Amerika történetében mindig is hevesen vitatkoztak vámokról, rabszolgaságról, állami jogokról, társadalmi kérdésekről, de a külpolitika tengelye – a nyugati terjeszkedéstől a 20. század elzárkózáson át a második világháború utáni internacionalista szerepfelfogásig – többnyire stabil maradt. A pártok sokat változtak, az adminisztrációk sorra váltották egymást, mégis kirajzolódott egy közös önkép arról, hogyan látja Amerika a saját helyét a világban, és mire vállalkozik ezért.

Ez az egyetértés forgácsolódott teljesen szét az utóbbi években. A belső ellentétek teljesen átformálták a külpolitikát. A ciklusonként egymásnak feszülő elütő világképek pedig a hosszú távú tervezést napi taktikázássá zsugorították. Látványos példája ennek a nemzetközi egyezményekhez való viszony. A 20. század második felétől az Egyesült Államok alapító és felügyelő hatalomként szervezte a világrendet: ENSZ, NATO, WTO, NAFTA – mindezt otthonról kétpárti támogatással.

A múlthoz képest a csatlakozás a párizsi klímaegyezményhez, majd kilépés, visszalépés, aztán az újabb kilépés egyetlen évtizeden belül azt üzeni a partnereknek: Washington ígéretei a következő választás napjáig szólnak.

Ugyanez a hullámzás rajzolódik ki a szövetségesekhez fűződő viszonyban is. Amikor az egyik elnök élesen másképp viszonyul a NATO-hoz, mint a másik, azzal Európában nemcsak a politikai elit, hanem a védelmi tervezők és a piacok is azonnal beárazzák a kiszámíthatatlansági kockázatokat.

Mindegy, hogy mely partneréről beszélünk az Egyesült Államoknak, Ukrajnáról, a kurdokról vagy éppen Izraelről, mindenki szemében csökkent a hitelesség. A szövetségesek, akik évtizedekig amerikai vezetésre támaszkodtak, óvatosabbá válnak, rövidebb távra szerződnek, alternatív biztosítékokat keresnek. A kisebb államok inkább kivárnak, vagy kiegyensúlyozással próbálják csökkenteni a kitettségüket.

Kína és Oroszország közben csendben tölti ki a keletkező réseket: kezdeményeznek, finanszíroznak, infrastruktúrát építenek, és fórumokat szerveznek – nem feltétlenül azért, mert erősebbé váltak, hanem mert az Egyesült Államok kiszámíthatósága megkopott.

A stratégia nemcsak attól működik, hogy kinek van több fegyvere és repülőgép-hordozója, hanem attól is, hogy a partnerek elhiszik: a kimondott szó, a vállalt kötelezettség kormányváltáson túl is él.

Ez a bizonytalanság visszafelé is hat. A kérdés többé nem az, hogy húsz év múlva milyen világrendet szeretne Amerika, hanem az, hogy négy év múlva ki ül az Ovális Irodában. Így pusztul el csendben a nagy stratégia: nem látványos kudarcokkal, hanem apró, ismétlődő irányváltásokkal, amelyek végül meggyőzik a világot arról, hogy Washington ma már nem horgony, hanem egy ide-oda cirkáló hajó.

Amerikának ismét olyan minimumokra van szüksége, amelyre mindkét oldal rábólint, és ebből akadna is néhány. Kína elsődleges kihívóként való kezelése, a technológiai fölény és a védelmi‑ipari kapacitás újjáépítése, az energiabiztonság és az ellátási láncok megerősítése. Ha ezek nincsenek meg, akkor a világ csendőre egyre gyakrabban találhatja magát nem vezetői szerepben.

A széthúzás megszüntetése Donald Trump amerikai elnökre vár, aki a 2024-es választási győzelme utáni beszédében nyilvánult meg a problémával kapcsolatban, amire megoldást is kínált. „A siker fog újra egyesíteni fog minket” – szögezte le akkor az elnök.

Trump tehát nem érvekkel akarja meggyőzni a túloldal híveit, hanem a politikája Amerika számára elért sikereivel. Az első nagy, korábban kitűzött célt már el is érte az elnök, és jelentős sikereket ért el a vámháborúban.

A minap Trump épp az Európai Bizottság elnökét, Ursula von der Leyent „ette meg reggelire”, a további sikerek pedig még előtte állnak.

Kiemelt kép: Borús fellegek a Fehér Ház felett (Fotó: EPA/Graeme Sloan/pool)