A konferencia helyszínét biztosító Sukarno indonéz elnök és Dzsavárharlál Nehru indiai miniszterelnök kulcsfontosságú szervezői voltak annak a törekvésüknek, hogy egy el nem kötelezett mozgalmat hozzanak létre, amely elnyerné Ázsia és Afrika újonnan feltörekvő nemzetei támogatását.
Kapcsolódó tartalom
A kínai Mao Ce-tung elnök is hangsúlyos szereplője volt az alakuló szervezetnek, őt befolyásos jobbkeze, Csu En-laj miniszterelnök és külügyminiszter is támogatta. Mao úgy vélte, hogy Afrikában és Ázsiában „egy gyarmati-ellenes nacionalista és antiimperialista menetrend van folyamatban”, így ő Kínát próbálta erre hivatkozva ezen erők „vezetőjévé” tenni.
Önmagát ismétlő történelem
A bandungi konferenciát
az Ázsiát is érintő hidegháborús feszültségek közepette rendezték meg, a Kínai Népköztársaság és az Egyesült Államok közötti feszültség – mint hetven évvel később is – ebben az időszakban is tapintható volt.
A bandungi konferencia egyben az első lépés volt az El nem kötelezett Mozgalom végső létrejötte felé, ám a két kezdeményezés párhuzamosan futott az 1960-as években, és többször konfrontációba került egymással.
Bandung, 1955: Reggeltől éjfélig több ezer indonéziai lakos nyüzsgött a konferencia helyszínén, kíváncsian próbálva bepillantást nyerni a találkozó részleteibe. (Fotó: Getty Images)Az 1980-as évek végéig Kína mellett egyértelmű volt a Szovjetunió befolyása, gyámkodása az el nem kötelezett mozgalmak fölött.
Moszkva megosztó inváziója
A mozgalom főbb tagjai India, Egyiptom, Dél-Afrika, valamint régebben Jugoszlávia és Kína voltak. Brazília soha nem volt a szervezet tagja, de sok közös célja volt, és gyakran küldött megfigyelőket a konferenciákra. Habár eredetileg a NATO-hoz és a Varsói Szerződéshez hasonló szoros szövetséget akartak létrehozni, a tagországok között mindig is kevés egyetértés volt, és a tagok gyakran vagy az egyik, vagy a másik nagy tömbbel léptek szövetségre. Például Kuba a Szovjetunió szövetségese volt a hidegháború alatt, India pedig Kína ellen szövetkezett a szovjetekkel.
A mozgalom a legnagyobb krízisét 1979-ben érte el, amikor Szovjetunió megtámadta Afganisztánt.
Amíg több tagállam támogatta az inváziót, sokan, főleg a muzulmán országok, ellenezték az Afganisztán elleni irányuló, provokálatlan, s az országra a mai napig kiheverhetetlen csapást mérő, lakosságát súlyos nyomorba taszító katonai agressziót.
Ennek ellenére a szervezet sokat tett a baráti viszonyok kifejlesztésére a tagországok között. Az országok munkabrigádokat, szakértőket vagy anyagi segítséget küldtek egymásnak. A tagállamok állampolgárai gyakran könnyen utazhattak a többi tagországba, vízum és más bizonylatok nélkül
2005-ben, az eredeti konferencia 50. évfordulóján ázsiai és afrikai országok vezetői újra találkoztak Jakartában és Bandungban, hogy elindítsák az Új Ázsiai–Afrikai Stratégiai Partnerséget. Napainkban, amikor újabb kínai-amerikai feszültségek terhelik az ázsiai és az atlanti térség globális kapcsolatrendszerét, figyelemre méltó, hogy Kína ismét a térség államai, többek között az ASEAN országai felé fordul.
Az egykori el nem kötelezettek közül különösen a délkelet-ázsiai térség fejlődése szembetűnő. A digitalizációs fejlesztések okán is, a hetven évvel ezelőtt még elmaradott egykori gyarmati területeken, régiókban ma már korszerű, nem egyszer a térség vezető gazdasági-politikai hatalmai közé sorolható államokról beszélhetünk, akik egyenrangú partnerként ülnek tárgyalóasztalhoz, s akiket a világ legdinamikusabban fejlődő térségei között emlegetnek.
Kiemelt kép: Felvétel a Bandungi Konferenciáról, az újonnan függetlenné vált ázsiai és afrikai államok találkozójáról. Bandung, Indonézia. Keltezés: 1955. (Fotó: Universal History Archive/Universal Images Group/Getty Images)