Január 3-án a történelem visszatért, amikor az amerikai különleges egységek a szövetségi bűnüldöző (FBI) és kábítószer-ellenes (DEA) ügynökségek munkatársaival együttműködésben egy példátlanul gyors katonai akció keretében, Caracasban elfogták, majd az Egyesült Államokba szállították Nicolás Maduro venezuelai elnököt és feleségét, Cilia Florest, akiket terrorizmus és kábítószer-kereskedelem támogatása miatt állítottak bíróság elé New Yorkban.

Az amerikai különleges egységek akciójával egy időben indult légitámadás a venezuelai légvédelem és a katonaság egységei ellen Caracasban, 2026. január 3-án

A hadművelet után tartott sajtótájékoztatón Donald Trump elnök bejelentette, hogy Amerika ideiglenesen átveszi Venezuela irányítását, az ügyvivő elnöki teendőket ellátó Delcy Rodríguez alelnöktől pedig együttműködést követelt, akit ennek elmaradása esetén általános támadással fenyegetett meg. A jelek szerint Rodríguez hajlandóságot mutat az együttműködésre, közvetve bizonyítva ezzel azokat a feltételezéseket, miszerint a venezuelai katonai-politikai vezetés egyes szereplői elárulták Madurót, hogy átvegyék a súlyos gazdasági és társadalmi válságba sodródott dél-amerikai ország vezetését.

Donald Trump amerikai elnök a Palm Beach-i rezidenciáján, Mar-a-Lagóban tartott sajtóértekezletén 2026. január 3-án. Hajnalban Trump bejelentette, hogy amerikai katonák elfogták és repülőgéppel az Egyesült Államokba szállították Nicolás Maduro venezuelai elnököt és a feleségét (Fotó: MTI/AP/Alex Brandon)

A Maduro utáni rendezés részeként Donald Trump Washingtonban fogadta a legnagyobb amerikai olajvállalatok képviselőit, akiket az óvatosság fenntartása mellett venezuelai befektetésekre ösztönzött. A precedens nélküli hadművelet geopolitikai hatásai egyelőre beláthatatlanok. Egy dolog biztos: Venezuela kvázi amerikai protektorátus alá helyezésével

immár az Egyesült Államok rendelkezik a világ legnagyobb olajlelőhelye felett, tartalékait Oroszországgal szemben megnégyszerezte.

A venezuelai művelet tehát egyelőre katonai és gazdasági szempontból teljes sikernek tűnik, a fekete arany azonban veszélyes fegyvertény, könnyen az ellen fordulhat, aki azt használja. Az amerikai hatáskörbe rendelt Venezuela története épp ennek a tanmeséje, az állam olajbevételekre épített működtetése, és gazdasági fejlesztésének elhalasztása, erre hivatkozva, a közigazgatást és az állami vállalatokat átszövő korrupciós hálózatok mind olyan mérgek, amelyek több mint száz éve – amikor a Dutch Royal Shell 1922-es próbafúrásai során először bukkantak olajra Venezuelában – emésztik fel a caracasi államot, legyen szó konzervatív, demokratikus vezetésről vagy kommunista diktatúráról.

„Beteg hollandok holland betegsége” terjedt el az Egyesült Államok hátsó udvarában

A The New York Times még december közepén jelentetett meg egy átfogó elemzést és történeti áttekintést arról, hogyan is vált Venezuela az Egyesült Államok szövetségeséből egy narkoterrorizmust finanszírozó, kommunista petroállammá (vagyis olyan állami berendezkedéssé, amely bevételei nagyobbik részét a kőolaj értékesítéséből szerzi meg, és ebből finanszírozza az állam működését is). A történet 1959-ben vette kezdetét, amikor Richard Nixon még alelnökként figyelt fel arra, milyen gazdasági-stratégiai jelentőséget is képviselhet Venezuela az Egyesült Államok számára.

A feldühödött tömeg megtámadja az elkövetkező elnök, Richard Nixon alelnök limuzinját Caracasban, 1958. május 13-án (Fotó: Wikipédia)

Akárcsak most, 2026-ban, úgy mintegy 70 évvel ezelőtt is egy rezsimváltás előtt állt Venezuela, miután az 1958-as katonai puccs során megbukott a katonai diktatúra, amelynek utolsó vezetőjét, Pérez Jiménezt kimentette az Egyesült Államok. Nixon fél évvel később, 1959-ben tett látogatást az elnöki hivatalba visszatért Rómulo Betancourtnál, a caracasi tömeg azonban lincshangulatban fogadta az amerikai alelnököt.

„Halál Nixonra!”

– üvöltötték kórusban a tömegből a venezuelai fővárosban, a tüntetők haragját látva és tapasztalva Nixon – ahogy ezt később emlékirataiban kifejtette – komolyan felvetette annak lehetőségét, hogy akár meg is ölhetik Caracasban.

Mindezek ellenére Venezuelában mégis kialakulófélben volt egy friss demokratikus berendezkedés, amely számos szempontból az Egyesült Államok számára kedvezőnek ítélt stratégiai területen helyezkedett el. Épp elég közel – mondhatni, lőtávolságra – volt a Fidel Castro vezette kommunista Kubától, ugyanakkor a dél-amerikai kontinens északi peremén elhelyezkedve ideális hídfőállásnak is tűnt Washingtonnak, hogy onnan ellenőrzése alatt tartva a kontinenst, feltartóztathassa az egyre nagyobb befolyást és támogatást szerző kommunista és baloldali mozgalmak térnyerését, akár adott esetben hatalomátvételeket is meg lehetett volna innen akadályozni.

A világ legnagyobb, összefüggő olajkészletéről – amelyre korábban már utaltunk – pedig még érdemben nem is beszéltünk, de erről majd később. Ráadásul az új vezetés meggyőződéses alapon antikommunista nézeteket is vallott, így megszületett a döntés. A lakosság ugyan még ellenérzéseket táplál az amerikaiakkal szemben, de mindez megéri a kockázatot:

Venezuela lesz Washington hátsó udvara és védőbástyája az amerikai kommunista mozgalmak elleni harcban.

Az együttműködést pedig egy kölcsönösen előnyös üzlettel lehet csak szavatolni: Amerika fegyverekkel fizet a venezuelai olajért cserébe.

Rómulo Betancourt venezuelai elnök (k) látogatása idején amerikai kollégájánál, John Fitzgerald Kennedy elnöknél (j), 1963. február 19-én (Fotó: Wikipédia)

A kétoldalú kapcsolatok 1963-ra érték el tetőpontjukat, amikor John F. Kennedy elnök (akit ugyanebben az évben meggyilkoltak) hivatalos látogatás keretében fogadta Rómulo Betancourt elnököt Washingtonban, alig négy hónappal az 1962-es kubai rakétaválság rendezése után. Az amerikai–venezuelai egyezség Kennedy után is kitartott, a kapcsolatok folyamatosan javultak az ötletgazda, Nixon vagy a 80-as években, Ronald Reagan elnöksége idején is.

A demokratikus, Amerika-párti berendezkedés azonban épp ebben az időszakban kezdte végóráit élni, hogy ez miért is alakult így, ahhoz először is érdemes felidézni egy közgazdaságtani fogalmat, amelyet „holland betegségnek” neveztek el a társadalomtudományi szakirányok, a kifejezés a The Economist hasábjain jelent meg 1977-ben, mivel a liberális gazdasági szaklap így nevezte el a holland ipari termelésnek a groningeni gázmező feltárását és kitermelését követő hanyatlását.

Venezuela alatt található a világ olajkészleteinek hatoda (Fotó: Shutterstock)

A jelenség lényegében azt jelenti, hogy az állam nem engedheti meg magának, hogy a gazdasági teljesítményét egy rugalmatlan keresletű exportcikk – jelen esetben a kőolaj – bevételeitől tegye függővé a nemzetgazdaság más szegmenseinek fejlesztése rovására, mivel a keresletben bekövetkező hirtelen változások, például az olaj világpiaci árának hirtelen zuhanása sérülékennyé teszi a gazdaságot, hiperinflációt és az életszínvonal drasztikus csökkenését eredményezi (gyakorlatilag hasonló folyamatok játszódtak le most Iránban, a riál árfolyamának december végén bekövetkezett összeomlása előtt is, de ez egy másik történet).

Az 1973-as jóm kippuri háború hatására kezdődött olajválság ezért súlyosan éreztette hatását Venezuelában, a politikai folyamatokban azonban a kelet-közép-európai rendszerváltás görbetükörszerű ellentéte valósult meg: míg a szovjet érdekszféra országai – így Magyarország – elkezdte lerázni magáról a bolsevizmus bilincsét,

Venezuela eközben öles léptekkel haladt a kommunista hatalomátvétel irányába.

Itt érkezünk meg történetünk egyik főszereplőjének, egy bizonyos Hugo Chávez alezredes színre lépéséhez, aki 1992-ben puccskísérlettel akarta magához ragadni a hatalmat.

Chávez, a „titán” – hiába támogatta kezdetben a lakosság a bolivári forradalmat, Venezuela mégis megásta vele a saját sírját

Hugo Chávez nem egy légüres térben kezdte előkészíteni politikai karrierjét, az 1973-as olajválság hatására megnövekedett a kínálat, és ezzel együtt bezuhant az olaj világpiaci ára, emiatt 1989-ben Venezuelának az IMF-hez kellett fordulnia hitelért, cserébe teljesítenie kellett a pénzintézet feltételeit, liberális megszorítócsomagot kellett bevezetni, hogy a felvett hitelt megkapja, és vissza is tudja fizetni.

A demokratikus Venezuela és politikai vezetése elveszítette a közbizalmat, amely Hugo Chávez 1992-es puccskísérleteihez, majd 1998-as megválasztásához vezetett.

Megalapította a Forradalmi Bolivár Mozgalom 200 (MBR–200) nevű szervezetet, tisztelegve ezzel a Nagy-Kolumbia és Venezuela függetlenségéért a 19. században harcoló államalapító elnök, Simón Bolivár emléke előtt. Az 1992-ben Chávez két ízben – februárban, valamint letartóztatása után a börtönből, novemberben – puccskísérletet szervezett az államhatalom megdöntésére, mindkét alkalommal sikertelenül. Ezután két évig maradt a börtönben, egészen Rafael Caldera 1994-es megválasztásáig, aki beiktatása után kegyelmet adott Cháveznek, aki ezután kubai támogatással politikai pályára lépett.

Nicolás Maduróval és az MBR–200-zal közösen megalapította az Ötödik Köztársasági Mozgalmat, amelynek színeiben megnyerte az 1998-as elnökválasztást.

Hugo Chávez elnökségének egészét egyfajta politikai titánizmus jellemezte, értve ez alatt azt, hogy követeléseik az ország gazdasági és politikai kiszolgáltatottságának helyes felismeréséből fakadtak, azonban helytelen, de legalábbis nem elégséges vagy átgondolatlan válaszokat adtak azokra.

A bolivári forradalom vezéralakja, Hugo Chávez elnök 1999-es beiktatása idején, aki 2013-ban bekövetkezett haláláig egy elnyomó kommunista rezsimet épített ki Venezuelában (Fotó: Wikipedia)

Hivatalba lépése Chávez után megemelte az országban kitermelő külföldi olajvállalatok jövedelmi adóját, az ebből befolyt összegeket pedig nagyszabású szociális programokra fordította, különböző állami segélyprogramok indultak, megemelték a közalkalmazottak fizetését. 2007-ben az állam az olajbevételekből megvásárolta az ország legnagyobb közműszolgáltató, telekommunikációs vállalatait, ahogy többséget szerzett a mezőgazdasági ellátás, az acél- és üveggyártás, valamint a cementgyártás területein is.

Ezek első ránézésre megsüvegelendő intézkedéseknek tűntek – sőt, látszólag eredményei is voltak, 1999 és 2011 között a jövedelmi egyenlőtlenségek jelentős mértékben csökkentek, ahogy 2003 és 2013 között a mélyszegénységben élők aránya 66 százalékról 34 százalékra csökkent –, azonban Chávez és nemzeti kommunista forradalma sem tudott megoldást találni arra a problémára, amely a demokratikus vezetés erőszakos, majd választásos úton történő eltávolítása miatt indította el a politikai pályán.

Venezuela petrolállamnak indult és az is maradt, az olaj árának folyamatos csökkenése hatására az életkörülmények romlása találkozott a fokozódó társadalmi ellenállással.

A 2014 és 2020 közötti időszakban – két év megszakítás ellenére, 2016 és 2018 között – az olaj árának folyamatos csökkenése volt tapasztalható, ez pedig évről évre emésztette fel a bolivári forradalom eredményeit, több mint 20 ezer orvos menekült el, a csecsemőhalandóság 30 százalékkal, míg az anyai halálozás 66 százalékkal nőtt.

2015 óta közel 8 millió ember menekült el az összeomló petro- és narkoállamból.

Nicolás Maduro folyamatosan növelte a minimálbért annak reményében, hogy ezzel inflációkövetővé válhatnak a bérek, ám hiába. Egy példa: a 2018. augusztusi 3000 százalékos emelés csupán havi 20 dolláros béremelkedéshez vezetett.

Az inkompetens Nicolás Maduro elnök, Chávez utódja, aki nem volt képes megváltoztatni a venezuelai gazdaság és közélet általános irányvonalát, elnökségének az amerikai különleges erők vetettek véget 2026. január 3-án (Fotó: MTI/AP/Cristian Hernández)

Maduróék inflációellenes intézkedései – átgondolatlan, hatósági árszabályozások megszüntetése, pénznyomtatás és minimálbér-emelés – csak annyi hatást értek el, hogy a 2018-as egymillió százalékos (!) infláció 2021-re 2500 százalékra, 2022-re pedig 500 százalékra csökkent. Így válhatott valóra az a lehetetlennek tűnő helyzet, miszerint hiába rendelkezik Venezuela a világ legnagyobb összefüggő olajkészletével — a Föld kőolajlelőhelyeinek hatoda található a dél-amerikai ország alatt –, a lakosság 75 százaléka azonban mégis extrém szegénységben és a létminimum alatt él.

Nicolás Maduro venezuelai elnököt (k) és feleségét, Cilia Florest (b2) kísérik rendőrök a manhattani szövetségi bíróságra, miután helikopterrel megérkeztek a Wall Street-i helikopterleszállóra New Yorkban 2026. január 5-én. Az Egyesült Államokban kábítószer-bűncselekményekkel és kábítószer-terrorizmussal vádolt elnöki házaspárt a venezuelai fővárosban, Caracasban fogták el amerikai katonák a január 3-ra virradó éjjel (Fotó: MTI/EPA)

Nicolás Maduro 2013-tól kezdődő vezetése alatt pedig mindez kiegészült a kábítószer-kereskedelemben való részvétellel és támogatásával, amely 2026. január 3-ára végérvényesen a caracasi vezetés fejére nőtt, és az amerikai egységek hathatós rásegítésével vetett véget a bolivári forradalomnak.

Kiemelt kép: Nicolás Maduro venezuelai elnököt kísérik rendőrök a manhattani szövetségi bíróságra, miután helikopterrel megérkeztek a Wall Street-i helikopterleszállóra New Yorkban 2026. január 5-én. Az Egyesült Államokban kábítószer-bűncselekményekkel és kábítószer-terrorizmussal vádolt elnöki házaspárt a venezuelai fővárosban, Caracasban fogták el amerikai katonák a január 3-ra virradó éjjel (Fotó: MTI/EPA)