Tíz magyar alkotó, aki meghódította a világot

 

Ma van a magyar kultúra napja, a fellelhető kézirat szerint ugyanis Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását Szatmárcsekén. Koronavírusmentes években ilyenkor nagyobb hangsúlyt kapnak a kulturális rendezvények, és a járvány idején sem mulasztható el, hogy megpróbáljunk átadni, megmutatni valamit kulturális, művészeti életünk értékeiből. De vajon mit mutattunk meg a világnak a magyar kulturális élet sokszínűségéből, a közép-európai alkotóművészet különleges kreatív értékeiből? Nem kérdés, nagyon is sokat. A Magyar kultúra napja tiszteletére összegyűjtöttünk tíz jeles XX. századi magyar művészt, akik a világ minden égtája felé elvitték a magyar kultúra jó hírét.

Kodály Zoltán

A népdalkincs megmentésén túl a háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató Kodály Zoltán neve pedagógiai módszere révén is jól ismert a világban. A Kodály-módszer lényege, hogy mindent akkor és úgy kell tanítani a gyerekeknek, amikor a legfogékonyabbak rá. Kodály nem konkrét tantervet dolgozott ki, de lefektette annak alapjait. Különösen fontosnak tartotta, hogy már az óvodai nevelésben, majd később az iskolában is legyen zenetanítás, hiszen ez biztosítja a zenei nevelés tökéletesítését, a zene ismerete és szeretete pedig az egész életünkre pozitívan hat. Ma már bizonyított tény, hogy a zenét Kodály elképzelései alapján tanulók más szakterületeken is jobban teljesítenek, a zenével megszerzett agyi funkciók hatnak az agy egyéb területeire is.

Kodály hitt abban, hogy a zenetanulás, az éneklés és a kottaolvasás elsajátítása nagyban segíti a többi tantárgy könnyebb megértését.

A Kodály-módszer ma már népszerűbb Nyugat-Európában vagy Japánban, mint itthon, Magyarországon.

Cziffra György

A hányattatott sorsú zenész nevét a világban majdnem annyian ismerik, mint Puskás Öcsiét, ám Magyarországon már nem ilyen jó a helyzet. Cziffra kétszer próbált disszidálni Magyarországról, ahol szabadszájúsága és származása miatt csak mulatókban játszhatott. Miután megjárta a börtönt és a munkatábort, második próbálkozása sikerrel járt: 1956-ban Franciaországba költözött és üstökösként robbant be a világ zenei életébe. Óriási sikerrel szerepelt a világ nagy koncerttermeiben és fesztiváljain, hamarosan világhírűvé vált. 1966-ban kezdeményezésére jött létre a Festival de la Chaise-Dieu orgonafesztivál, 1969-ben pedig megnyitotta a nevét viselő versailles-i zongoraversenyt. Később tehetséges ifjú művészek támogatására Senlisban létrehozta a Cziffra Alapítványt. Cziffra György egyesek szerint Liszt Ferenc reinkarnációja. Zongorajátéka ugyanis Lisztéhez hasonlítható, főleg káprázatos improvizációs készsége miatt.

Kertész Mihály

A Magyarországról az első világháború után kivándorló Kertész Mihály, avagy Michael Curtiz rendezte a filmtörténet leghíresebb háborús melodrámáját, a Casablancát, amiért 1943-ban megkapta a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat. A film készítésekor a nagy stúdiók hetente gyártottak egy filmet, azaz évente mintegy ötven nagyjátékfilm is elkészült - a Casablanca csupán egy volt közülük, máig a leggyakrabban nézett és idézett filmek között szerepel.

Bár borzalmasan beszélt angolul, Kertész gond nélkül alkalmazkodott az amerikai filmkultúra követelményeihez, s mivel a mozi népszerű műfajaiban maradandót alkotott, elképesztően gyorsan érvényesült.

Rendkívül termékeny volt, 1912-től 1962-ig százhatvanhat filmet rendezett. Bár a Bécsben magába szívott német expresszionizmust és a művészi látásmódot a film noirban és drámákban tett kirándulásain érvényesíthette, elsősorban fantasztikus iparos volt, aki tudta, hogyan kell szólni több tízmillió emberhez úgy, hogy megértsék.

Victor Vasarely

A Pécsen születet Vásárhelyi Győző Victor Vasarelyként, az op-art, a kinetikus és a nemzetközi geometrikus absztrakt művészet egyik kulcsfigurájaként lett világhírű. Számos magyar képzőművész, fotográfus nem tudott ellenállni Párizs kulturális vonzásának, s nem volt kivétel Vásárhelyi sem: ő 1930-ban emigrált, és reklámgrafikusként kereste a kenyerét a francia fővárosban, magyar gyökereit azonban sosem szakította el.

Az elemi formákkal és színekkel játszó a hatvanas években már a legnagyobb sztároknak kijáró imádattal vették körül, kiállításaira tömegek zarándokoltak el, egy-egy festményének motívumát (például legismertebb művéét, a Zebrát) nők ezrei viselték ruhadíszként.

Aztán kiment a divatból, és hevesen támadni kezdték: Vasarely illuzionistának nevezték és azzal is vádolták, művei mögött nincs filozófiai mélység. Ezeket az állításokat aztán cáfolta az idő: divatok jönnek-mennek, de egy rendkívüli alkotó sosem veszti el művészete érvényességét. A kultúrafogyasztók körében a Vasarely név ma is intézmény.

Zsigmond Vilmos

A világhírű Oscar-díjas operatőr, Zsigmond Vilmos egy bevásárlószatyorba bújtatott kamerával rögzítette az '56-os forradalom budapesti eseményeit. Több operatőrtársával együtt dolgoztak, óvatosak voltak, harcokba nem keveredtek, a legrázósabb jelenet az volt, amikor „egy utcai párbaj”-t vettek fel egy „szabadságharcos sráccal, akit az emeletről lőttek az ávósok”. 1956 után Kovács Lászlóval, a Szelíd motorosok későbbi operatőrével csempészték ki Nyugatra a felvételeket.

Nyelvtudás híján Hollywoodban szemétszedéssel kezdte a karrierjét, 1978-ban viszont már Oscar-díjat kapott a Harmadik típusú találkozásokért.

Még háromszor jelölték a díjra, többek között kedvenc filmjéért, A szarvasvadász című vietnami háborús drámáért. Olyan legendás filmrendezőkkel dolgozott együtt, mint Steven Spielberg, Brian de Palma, Woody Allen, Richard Donner, George Miller, Robert Altman és John Boorman. Zsigmond Vilmos felkarolta a külföldre kikerült tehetséges magyar operatőröket is, köztük a később szintén világhírűvé vált Koltai Lajost és Pados Gyulát.

Bartók Béla

Bartók Béla a XX. század legismertebb és nemzetközileg leginkább elismert magyar zeneszerzője, akinek zenei újításai és forradalmi művei megváltoztatták a zenéről kialakult képet. Egyetlen operáját, A kékszakállú herceg várát ma is mérföldkőnek tekinti a zenetörténet, hat vonósnégyesét pedig Beethoven munkáival szokás párba állítani. Munkáinak sokszínűsége miatt nehéz besorolni, olyan, egyébként nehezen párba állítható hírességek sorolták kedvenc zeneszerzőik közé, mint Margaret Thatcher és Frank Zappa. Zeneszerzői munkássága mellett virtuóz zongorista, a népzene meghatározó gyűjtője, a matematika és az aranymetszés kutatója volt. Ráadásul azon kevesek egyike, aki nem csupán felismerte a Kárpát-medencei népek sorsközösségét, de aktívan tett is a nemzeti hagyományok megmaradásáért.

Nemcsak a művei, hanem ő maga is nagyon népszerű volt az Egyesült Államokban, ahová 1940-ben, édesanyja halála és a háború kitörése után emigrált. A Columbia Egyetemen tanított, ahol később díszdoktorrá is avatták.

Kodály sokat tett azért, hogy barátja emléke ne fakuljon ki az államszocializmus évei alatt sem, mégis csak 1988-ra sikerült elérni, hogy a zeneszerző hamvai hazakerüljenek.

Kertész Imre

A magyar irodalomnak mindeddig egyetlen Nobel-díjasa az 1955 és 1960 között létrejött írásaiból készítette első regénye, a Sorstalanság gondolati alapanyagát. A sikert, és azt, hogy írói, műfordítói munkájából megélhetett, a magyarországi rendszerváltás hozta meg számára. Első regénye már megjelenése évében is visszhangot váltott ki, igazában azonban csak a kilencvenes években születtek meg azok a kritikák, amelyek a hazai irodalmi utómodernség kánonjába sorolják.

A Sorstalanság tehát valószínűleg nem azért nem jelenhetett meg, mert témája a holokauszt. Ez a regény ugyanis nem azonos a témájával, a Sorstalanságot én a Kádár-rendszerről írtam, és aki a hetvenes évek Magyarországán élt, annak azonnal észre kellett vennie, hogy aki ezt a könyvet írta, az ismeri a jelent, és gyűlöli. Egy olyan alkalmazkodási folyamatot írtam le ugyanis, amely minden elemében a magyar történelem 1956 utáni szakaszára emlékeztetett

- nyilatkozta az az író 2003-ban az Élet és Irodalomnak. A Sorstalanságból maga írt forgatókönyvet, és Koltai Lajos rendezett vegyes kritikai fogadtatásnak örvendő filmet.

Kertész Imre (Fotó: MTI)

Kertész roppant népszerű német nyelvterületen, összegyűjtött művei a Rowohlt kiadó gondozásában jelennek meg, angolul a Random House adja ki, s mára a világ minden nagy nyelvére lefordították legalább egy könyvét – a Sorstalanság hindi és arab nyelven is olvasható.

Robert Capa

A külhoni szakirodalom tévesen Robert Taylor és Frank Capra nevéből ötvözte a Robert Capa nevet, valójában még Pesten, a gimnáziumban Cápának szólították nagy szája és rámenős természete miatt. A Friedmann Endreként született fotós kalandvágyó, nyughatatlan, szellemét, vagányságát Magyarországról hozta, amelyet 1931-ben hagyott el egy rúd szalámival a poggyászában. A spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a második világháború európai hadszínterein, az első arab-izraeli háborúban és Vietnamban készült háborús riportfotóival beírta nevét a világ fotótörténetébe. Egyik legismertebb képe A milicista halála, amely a világhírt is meghozta számára. A róla szóló történetek legendás személyiséggé tették, kiváltképp az a mondata, hogy

Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.

Ő túl közel ment: Thai Binh-ben, 1954-ben aknára lépett és meghalt. Emléke itthon és külföldön nem halványodott, nincs ma a világon olyan fotótörténet, amelyben Capa neve ne az élen szerepelne.

Szabó Gábor

A méltatlanul elfelejtett magyar gitárzseni, "a gitár Nurejeve" igazi szupersztárokkal játszott együtt és a világ legnagyobb gitárosaira, előadóira volt hatással. Szabó Gábor autodidakta volt, rádióból, lemezekről leste el a tudományt, meg az ötvenes évek elejének budai kisvendéglőiben, ahol két fröccs között figyelte ki a roncskommunizmusban karrierre esélytelen improvizáló zenészek titkait. 1956-ban hagyta el az országot és telepedett le Amerikában, ahol tagja lett mások mellett George Benson, Bobby Womack és Harry Belafonte zenekarának is.

A hatvanas évek végén, Wes Montgomery halála után már ő az elsőszámú gitáros Amerikában, ahol sztárként ünnepelték, interjúkat közölt vele a világ vezető dzsesszlapja, a DownBeat is.

Kiismerhetetlen és jócskán a saját kora előtt járó alkotó volt, akinek sokszor nem értették a zenéjét. Nem csoda, hiszen már akkor világzenét játszott, amikor a mára zenitjén bőven túllépő műfaj még nem is létezett, és már akkor fúziós dzsesszben gondolkodott, amikor az improvizatív zene még konzervatív panelekre épült.

Csak kevesen értették meg úgy Szabó Gábor tanítását, mint Carlos Santana, aki részben a Szabó által használt és felkínált elemeket is felhasználva alapította meg világhírű együttesét. A Santana Abraxas-albumáról ismertté vált Gipsy Queen is eredetileg Szabó szerzeménye, de őt hallhatjuk az egész Santana-életműben, a Doors-gitáros Robbie Krieger játékában, John Legend több popdalában vagy Madonna William Orbittal közösen jegyzett Ray of Light című albumán.

Lehár Ferenc

Lehár Ferenc, a leghíresebb magyar operettek írója, bár élete nagy részét Ausztriában élte le, mindig magyar állampolgár maradt. A szerző nevéhez összesen 31 operett fűződik, a legtöbbnek Bécsben volt a premierje, de valamennyit rövid időn belül Budapesten is műsorra tűzték. Világsikert aratott a Luxemburg grófja, a Cigányszerelem és A mosoly országa című darabja, gyakran játsszák A három grácia, A cárevics, a Paganini, a Friderika és a Giuditta című műveit is. Lehár egyedi, több szempontból formabontó, fantáziadús, színes ötletekkel teli műveivel megújította az akkor már sablonossá merevedő bécsi operett stílusát.

A magyar operett egyik úttörője volt, aki műveivel nemzetközileg elismertté és méltán népszerűvé tette ezt a ma már hungarikumnak számító műfajt. Sokatmondó, hogy Bécsben az a mondás járta: "A zenés színpadnak három műfaja van: az opera, az operett, és Lehár."