévé vált. A szobor talapzatán kialakított erkélyről fogadták a téren felvonulók üdvözlését a kommunista vezetők.

 

1956. október 23-án a budapestiek lángvágók és teherautók segítségével ledöntötték, mint a rendszer egyik leggyűlöltebb jelképét. Az egész szoboralakzatot nem sikerült eltávolítani, a talapzaton ottmaradtak a hatalmas, ég felé meredő üres csizmák. Emiatt került be a budapesti folklórba a "Csizma tér" elnevezés.