Amikor 1989 novemberében leomlott a berlini fal, Európa történelmi pillanatot ünnepelt. A vasfüggöny eltűnése a szabadság és az egység jelképévé vált – ám ahogy David Marsh brit közgazdász új könyvében írja, ez a diadal valójában egy elhúzódó válság nyitánya lett.
A Yale Egyetem gondozásában megjelent Túlélheti Európa? Egy kontinens története a megosztott világban című könyv szerint Európa sosem heverte ki a fal leomlását és a rendszerváltozást, és azóta is csak sodródik a geopolitikai és gazdasági bizonytalanságban.
Európa nem volt felkészülve az önállóságra
Helmut Kohl, az újraegyesítést szimbolizáló német kancellár maga is döbbenten értesült arról, hogy a fal megnyílt, miközben épp Varsóban tartózkodott – egy olyan városban, ahol sokan aggódva figyelték Németország gyors erősödését. „Kancellár úr, leomlik a berlini fal!” – tájékoztatta egyik tanácsadója. „Ackermann, biztos ebben?” – kérdezett vissza Kohl. Ez a döbbenet jellemezte Európa egészét: váratlanul ért mindenkit a szabadság, és senki sem készült fel a velejáró következményekre.
A könyv fő állítása, hogy hidegháború vége óta eltelt négy évtized Európa számára nem az egység, hanem a tévutak időszaka lett.
„A második világháború utáni negyven évben Európa a legtöbb nagy kérdést jól válaszolta meg. Azóta a legtöbbet elrontotta”
– fogalmazott Marsh.
Győzelem helyett függőség
A berlini fal leomlását a Nyugat saját győzelmeként élte meg, de a legnagyobb nyertes nem Európa, hanem az Egyesült Államok lett. Washington profitált leginkább a kelet–nyugati feszültségek enyhüléséből és a Szovjetunió összeomlásából. A kontinens ezzel szemben elveszítette stratégiai súlyát, gazdasági önállóságát és önbizalmát.
Az 1989 utáni Európa már nem ura saját sorsának – a világpolitika új tengelyét ma Donald Trump és Vlagyimir Putyin határozza meg.
Marsh szerint a két vezető „ostroma” a második világháború utáni rend alapjait kérdőjelezi meg, miközben az öreg kontinens belső megosztottsága miatt képtelen közös választ adni.
A német energiafüggés és a brit kiszállás a legfőbb hibák
A szerző különösen élesen bírálja Németországot, amely szerinte égbekiáltó baklövést követett el az orosz energiától való függőség kiépítésével. A 2022-es orosz invázió idején a német gázimport több mint fele Oroszországból származott, miközben az 1970-es években egy ilyen mértékű függőséget túl veszélyesnek tartottak volna.
A másik sorsfordító hiba a szerző szerint a Brexit volt: Marsh szerint a brit kiválás az európai válság egyik legnyilvánvalóbb tünete, David Cameron brit kormányfő pedig „a modern brit politika legnagyobb szerencsejátékát” vesztette el, amellyel nemcsak London, hanem az egész kontinens is meggyengült.
Korai volt az euró bevezetése
A közös valuta, az euró szintén több sebből vérzik. Az 1999-ben elindított monetáris unió célja a stabilitás és az amerikai dollár ellensúlyozása volt – de a projekt túl korán, túl sok kockázatos tagállammal indult. Az eredmény: északi hitelezők és déli adósok megosztott Európája, amelyben a közös gazdaságpolitika inkább feszültséget, mint növekedést termel.
Kapcsolódó tartalom
A szerző szerint Mario Draghi legendás whatever it takes (kerüljön bármibe) beszéde 2012-ben csak ideiglenesen mentette meg az eurót, miközben elmélyítette a függőséget az Egyesült Államoktól.
A döntő lépések mögött Marsh szerint amerikai pénzügyi nyomás állt, európai önrendelkezés már akkor sem volt
– és ez a minta ma is ismétlődik.
Túl hosszú ideje tart a válság
Marsh könyve egy fő kérdés köré épül: képes-e Európa tanulni saját hibáiból? Jean Monnet híres mondása szerint „Európa a válságokban kovácsolódik”, ám Marsh szerint a válság ma már nem eszköz, hanem állapot.
A kontinens egyszerre küzd demográfiai zsugorodással, eladósodással, deglobalizációval és növekvő katonai kiszolgáltatottsággal.
Franciaország politikai instabilitása, Németország gazdasági gyengélkedése és a keleti tagállamok növekvő elégedetlensége mind ugyanabba az irányba mutatnak: a bizalom eltűnt, a közös jövő helyét bizalmatlanság és félelem váltotta fel.
Kapcsolódó tartalom
Az utolsó figyelmeztetés
„Ha most nem lépünk, amikor még van rá erőnk, később már nem lesz jövőnk, amelyet alakíthatunk” – idézi Marsh Mario Draghit, az Európai Központi Bank korábbi elnökét.
A szerző egyetért a megállapítással, szerinte Európa még nem veszett el, de lassan végleg kifut az időből. 2025-ben Európát már nem a vasfüggöny, hanem a saját hibái választják el attól, hogy ismét önálló és erős legyen.
Kiemelt kép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke az Egyesült Államokkal való kereskedelmi megállapodás aláírásakor a skóciai Turnberryben (Fotó: MTI/AP/Jacquelyn Martin)