Traumáinkon innen és túl: egy film azokról, akik talpra tudtak állni

 

Ott vagy a verem mélyén. Ha onnan ki tudsz jönni, akkor tényleg magasabbra jössz ki, mint ahonnan beestél – hangzik el a Traumáinkon innen és túl című filmben. Skrabski Fruzsina ismét tabukat döntöget: olyan embereket mutat be, akik borzasztó körülmények között nőttek fel, mégis kiegyensúlyozott, boldog felnőttek lettek. „Meg lehet haladni a rossz szülői mintákat!” – fogalmaz a film rendezője, akivel a január 31-én, az M5-ön bemutatásra kerülő alkotásáról beszélgettünk.

Jelenet a filmből (Fotó: hirado.hu)

Mi indította útnak ezt a filmet?

 Böjte Csaba testvér 2013-ban eljött hozzánk, a Három Királyfi, három királylány mozgalom rendezvényére (Skrabski Fruzsina a prof. dr. Kopp Mária által alapított mozgalom kuratóriumi elnöke – a szerk.) előadni, én sofőrködtem mellette. Kérdezte, mivel foglalkozom mostanában. A Biszku-filmet és az Elhallgatott gyalázatot említettem neki, de legnagyobb meglepetésemre nem gratulált. Azt mondta, nem érti, miért kell egyfolytában a múlt sebeit vakargatni, miért nem lehet valami pozitív dologról filmet készíteni. Azóta gondolkodom egy olyan filmen, ami pozitív és ami által a néző jó példát lát, s nem azon szörnyülködik, mi minden történt az elmúlt időszakokban. A másik élményem a filmben szintén szereplő Berényi András pszichológushoz kötődik. Tőle hallottam először: abszolút tévhit az, hogy minden alkoholista gyermeke alkoholistává lesz.

Bizonyítja valami ennek az ellenkezőjét?

 Könnyen belátható, hogy ha minden alkoholista gyermeke a szülők útját követné, egy idő múlva a világ összes embere alkoholista lenne (lásd keretes anyagunkat! – a szerk.). Meg lehet haladni a rossz szülői mintákat és az emberek többsége meg is haladja.

Szellemes példát láthatunk a filmben Jordan Peterson kanadai pszichológus 12 szabály az élethez című könyvéből: Ha egy szülő 3 gyermekét bántalmazta, s mindegyik gyermekének később 3-3 gyermeke születik és így tovább, akkor az első generációban 3 bántalmazó lenne, a másodikban 9, a harmadikban 27. Húsz nemzedék után több mint 10 milliárd ember szenvedne gyermekkorában. Ez a szám nagyobb, mint ahányan a bolygón élünk, ami azt jelenti, hogy az egész emberiség bántalmazóvá válna.

Manapság az ezer virológus, de egyben az ezer pszichológus országában élünk. A gyermekem születése előtt én is megkaptam, hogy „Neked nincs gyereked? Te az első elfojtásban vagy!”. Mindenre, rögtön adódik egy vulgárpszichológiai magyarázat. S ha ért egy trauma, akkor a közvélekedés szerint vége, eláshatod magad. Csakhogy én ebben nem hiszek.

Mi az oka kételkedésének?

 Több ismerősömnek nehéz gyermekkora volt, mégis normális felnőtt lett belőlük.

Tehát ők lettek a film főszereplői…

Érdekes módon nem. Amikor pályáztam a filmre az MTVA Mecenatúra Programjánál, azok az ismerőseim, akiket interjúalanynak gondoltam és akikkel meg is beszéltem, hogy majd szerepelnek, mind azt mondták, hogy inkább nem szeretnének kamera elé állni. Pedig volt közöttük egy csodálatos nagymama, akiről egy esküvőn tudtam meg, hogy állami gondozott volt, szörnyű körülmények között. Az 1950-es években került intézetbe, nemesi származása miatt szó szerint kínozták, verték. Nem volt rokona, aki látogathatta volna. Mégis talált egy normális férjet, akivel boldogan él, nagy családjuk van, számos unokával. De azt mondta, hogy ha eddig nem dolgozott a múltjával, nem 80 évesen szeretné elkezdeni azt. A másik pedig nem szerette volna, hogy a munkahelye, a környezete megtudja, hogy ő állami gondozott volt.

Hogyan talált rá a film elkészítésének folyamatát végigkísérő, csapatmunkában a képernyőn is végig együttműködő Bodacz Balázs újságíróra és Szabó Borbála íróra? Eredetileg is keresett társakat a forgatáshoz?

 Igen, szeretem a filmkészítésben a csoportmunkát. Szabó Borbála eleve adott volt: ő a kedvenc íróm, s a film elkészítésében motivált engem könyve, a Nincsen apám, se anyám. Az ő anyukája úgy lett alkoholista, hogy normális élete volt Borbála tíz éves koráig, ám ekkor az apuka elhagyta a családot és ezt nem tudta feldolgozni. Bodacz Balázs pedig régi barátom, interjúalanya is voltam már. Kedvelem a látásmódját, s gondoltam, a két nő mellé legyen egy férfi is.

Szerepel érintettként Bagi Iván előadóművész, de a Böjte Csaba-féle dévai gyermekotthon több nevelője is. Megszólal az írónő. Hogyan válogattak, miképpen sikerült megtalálniuk ezeket a történeteket?

 Azt gondoltuk, hogy az egy dolog, hogy valaki állami gondozásban élt, de olyanokat kerestünk, akikre igaz, hogy munkaképes, barátai vannak; normálisan él, nem egy pszichiátriai klinikán ücsörög; esetleg még saját házastársa, gyermekei is vannak. Komoly kutatómunkát kellett kifejteni ahhoz, hogy találjunk interjúalanyokat.

 

Jelenet a filmből (Fotó: hirado.hu)

Ezek a történetek a megküzdésről, a kilábalásról szólnak. Véletlen vagy szándékos a sok párhuzam, a hasonlóság?

 Bár minden sors teljesen más, interjúalanyainknak vannak közös jellemzőik. Számomra például elképesztő. hogy mindegyikük őszintén megbocsátott. Az egyik interjúalanytól, akit gyakran és súlyosan bántalmazott egy társa nevelőintézetben, megkérdeztem: mit tenne, ha találkozna vele, leköpné? S azt válaszolta: nem, mert abban a helyzetben az a fiú ezt tudta csinálni. Bosszúvágy egyikükben sincs. Nem elfeledték, ami történt, csak elengedték. A másik a hatalmas önreflexió. Többen is elmondták, hogy könyvből tanultak meg viselkedni, szeretni; s azonnal korrigálnak, ha csak észreveszik magukon, hogy a rossz mintáik jönnek be. A harmadik közös vonás, hogy volt külső segítségük is. Pedig filmünk egyetlen szereplője sem járt pszichológushoz, nem „szakember” rakta őket rendbe.

Hanem kicsoda?

 Nagyon jó baráti vagy tanár-diák jellegű kapcsolataik alakultak ki, ezek mentették meg őket. A mély beszélgetések, a mély barátságok sokkal többet érnek, mint egy pszichológus. De egy jó házastárs is nagyon sokat jelent. Bagdy Emőke mondta, hogy megélni azt, hogy van valaki, akinek te vagy a legfontosabb, hatalmas dolog. Ott van a filmben szereplő Danó Éva esete: kislányként egy református lelkésznő egyszerűen csak emberszámba vette, foglalkozott vele. Meghívta őt az asztalához, rábízta a gyermekeit. Ez olyan erőt adott a számára, hogy a legborzalmasabb közegből is ki tudott szakadni.

A filmet látva valószínűleg sokan felszisszennek: boldog, kiegyensúlyozott emberek rossz gyermekkorral, bántalmazó szülői vagy nevelői háttérrel? Ez hasogatja, sőt talán megdönti az erről szóló elméleteket.

 Azt lehetne mondani, hogy ez egy anti-pszichológia film. Szerintem a pszichológia nem mindenható: vannak bizonyos elméletek, aztán jön a gyakorlat, ami nem úgy működik, mint az egyszeregy, hogy ha rossz gyermekkorod volt, akkor vége a világnak. És nem úgy működik, hogy a mintáid olyan mélyen bevésődnek, hogy csak azokat tudod követni. Ezek az állítások így nem igazak. Az igaz, hogy sokszor van így, de az is biztos, hogy ezt meg lehet haladni.

 

Jelenet a filmből (Fotó: hirado.hu)

Tehát azt szeretnék üzenni a nézőnek, hogy lehetséges a rossz minták „felülírása”?

 Kifejezett célja volt ez a filmnek. Sokan azért félnek a családalapítástól, gyermekvállalástól, mert félnek a saját gyermekkoruk mintája, az általuk otthon látott vagy megélt példák ismétlődésétől, mondjuk elváltak a szüleik vagy boldogtalannak látták azok házasságát.

A filmben szereplő pszichológusok többsége a szereplőket meghallgatva azt mondja: ő gazdagodott a beszélgetésektől, neki van mit innen hazavinni. Meglepődött ezen?

 A pszichológusok a problémáikkal megbirkózni nem tudó emberekkel foglalkoznak. Interjúalanyainkat valóban mindegyik „tátott szájjal” hallgatta. Az ő példájukból, történetükből rengeteget lehet tanulni – ennek bemutatása nem titkolt célom volt a film készítésekor. Én is sokat tanultam tőlük a forgatás alatt. Olyan szintű belső építkezés az, amit ők saját maguknál elértek, hogy én ezeket az embereket emberóriásoknak tartom. Mióta elkészítettem a filmet, megesik, hogy ha kicsit elkeseredem, végig gondolom, hogy ha ezek az emberek az élet ekkora viharaiban nemcsak túléltek, de előre tudtak lépni, akkor én is össze tudom szedni magam.

Látszik a felvételeken, hogy mindannyian élvezték a forgatást. Ki mit vitt magával a filmből, mit adott ez a folyamat?

 Nekünk egy hatalmas élmény volt, s mivel végig beszélgettük a hosszú utakat, például Erdélybe utazva, egyfajta hosszabb „pszichoterápia” is egyben. Sok örömöt, boldogságot kaptunk ettől a filmtől. Az interjúalanyokkal, a pszichológusokkal és Csaba testvérrel történt találkozások üdítő, pozitív példák sorát jelentették. Láthattuk, hogy lehet egy egyszerű életet is hihetetlenül boldogan megélni, s hogy ez mekkora értéket jelent. Hiszen most, a koronavírus bezártsága alatt döbbentünk rá: az, hogy szabadon mozoghatsz és találkozhatsz a barátaiddal, mekkora érték. Ugyanezt éltük meg a film készítésekor.

Nem élünk át a filmben izgalmas kalandokat, ám ezek a történetek valamiért mégis lebilincselők.

 Igen, ezek az emberek „csak” élnek. De ha ezt a „csak” élést egy ilyen közegből éred el, az egy olyan hatalmas dolog, aminek tényleg lehet naponta örülni. Ezt azok az emberek, akiknek nem kellett így megküzdeniük, ugyanígy tudatosíthatják magukban. A másik az, hogy a legnehezebb élethelyzetből – amikor a saját anyád nem szeret, amikor sörösüveget törnek össze a fejeden – is ki lehet mászni. Nincs olyan mélység, ahonnan ne lenne visszaút.

 

Traumáinkon innen és túl

Dokumentumfilm

Rendezte: Skrabski Fruzsina

Bemutató: 2021. január 31.,15:30, M5