Trump diktál, Európa pedig kapaszkodik
Miközben az orosz rakéták továbbra is ukrán városokat rombolnak, a frontvonalon pedig egyre elsöprőbb az orosz fölény, a diplomáciai térben új korszak kezdődött. Donald Trump amerikai elnök egyoldalúan tette le saját békekezdeményezését az asztalra, ami azonnal a nemzetközi diskurzus origójává vált.
A The European Conservative élesen bírálja az EU politikáját, ami az eljelentéktelenedésig vezetett. A genfi amerikai–ukrán egyeztetésre az EU képviselői gyakorlatilag csak díszletként fértek be. A brüsszeli elit lapja, a Politico ugyan minden erejével próbálta felnagyítani az európaiak szerepét, de a valóság ma már egyértelmű: az amerikai elnök diktálja a tempót, Európa pedig utólag jegyzetel a margón.
Brüsszeli nagyobbnak gondolta magát, mint amekkora
Az EU – korai vállalásai szerint – az ukránok védekező háborújának garantőre akart lenni, azonban ma már a saját vezetői sem tesznek úgy, mintha ők ülnének a volánnál. A „központi szerepről” szóló kijelentések üres frázisnak bizonyultak: az európai diplomáciai gépezet képtelen volt valódi hatást gyakorolni az eseményekre.
A legbeszédesebb példa, hogy még mindig nem tudják eldönteni, mi legyen a befagyasztott orosz vagyonokkal, amelyet Kijev megsegítésére szeretnének felhasználni. Ha pedig az anyagi természetű döntések is ilyen döcögősek, mit várhatnánk a katonai stratégia terén?
Tettrekészek koalíciója: papíron létezik, a valóságban nem
A francia elnök, Emmanuel Macron és a brit miniszterelnök, Keir Starmer hónapokkal ezelőtt nagy sajtófigyelem mellett jelentették be a „tettrekészek koalícióját”, amely állítólag Ukrajna katonai támogatásáért lépett volna akcióba. A gyakorlat azonban gyorsan megmutatta: ez a koalíció inkább PR-termék, mintsem katonai segítséget nyújtó szövetség.
Nincs hadsereg, nincs valódi stratégia, és ami a legfontosabb: nincs politikai bátorság. Európa – hiába a hangzatos szavak – egy hüvelyknyi ukrán területet sem védett meg. Ukrajnában sokan már úgy érzik: Brüsszel „az utolsó ukránig” kitartana – saját katonát viszont nem küldene soha.
Miért is harcolna ma Európa?
A kudarc messze túlmutat a csatatéren. A transzatlanti szövetség régóta látható repedései most válnak szakadékká. A hidegháború idején a közös fenyegetés összetartotta Amerikát és Európát. Ma az érdekek egyre inkább eltávolodnak egymástól.
J. D. Vance amerikai alelnök müncheni beszéde egyszerű, de kellemetlen kérdést tett fel: „Mit is véd ma Európa?”
Egy olyan politikai rendszert, amely három évtizede lebontja a nemzeti szuverenitást? Egy olyan kontinenst, amely a saját határait sem tudja megvédeni az illegális migrációtól, mégis most orosz tankok ellen menne? Egy olyan vezetői elitet, amely évtizedeken át kigúnyolta a patriotizmust, most viszont hirtelen hősiességet várna a fiataloktól?
Ugyan mégis ki harcolna Ursula von der Leyenért és bürokrata csapatáért? – teszi fel a kérdést a cikk írója, Mick Hume.
A The European Consevative szerzője szerint Európa csak akkor lehet újra világpolitikai szereplő, ha szakít a globalista ábrándokkal, visszaépíti a nemzeti önrendelkezést, valódi vezetőket választ, és végre saját kezébe veszi a biztonságát.
A kontinensnek nem több Európára, hanem több bátorságra, több realizmusra és több nemzeti felelősségtudatra van szüksége. A kérdés már nem az, hogy Ukrajna megnyeri-e a háborút. A kérdés az, Európa túléli-e saját önámítását.
Kiemelt kép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, António Costa, az Európai Tanács elnöke és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök (k) (Fotó: MTI/EPA/Christophe Petit Tesson)