Alastair Crooke a jelenleg tapasztalható európai megosztottságot egy hosszabb történelmi átalakulás részeként értelmezi, amely szerinte 1999-ben vett döntő fordulatot, amikor is a NATO ENSZ-felhatalmazás nélkül bombázta Belgrádot. Ezt megelőzően az európai baloldal jelentős része a NATO-t imperialista eszköznek tekintette, a beavatkozás után azonban – Crooke szerint –

a baloldali és szociáldemokrata politikai elit nagy része a szövetséget már a liberális ideológiák terjesztésének eszközeként fogta fel.

Így szemükben a NATO fokozatosan elveszítette védelmi jellegét, és egyre inkább a davosi világnézet közvetítőjévé vált, ami különösen elidegenítette a Trump körül formálódó új politikai erőket.

A korábbi NATO-főtitkár, Javier Solana kabinetjében szerzett tapasztalataira hivatkozva Crooke azt állítja:

a NATO mára meghatározó módon uralja az európai politikát, miközben maga is „beépült” az uniós struktúrákba.

Brüsszelben a NATO, az Európai Tanács és az Európai Bizottság intézményei fizikailag és személyi állományukat tekintve is összefonódnak, ami szerinte egy mélyebb politikai-ideológiai fúziót, egyfajta „amalgámot” hozott létre ebből a liberális vízióból.

Crooke úgy látja, ez a szemlélet Joe Biden elnöksége alatt teljesedett ki, különösen a Liberty Hall-i beszédben, amely nyíltan a jó és a rossz, a demokrácia és az autokrácia szembeállítására épült, Amerikát az Oroszországgal szembeni „dombon álló városként” ábrázolva. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke később átvette ezt a retorikai keretet, amely Crooke szerint betöltött egy mély európai hiányt:

az EU ugyanis egyszerre küzd a demokrácia hiányával és identitásválsággal.

A „technokratikus” Európa helyett Biden értékalapú narratívája adott új önmeghatározást, ám Crooke figyelmeztet: ez a gondolkodás messianisztikus, és túlmutat a racionális politikán.

Mindeközben – teszi hozzá – a katonai realitás egészen más képet mutat.

Moszkvai tapasztalatai alapján Crooke szerint Oroszország tisztában van azzal, hogy Európának nincs meg a pénzügyi, katonai és emberi kapacitása egy Oroszország elleni háborúhoz, ezért az erről szóló európai beszéd „nevetséges”.

Ennek ellenére a háborús retorika állandó, ami szerinte arra utal, hogy Európa nem háborút akar vívni, hanem provokálni próbál egy konfliktust. Különösen veszélyesnek tartja a balti térséget, ahol egy kisebb incidens – egy hajó elsüllyesztése vagy egy repülőgép lelövése – könnyen eszkalációhoz vezethet.

Crooke értelmezésében az ilyen provokációk mögött stratégiai számítás áll. Egyfajta „modern Pearl Harborról” beszél, amely – Churchill második világháborús reményeihez hasonlóan – az Egyesült Államokat, akár Donald Trump ellenére is, beleránthatná egy Oroszország elleni háborúba. Szerinte azonban az amerikai érdekek máshol húzódnak: egy új pénzügyi és geopolitikai rendezésben, amely akár az Északi-sark térségét is érintheti, és amely egy, a globális rendet átalakító új hatalmi triumvirátus körvonalait vetíti előre.

Kiemelt kép: Ursula von der Leyen és Donald Trump (Fotó: AFP/Brendan Smialowski)