×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

„Tudod, fiam, nálunk Szibériában oly kevés a néger” – Interjú Réz Andrással Hollywood agóniájáról

 

Réz András filmesztétával Hollywoodról, a tudatalattinkat közel egy évszázadon át uraló Negyedik Birodalom lassú agóniájáról beszélgettünk. Nem a birodalom összeomlása a kérdés számunkra, hanem az, hogy mi jön utána.

– Miután a pandémia tavaly teljesen lerombolta a hagyományos mozik piacát, és helyzetbe hozta a streamingszolgáltatókat, az egyik legnagyobb filmstúdió, a Warner decemberben bejelentette, hogy az új blockbustereit egy időben mutatják majd be a mozikban és az HBO Max-on, ami várhatóan idén már Európában is megveti a lábát. A Wonder Woman új része után ez olyan megafilmeket érint, mint a Dűne vagy a Mátrix negyedik része. Miféle új helyzetet teremt ez a lépés a filmiparban?

– Ha egy filmből pénzt akarnak, be kell mutatni, és ha ez moziban nem megy, akkor streamingen. Az egyik legkiválóbb sztárrendező, Christopher Nolan a Warner árulásán felháborodva úgy reagált, hogy a filmipar legfontosabb alkotói és sztárjai eddig azt hitték, a világ egyik legjelentősebb stúdiójának dolgoznak, de most rá kellett döbbenniük, hogy a legócskább streamingszolgáltatónak. Ennek az volt a bujkáló üzenete, hogy egy filmrendező hagyományosan mozira optimalizálja a filmjeit, magyarán nagy filmvászonban, erős hanghatásokban gondolkodik és olyan képeket, asszociációkat hoz létre, amelyek a képernyőn, a monitoron vagy az okostelefon kijelzőjén nem igazán megjeleníthetők. Nolan legutóbbi filmje, a Tenet, monitoron egy nagy nulla, a sikertelenségének pedig az a magyarázta, hogy ha nem működik mindenütt a teljes mozihálózat, akkor ezek a filmvászonra készült filmek mocskosul gyengén fognak teljesíteni.

És itt, ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy ebben a totálisan bizonytalan, kaotikus világban érdemes-e elindítani egyáltalán nagy mozis projekteket.

– Ha a Warner példáját a többi nagy filmstúdió is követi, időszerű lesz helyt adnunk a mozi haláláról szóló jóslatoknak?

– Végeredményben igen. A Disney élen járt abban, hogy huszonkilenc nap legyen az ún. theatrical window, ami rögzítette, hogy a mozibemutató után a film hány héttel, hónappal vagy évvel kerülhet be más hálózatba, illetve hordozóra. Ugye itt változatlanul van egyfajta rangsor, tehát teljesen nyilvánvaló, hogy ha egy úgynevezett video on demand szolgáltatáson keresztül is megjeleníted a filmet külön jegyárral, akkor az még hamarabb bekövetkezhet. Tehát ez a pliocénban még úgy festett, hogy a mozibemutató után megpróbálták belőni, hogy mikor jelenjen meg a film VHS-kazettán, később a DVD-n, pár évre rá Blue-rayen.

Aztán feje tetejére álltak a trendek. Az online jelenlét mindent felülírt.

Végül a streamingszolgáltatók és a stúdiók kiegyeztek a huszonkilenc napos windowban, tehát nem egészen egy hónap leteltével a film megjelenik az on demand rendszerekben. A piac szükségszerűen fordult ebbe az irányba. A producerek és a befektetők futnak a pénzük után. Ne felejtsük el: a film, a mozi, élet-halál kérdése Hollywoodban. Szóval át kell tervezni, újra kell gondolni a készítendő filmeket. Minden szempontból.

 

– Ha a mozi túlélné ezt az időszakot, mi lesz a blockbusterekkel? A gyártásban is érdekelt streamingszolgáltatók képesek lesznek olyan gigabüdzséjű filmek előállítására, mint James Cameron Avatarja vagy a Marvel-filmek?

– Nem. De talán, ahogyan erre az előbb is utaltam, már nem is érdemes ilyen filmeket készíteni. 250-350 millió dollár nagy pénz. Rádobják még a százmilliós marketingköltséget, a mozi pedig lefölözi a jegybevétel negyvenöt százalékát. A fiatalok pedig nem néznek tévét, és nem is várható, hogy tömegesen befektessenek a mozi élményét valamennyire szobakörülmények között is reprodukáló rendszerbe.

Az Avatar elképesztő sikere után belendült 3D-s televíziózás szinte azonnal megbukott, pedig akkor éppen ezt prófétálták minden utcasarkon a Mulholland Drive-on át a Lenin körútig, hogy az lesz a jövő. Aztán mégsem.

És még ha évről évre csökkent is a mozik látogatottsága, a blockbusterek miatt továbbra is érdemes volt jegyet váltani, mert a mozis filmvetítés egy más minőségű élmény, egy társasági esemény, ahol meg lehet jelenni, lehet villogni, szóval van benne valami, ami nincs benne az otthoni mozizásban. A moziba járás az átlagembernek is megadta azt, ami csak a sztároknak és a szakmának jut ki igazán. A fontoskodást, a kavarást, a filmekről való mindentudást. Azt, ami annyira idegesítette Alvy Singert az Annie Hallban.

– A Warner döntésében benne van az is, hogy kivárják, mit hoz a jövő?

– Igen, de ez persze nem olyan egyszerű, mert a fő kérdés az, hogy újból tervezhető lesz-e a folyamat? Szóval kezdjük olyan banális dolgokkal, mint hogy be tudod-e mutatni a filmedet július negyedikén az amerikai mozi hagyományainak megfelelően? És ebben nem is igazán a hagyomány a fontos, hanem a big money, mivel a nyári vakáció kezdetével lehet elérni leginkább a tizenéveseket. De mi van akkor, ha holnap jön egy újabb vírusmutáció, a sztreptokokkusz, a lábgomba, a fene tudja, micsoda? Mi lesz a sorsa ezeknek a gigaberuházásoknak? Jelenleg bemutatásra vár a Dűne, a Mátrix 4, de érkeznek Cameron Avatarjának folytatásai is. Mégis, akik ebben a helyzetben nagyot nyelnek, azok az alkotók. Nem lennék most a helyükben.

– Milyen szerepet tölthet be a későbbiekben a blockbusterek látványfelelőse, a CGI? Akad pár merészebb film, amelyikben a hagyományos speciális effektusok jobban működnek, mint a digitális varázslat. 

– A CGI egy biztonságos megoldás. Vegyük a Star Wars-ot. Amikor George Lucas kitalálta, hogy megcsinálják az előzménytrilógiát, már viccessé váltak a mindenféle makettek, viszont hiába voltak pofásak a digitális izék, az egész hiteltelen volt. Most éppen ott tartunk, hogy az utóbbi három nagyfilm fényében a prequel-részek már nem is olyan rosszak. A streaminges büdzséből készült The Mandalorian-sorozat nézői kritikusai pedig teljesen meglepő módon magasabbra értékelik a Csillagok háborúja csóró változatát, mint az elmúlt évtizedek próbálkozásait. Mert ebben a sorozatban visszatér a humor, felbukkannak a régi helyszínek, legendás karakterek és mókás új figurák, és az egésznek van egy jóízű lepukkantsága, ami 1977-ben nagyon erős hordozója volt a filmnek. A CGI ebben a pillanatban már nem arról szól, hogy mekkora varázslatot tudunk készíteni, mert a válasz így szól: bármekkorát. Kérdés viszont, hogy lehet-e a CGI-al gazdaságosabbá és biztonságosabbá tenni a filmkészítést? A válasz pedig az, hogy hát hogyne lehetne. Ráadásul egyre olcsóbb.

Amikor a Jurassic Park annak idején bemutatta, miről is van szó, még iszonyatosan drága volt ez a technológia. Az a film egy csoda volt, pedig csak néhány percnyi CGI-t láthattunk benne. De mi van akkor, ha a csodák már megtörténtek?

Tehát valójában a csoda azon múlik, hogy a forgatókönyvíró, a rendező, a produkciós dizájner elméje mennyire pörög és mennyire szárnyal? Ma az van, hogy a ruháján markerekkel egy nagy zöld háttér előtt a színész úgy tesz, mintha színész lenne. Sőt, sokszor nem is kell lemozognia semmit, helyettesítik egy hasonló mozgású doppelgangerrel, akire utólag majd rávarázsolják a színész arcát. A folyamat afelé tendál, hogy a színészt a jövőben nem kell már arra kényszeríteni, hogy valóságos helyszíneken, valóságos partnerekkel dolgozzon, elég megvásárolni tőle az arc- és hanghasználati jogot. Kiveszik a filmekből az emberi jelenlét.

– De van-e igény erre a néző részéről, illetve a gyártó vagy az alkotó tisztában van-e azzal, hogy ha pusztán ettől várja a csodát, a csoda jó eséllyel nem működik?

– Számunkra, akik gyerekkorunk óta rendszeresen jártunk a moziba, biztosan nincs erre igény. Mi arra az élményre vágyunk, amit a mozi nyújtott nekünk. De a mai fiatalt, aki már a születése után pár évvel belép az online digitális univerzumba - amit nevezzünk az egyszerűség kedvéért Digitáliának - egyáltalán nem zavarja, hogy egy filmet úgy mesélnek el neki, hogy valójában egy videojáték motorja hajtja az egészet. Mondván, ha a gamereknél működik, akkor miért ne lehetne ebből filmet csinálni?

– A mai tizenéves is járt moziban és biztosan látott ott pár emlékezetes filmet, tehát tisztában lehet azzal, hogy egy vászonra gyártott mozifilm mennyire más élményt nyújt a telefonra, laptopra, képernyőre optimalizált alkotáshoz képest.

– Igen, de mi történik akkor, ha a kamasz életéből kimarad egy év, amikor nem tud moziba menni? Viszont otthon elképesztő mennyiségű online mozgóképet tud fogyasztani. Minden film, ha úgy tetszik, egy új nyelvet teremt, mi meg ülünk a moziban, a képernyő vagy a monitor előtt és rejtélyes módon értjük ezt a nyelvet. Úgy tanultuk meg, hogy sokat jártunk moziba és idővel érteni kezdtük, hogy egy-egy műfajnak miként kell működnie. Mi lesz akkor, ha folyamatosan csökken a mozizásra fordított idő, és helyette a telefonodról fogyasztod a mozgóképet? Ez ugyanaz a nyelv? Nem tud az lenni.

Pedro Almodóvar, aki minden filmjében furcsa tárgyi utalásokat rejt el, az egyik alkotásában megmutat egy könyvet, a következő filmje pedig ennek a könyvnek az alapján készül el. Szóval, millió izgalmas utaláson és motívumon akad meg a tekintetünk a filmvásznon, amit a kijelzőn biztosan nem fedezünk fel. Mert ott más tere van a filmnek.

A streaming média viszont tudatosan szoktatja az embereket az olyan mozgóképek befogadására, amelyeket már telefonra, táblagépre, monitorra optimalizálnak. A rendező meg egyszer csak felkiált, hogy kell a francnak oda az a kép, úgysem lehet észrevenni a mobiltelefon kijelzőjén!

És miután ezekből a filmekből már sokkal többet fogyasztottunk, mint a hagyományos, mozi nyelvű filmekből, vajon fogjuk-e még érteni a mozifilmeket?

– Az eleve képernyőre készült, jobbára monitoron is élvezhető tévésorozatok esetében is rezeg a léc. Az HBO olyan kiváló sorozatokat gyártott, mint az OZ vagy a Maffiózók - és saját produkcióival kezdetben a Netflix neve is garancia volt a minőségre. De a steamingpiacon az új előfizetők szerzése a cél, a kiélezett versenyhelyzetben pedig ma már iszonyatos mennyiségben zúdítják ránk a javarészt feledhető filmeket és sorozatokat. A szolgáltatók így etetik az embereket a gagyival.

– A streaming egy vagy két mozijegy áráért, mindenféle kedvezményekkel csalogatja csapdába az előfizetőit. Az alapvető cél, hogy rászokjanak az emberek. A binge watching, vagyis a sorozatdarálás a pandémiával általánossá vált és elsőre rémisztő jelenségnek tűnik. De mi a búbánatot is kezdjen magával egy fiatal, amikor lezárták a világot, az emberi kapcsolatokat, neki meg arra sincs esélye, hogy megismerjen egy csajt? A járvány most lassan már egy évet elvett az emberek életéből, és miközben számoljuk az áldozatokat, vajon számoljuk-e azokat az éveket, amelyeket az amúgy kevéssé veszélyeztetett embertársaink kénytelenek kidobni az életükből?

Tudja-e valaki, hogy mennyit számít egy év a balett táncos vagy a sportoló életében? Adjuk csak össze ezeket az elvesztett esztendőket és akkor rádöbbenünk, hogy nincs jogunk felelősségre vonni azokat, akik most beszorultak ebbe a furcsa monitormagányba.

És még azt sem mondhatod, hogy a rohadék streamingszolgáltatók a bűnösök, mert ők csak alkalmazkodnak a helyzethez, miközben persze üzletileg állati jól járnak.

– És jól jár Kína is ? Merthogy a legnagyobb amerikai mozihálózat tulajdonosai, Hollywood új konkvisztádorai a kínaiak, akik most hazai pályán előzték be Észak-Amerikát a mozis piacok versenyében. Ha most benéznénk a Hollywood felirat mögé, ott lesz, hogy “made in China”?

– Korábban ez elképzelhetetlen volt. Az amerikai filmipar nézőszámot nem számlál, dollárban fejezi ki az eredményeket. Most mondhatod persze, hogy könnyű magas nézőszámot elérni egy olyan országban, ahol egy és egynegyed milliárd ember él, csakhogy arrafelé a jegyárak jóval szerényebbek. Hozzá kell tenni, nem biztos, hogy a távol-keleti országokban a néző kitartóan lelkesedni fog az amerikai filmekért. Még akkor sem, ha Hollywood az utóbbi jó néhány évben - és ez tényleg nem pandémiás tünet - berendezkedett arra, hogy ne az amerikai és ne az európai néző legyen az igazi célcsoport, hanem az ázsiai.

Ma már minden józan, a pénzét forgatni akaró producer megtömi a blockbustereket ázsiai karakterekkel, kulturális utalásokkal. Talán az utóbbi Star Wars-trilógia ikonográfiája, egyes ázsiai karakterei és színhasználata szemlélteti mindezt a legvilágosabban.

– Kína viszi a bankot?

– Kína is bukik valamennyit a járványon, hiszen a legnagyobb amerikai mozihálózat kínai kézben van. Viszont a kínai filmipar szárnyal. Ott van a világ jelenleg legnagyobb filmmetropolisza, amit a Wanda cég hozott létre bevallottan azzal a céllal, hogy ott egyszerre négy vagy öt hollywoodi szuperprodukciót lehessen forgatni. Kína kvótában számolja az amerikai filmeket. Tehát egy bizonyos mennyiség fölött nem mutat be amerikai filmet. Más a helyzet, amikor az amerikai film koprodukcióban készül Kínában, a Wanda égisze alatt. Akkor ez már többé nem amerikai, hanem kínai film, amit kínai filmként kell sikerre vinni a kínai piacon.

– Beszéljünk akkor a Mulanról.

– Érdemes összehasonlítani ezt a változatot a Disney-féle klasszikus rajzfilmmel. Mi köze volt az eredetinek Kínához? Az égadta világon semmi. A Disney egy kínai történetet vett alapul, de csak azért, hogy meglegyen az egzotikum-faktor. Most ehhez képest, ha megnézed az új élőszereplős Mulant, akkor jogos, ha úgy érzed, hogy egy kínai piacra szabott tanmesét nézel.

 

– Mindeközben a mostanában új köntösben jelentkező polgári és emberi jogi mozgalmak, mint a Metoo vagy a Black Lives Matter kulturális vetületei a filmgyártást is új utakra terelték. A társadalmi igényekhez igazodik vagy inkább az új identitástrend szorításában, a Stockholm-szindróma tüneteiben fogant túlszabályozásról beszélhetünk, aminek a néző is áldozatul esik?

– Ilyenkor szoktam elmesélni egy régi, hülye viccet. Szóval, a CIA speciális kémképző intézményében felkészítenek egy szuperkémet, majd ledobják a Szovjetunió területén valahol Szibériában. Tökéletes helyismeret, kifogástalan orosz nyelvtudás és helyi akcentus. Miután elásta az ernyőjét, kémünk elindul a közeli falu felé és bekopogtat egy viskóba, ahonnan kijön egy öregasszony. - Jó estét kívánok, Jelena Petrovna, én vagyok az, Ivan Vasiljevics! - Hát, édes fiam, te nem az Ivan Vasziljevics vagy. - Dehogynem, dehogynem! A kém pedig felidéz arcokat arról, hogy ki kicsoda a faluban, de a vén csoroszlya csak köti az ebet a karóhoz: - Te nem Ivan vagy édes fiam, hanem egy amerikai kém. Végül az ügynök feladja és kérdezi az asszonyt: - Mi nem stimmel? Tán rosszul használom a nyelvet? - Nem, nem, tökéletes, Oscar-díjas alakítás volt. Csak tudod, fiam, nálunk Szibériában oly kevés a néger.

– Meddig lehet elmenni az érzékenységek sértésének kerülgetésében, hogy a néző, mondjuk, ne agresszív propagandaként, hanem a művészi szabadság kiteljesedéseként értelmezze, ha egy afroamerikai színésznő alakítja Boleyn Annát?

– Fordítsuk inkább meg a kérdést: mit tennék egy olyan társadalomban, ahol jelentős számban élnek feketék. Könnyű ítéletet mondanunk egy olyan messzi kultúráról, amely önmagával sincsen kibékülve, nem ismeri önmagát.

Digitáliában eközben megjelentek olyan csoportok, amelyek lényegesen hangosabbak, mint amekkora a tényleges jelenlétük. Ahol ad absurdum egyetlen ember twitter-posztja, beszólása elég lehet ahhoz hogy egy kicsit megváltozzon a világ, ahogy az Elfújta a szél című klasszikust is azután vették le a műsorról, hogy egyetlen forgatókönyvíró azt írta: BLM-szempontból nem tolerálható.

Mi a franc van? Joe bácsi meg úgy gondolta, hogy ez egy régi szép klasszikus és meg sem fordult a fejében, hogy ha ez a film tetszik, fontos neki, akkor ő bizony egy rasszista szemétláda.

– Akkor hogyan viszonyuljunk ehhez az egészhez – félretéve a provincializmus vádját – innen, Budapestről vagy például Kazincbarcikáról?

– Ha Hollywood fújja a passzátszelet, ha a nemzetközi forgalmazási trendek beleszorítanak minket ebbe a kínálatba, akkor nem a mi bűnünk, nem a mi hibánk, hogy azoknak a filmeknek a nyelvét tartjuk természetesnek, amelyekből a legtöbb ömlik ránk. De van ennek egy ránk nézve is fontos és jellemző vetülete. Ha zavar minket ez a több évtizede zajló és a filmgyártásba is beszivárgó identitásháború, akkor ebből van kiút.

Mutassunk meg a saját kultúránkat! Az ilyen helyzetekben illő lenne felismernünk, hogy ugyan dühönghetünk azon, hogy ennek a hangos kisebbségnek a nyomására hogyan változik meg az a Hollywood, amihez hozzászoktunk, de mi változik meg ettől a mi életünkben? Semmi.

Nem a mi kultúránk, nem a mi társadalmi problémáink. Mondhatjuk ezt is. A többi már csak rajtunk múlik, miszerint elfogadjuk-e ezeket a távoli problémáikat a mi gondjainkként. Illetve: képesek vagyunk-e artikulálni a mi valóságunkat, a saját problémáinkat? Ez a fontos. A többi energiapazarlás.

– Csak hát az ilyen erős impulzusokkal szemben nem vagyunk eléggé vértezettek, sem szellemileg, sem pszichésen. Úgy tűnik, mintha a hollywoodi szabályozás, a streamingszolgáltatók turbópíszí trendfolyama is egy nagy társadalomátalakító vízió mentén hömpölyögne és az indulatok kiaknázására játszana. Van arra esély, hogy normalizálódjon a helyzet?

– Leginkább a hatalomiparosok és a társadalmi elit önmérséklete hozhatna enyhülést. Amikor ezek átlépik a vörös vonalat, illetve úgy gondolják, hogy azt át lehet lépni, rossz folyamatok indulnak el a társadalomban.

Tudom, egy hülye idealista vagyok, mert azt mondom, hogy a hatalom- és a pénzipar önként és dalolva vegyen vissza az érdekeiből. Merthogy napjainkra ezek eggyé váltak, ami elég nagy baj. A politika funkciója ugyanis az volt, hogy korlátozzon bizonyos piaci történéseket, amelyek nem biztos, hogy jó irányba visznek bennünket, civileket. Ennek vége.

De a kiművelt emberfőnek nem kellene belesodródnia ebbe az egészbe, hanem megőrizhetné a méltóságát és a hitelességét. Vegyük csak például a kanadai egyetemeken zajló furcsa boszorkányüldözéseket. Az egyik kirúgott oktató bűne az volt, hogy bemutatott egy videót a hallgatóinak, amelyen két professzor beszélget arról, hogy a személyes identitást, a magunk által választott társadalmi nemet, nevet, megszólítást köteles-e mindenki tiszteletben tartani. Az egyikük szerint minden határon túl tiszteletben kell tartani, a másik azonban úgy vélte, nem biztos, hogy a világ ebben az esetben kezelhető marad. A kirúgás indoklása pedig az volt, hogy az oktatónak kommentálni és értékelnie kellett volna a beszélgetést, hogy a hallgatók megértsék, mi a helyes. Ez sátáni, hiszen az egyetemi oktatás lényege pontosan az, hogy a hallgatók képesek legyenek végiggondolni a különféle szempontokat, megközelítéseket, értékrendeket. Ez a képességünk lett oda az elmúlt két évtizedben.

– Ha már boszorkányüldözések: a gyors mutáción átesve bulvárszörnyeteggé lett Metoo éppen Hollywoodból indult.

– Megszakad a szívem, mert a Metoo-ban jómagam is bíztam. De sajnos már nem arról szól, hogy túljut a sztárvilágon és Sz. Mária polcfeltöltőt is megvédi a főnöke zaklatásától. És tegyük hozzá, Hollywood mindent megtett azért, hogy a Metoo bulvárszörny legyen, miközben elindult a túlszabályozás. Metoo-megfigyelőket ültettek a filmstábokba, és például a magyarországi forgatócsoportokat is lelkesen figyelmezették, hogy férfi és nő kettesben nem szállhat be a liftbe. Elmondták azt is, hogy a másik embernek mely testrészére emelheted a tekinteted. Közben Hollywood úgy döntött, hogy minden stábban legyen egy hímnemű és egy nőnemű Metoo-spion. Hogy ettől jobb lett-e a helyzet, azt én nem tudom, inkább úgy érzem, hogy a bizalmatlanság, a félelem, az önkorlátozás, az öncenzúra lett jóval erősebb.

 

– Ehhez képest mit hozhat a sokszínűség jegyében, a filmekben alulreprezentáltnak vélt csoportok érdekeiben hozott hollywoodi szabályozás?

– Ami most ebben történik, még rosszabb. Mert a producer nem teheti meg, hogy bírósághoz forduljon, mert a projektjét megváltoztatták. Például kevesellték benne az ázsiai, az afroamerikai vagy az aboriginal szereplők számát.

Nem utólagos, hanem előzetes cenzúráról van szó, vagyis a projekt eleve nem juthat el odáig, hogy elkészüljön a mű, mert már az elején felülvizsgálják, hogy ezek a furcsa követelmények maradéktalanul teljesülnek-e, megfelelnek-e az Amerikai Filmakadémia tavaly szeptemberben bejelentett standardjainak. És ha felteszed a kérdést, hogy de mégis, mi a helyzet a művészet szabadságával, akkor a válasz az, hogy what the fuck is művészet?

Ha a művészi kifejezés szabadságát radikálisan korlátozod (és a politika ma ezt teszi), akkor búcsút kell vennünk az eddigi kultúrformáktól. És az összeomláshoz közelebb vagyunk, mint gondolnánk. De van ezeknél egy fontosabb kérdés: mi a franc történik a saját kultúránkkal? Van-e, létezik-e, merre halad egyáltalán? Amikor az emberek besétálnak abba a nagy kulturális hipermarketbe, amelyet online világnak, Digitáliának, vagy egyszerűen csak televíziónak, rádiónak nevezünk, talán néha érdemes lenne akár nyilvánosan is beszélgetni arról, hogy megkapják-e ott azt, amitől otthonosabban érzik magukat a világban. Merthogy az egyik oldal arról beszél itthon, hogy majd a magyar történelem, a hagyományok újrafeltárása megold mindent, a másik oldal meg túlidealizált eszményeket követne a saját szája íze szerint. Közben mi van az emberekkel? Nekem az a benyomásom, hogy egyik oldal sem igazán tudja, és nem is érdekli az, hogy ők mire vágynak. Röviden: a nyugati világ gigantikus plázájának Magyarország nevű részlegében abból választhat, amit a polcokon talál.

– Hiánygazdaságnak hívták ezt annak idején. A végtelenített globalizáció tehát nem a kulturális áruk dömpingjét hozta el, hanem azt a szikár tényt, hogy ugyan te szegedi szalámit akarsz enni malacpofával, de csak hitlerszalonna van. Az viszont töménytelen mennyiségben. De semmi mást.

– Amikor a vendéglőben eléd tolják az étlapot, akkor a korrekt válasz az lenne, hogy egy másik étlapot szeretnék. Más kajákat, más koncepciót, és ha ez nem jön össze, akkor kénytelen leszel átmenni egy másik vendéglőbe, ahol talán jobb a kínálat. Az egész világ zavarban van, mert ugyanarról az étlapról kellene a globalizáció közepette választanunk, és nem biztos, hogy ezek emberi fogyasztásra maradék nélkül alkalmas, Michelin-csillagos fogások, hanem csak abrak a globalizáció svédasztaláról.

A Réz Andrást ábrázoló festményeket Weiler Péter készítette.
Fotók: MTI