Január 24-én ünnepli nyolcvanadik születésnapját Neil Diamond amerikai énekes-zeneszerző, a dallamos popzene kiválósága, aki a hatvanas évek óta van a pályán, és slágereit pályatársai is szívesen tűzik műsorukra.
Neil Leslie Diamond New York Brooklyn negyedében született és nőtt fel. Tizenhat évesen kapta első gitárját, s annyira beleszeretett a zenébe, hogy szülei legnagyobb bánatára fél évvel a diploma előtt hagyta félbe vívó ösztöndíjjal folytatott orvosi tanulmányait. Inkább főállású slágerszerzőnek állt, heti 50 dollár bevételéből az első időszakban az iroda bérleti díja 35 dollárt vitt el. Hamarosan aztán a jogdíjak is szállingózni kezdtek, s 1966-ban megjárta a listát első kislemeze, a Solitary Man. A huszonöt éves fiatalembert a Brill Building nevű New York-i cég „slágergyárába” szerződtették, ahol főállásban a legnagyobb sztároknak szállította a dalokat. 1967-ben tette le igazán a névjegyét,
ő írta azt a két slágert (I’m a Believer és A Little Bit Me, A Little Bit You), amelyekkel a Beatlesre adott amerikai válasz, a hirdetésben összetoborzott The Monkees együttes berobbant a köztudatba.
A jó megjelenésű, kellemes bariton hanggal megáldott Diamond maga is szívesen énekelgetett, gitározott, előadóként a hatvanas évek végén még a The Who együttes előtt is felléphetett. Saját előadásában lett sláger a Cherry, Cherry, a listát először 1970-ben vezette a Cracklin’ Rosie című dalával, majd két évvel később az első helyig jutott a Song Sung Blue is.
Kellemes, fülbemászó szerzeményeinek se szeri, se száma, csak néhány cím közülük: Sweet Caroline (sokáig azt hitték, Kennedy elnök lánya inspirálta, de Diamond elárulta, hogy a felesége volt a múzsa), Kentucky Woman (ezt a hard rockot játszó Deep Purple is a műsorára tűzte), Red Red Wine (ezt a reggae zenét játszó UB 40 is sikerre vitte), He Ain’t Heavy, He’s My Brother (a Hollies együttes feldolgozásában lett világsiker), Girl, You’ll Be A Woman Soon (ennek a Urge Overkill által előadott változata csendül fel Quentin Tarantino Ponyvaregény című filmjében), Forever in Blue Jeans (megjelenése után ugrásszerűen nőtt a kereslet a kék farmernadrágok iránt).
Sláger lett a Holly Holy, a Shilo, a Beautiful Noise, az egykori iskolatársával, Barbra Streisanddal énekelt You Don’t Bring Me Flowers. Ott volt a Band együttes búcsúkoncertjén, a Jonathan Livingstone című filmhez komponált zenéjéért Grammy-díjat kapott. Némi színészi véna is szorult belé: fellépett a Broadway színpadán is, 1980-ban Sir Laurence Olivier oldalán játszott A dzsesszénekes című filmben. A visszhang bízvást nevezhető vegyesnek:
Golden Globe-díjra jelölték és a filmzenét tartalmazó album ötmillió példányban kelt el, ugyanakkor Diamond elsőként kapta meg a frissen alapított, a legrosszabb színésznek járó Arany Málna-díjat.
Érdekes módon karrierje nyugdíjas korában ívelt ismét felfelé: 2005-ös 12 Songs című albumát a kritika visszatérésként ünnepelte, amire az énekes így reagált: „Nem tudtam, hogy valaha is távol lettem volna.” 2008-as Home Before albuma azonnal az amerikai lista élére került, amire addigi pályafutása során nem volt példa. Hetvenedik születésnapján bekerült a Rock Halhatatlanjai közé, egy év múlva csillagot kapott a hollywoodi Hírességek Sétányán. Nem mellesleg igazi úriember is: amikor huszonhét év után véget ért a házassága, a fájdalomdíjként kifizetett 150 millió dollárról azt mondta: volt felesége „minden centet megérdemelt”.
Dalainak értékét jó néhány kritikus vitatja, sok millió rajongója viszont méltányolja, albumai rendre „bearanyozódnak”,
összesen 125 milliónál több kelt el belőlük, 2018-ban életmű Grammy-díjat kapott.
Dalait minden elképzelhető zenei irányzat művelői műsorukra tűzték, csak néhány példa: Chet Atkins, Johnny Cash, a Spencer Davis Group, a Drifters, Cliff Richard, a Four Tops, Engelbert Humperdinck, Frank Sinatra, Tina Turner.
Az énekes 2014-ben jelentkezett újabb albummal, amely az ítészek szerint legjobb napjait idézi, tavaly novemberben a Londoni Filharmonikusokkal készített lemezt, amelyen legnagyobb slágereit dolgozta fel szimfonikus zenekari kísérettel. Utolsó turnéjára 2017-ben, pályafutásának 50. évfordulóján indult, a következő évben Parkinson-kórja miatt bejelentette végleges visszavonulását a fellépésektől.
