„Marosvásárhely, 1990. III. 20. Reggel fél hét. Az RMDSZ (Romániai Magyar Demokrata Szövetség) székháza előtt gázolni lehet a földre szórt, égett papírdarabokban. Az épületen se ajtó, se ablak, darabokban a bútorzat, az íróasztalok. Mesélik, hogy tegnap este valaki fényképezni kezdte az égő házat, a kiszórt iratokat, könyveket. Először a gépét tették tönkre, aztán őt magát verték szét a felismerhetetlenségig.”
Így kezdődött 1990 márciusában írt helyszíni riportom a marosvásárhelyi magyarellenes pogromról. A Magyar Nemzet a tudósításomat – azt egyetlen, a magyar sajtóban az eseményekről megjelent, helyszíni riportot – hosszas tanakodás után,
1990. március 29-én hozta le, Baltával a századvégen címmel.
Éppen 35 évvel ezelőtt, egy nyáriasan forró nap hajnalán ott toporogtam az utcán az RMDSZ székháza előtt, a csikorgó üvegszilánkokon tiporva, és buzgón fényképeztem az épületet. A negatív, melynek előhívását egy marosvásárhelyi lap munkatársa vállalta, az előhívott fotókkal és az újságíróval együtt, fellehelhetetlenné vált, s így kézen-közön elkallódott a városból való, meglehetősen kalandos, másnap délutáni távozásom óráiban.
„Aki teheti, elmenekül onnan, te meg éppen Marosvásárhelyre indulsz?” – kérdezték döbbenten sepsiszentgyörgyi ismerőseim, amikor március 18-án a kora hajnali vonattal útra keltem, hogy reggelre a városban legyek.
Jós cu Judea!
„[…] A diákok nem mennek iskolába, napoznak a Megyeszékhely előtti parkban, hallgassuk csak, valahol már jönnek a tüntetők, pszt! Négy géppisztolyos rendőr fordul be a sarkon, elnyeli őket az áradat. Egy csatatér vázlata: öblös terecskét alkot a Kultúrpalota és a stratégiai fontosságú Megyeszékhely: ez tornyos épület a térre nyíló erkéllyel, tanácsteremmel, lépcsőházzal és nagy aulával; lejjebb az ortodox templom és a vele szemben álló Grand Hotel zárja a teret. Innen lehet benzinespalackokat hajigálni. Negyed tízkor a tüntetők egyetlen könnyű rohammal beveszik a Megyeszékhelyt, kiáltoznak fel a társaiknak: fogd el! Lógasd ki! Ez Judea tábornokra vonatkozik, ő felelős a tegnap esti vérengzésért” – olvasható a 35 évvel ezelőtti történéseket rögzítő cikkemben.
A tömeg jelszavai között gyakran szerepelt: „Jós cu Judea!” (Le Judeával! ) „Jós cu Vatra!” (Le a Vatrával!) Különös történelmi pillanatban vetődtem el a több napja polgárháborús állapotban levő Marosvásárhelyre: Judea állítólag a városból „elmenekült”, s a város őslakosai rövid időre el- (vagy: vissza-?) foglalták az egykori megyeháza épületét. A nap folyamán egy ideig az épület erkélyéről hangzottak el beszédek, míg a később újra a helyszínre buszoztatott csőcselék viselkedésével értelmetlenné nem tette a tagolt, emberi beszéd használatát.
Hogy ne kelljen nyelvünket lenyelni
„Scriedus tábornok lép a mikrofonhoz, kifütyülik: – Hol voltak tegnap? Válasza, hogy a szorongatott helyzetben levőket próbálta kiszabadítani, füttykoncert lesz ismét. Arról kezd beszélni, hogy már el is fogott néhány rendbontót, de belezavarodik, elzavarják, hogy hívja fel Iliescut.”
Marosvásárhely főterére először a környékbeli üzemek magyar munkásai érkeztek meg, később a helyi diákság is csatlakozott: „Megjelentek a Bolyai Líceum diákjai, anyanyelvű oktatást és a Bolyai Egyetem újraindítását követelve. Éljenezve fogadták őket, hisz értük történik az egész, hogy gyermekeik anyanyelvükön tanulhassanak. S hogy ne kelljen »nyelvüket lenyelni«, ne alázzák meg őket folyton.”
„»Nem vagyunk szemetek!« Ez volt a másik leggyakoribb jelszó, válaszul arra, hogy Erdély hónapok óta visszhangzik a minden román tüntetésen visszatérő »Mi vagyunk a nép, ti vagytok a szemetek« jelszótól.”
De hogy csöppentem – akkor még kezdő újságíróként, foglalkozásszerűen a nyomdai előkészítéssel foglalkozó részleg, „a deszk” munkatársaként egy lapnál, s csak külső szerzőként írva más lapokba, mint a Magyar Nemzet – az események középpontjába?
Polgárháború egy „gy” betű miatt
Március 15-e környékén érkeztem Sepsiszentgyörgyre, s eredetileg egy ismeretlenek által súlyosan bántalmazott tanárról szerettem volna írni, aki a székelyföldi városban elkezdte megszervezni a magyar nyelvű oktatás részbeni visszaállítását.
A történelem elsodorta a bátor tanáremberrel készített interjút: egyre-másra érkeztek a hírek az Erdély-szerte elharapózó, magyarellenes atrocitásokról, provokációkról. Magyarverésre került sor Szatmárnémetiben március 15-én, s a különleges szépségű, nemzetiségi arányait tekintve akkor még fele-fele arányban magyarok és románok lakta „székely fővárosban”, Marosvásárhelyen március 16-án a román többségű Tudor negyedben azért zavargott a feldühödött csőcselék, mert egy üzletre magyarul is kikerült a „Gyógyszertár” felirat.
A tábla készítői a magyar felirat második „gy” betűjéig jutottak el, amikor már gyülekezni kezdtek a magyarellenes tüntetők. Egy négy-ötszáz fős csoport bezúzta a gyógyszertár kirakatát, inzultálták a Magyar Televízió forgatócsoportját is. (A magyar kisebbség ügyét számos műsorában felkaroló Chrudinák Alajost, a Magyar Televízió külpolitikai főszerkesztőjét levélben, életveszélyesen fenyegette meg a Vatra Romaneasca „ítélőszéke”.) Behatoltak több magyar magánlakásra, és sorra leverték az alig pár hónapja, a romániai forradalom után itt-ott megjelent magyar feliratokat, a polgármesteri hivatalról is.
Marosvásárhely, 1990. március 7. Ülősztrájkoló magyar nemzetiségű egyetemisták és tanárok (háttérben) a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben. A hallgatók a magyar nyelvű felsőiskolai oktatás visszaállítását és a beiskolázási létszám rögzítését követelik (Fotó: MTI/Oláh Tibor)Magyar vért akartak inni
Az 1990. márciusi magyarellenes atrocitások mögött többnyire a februárban megalakult Vatra Romaneasca nevű soviniszta, fasisztoid szervezet állt. A már feloszlatott, hírhedt román kommunista titkosszolgálat, a Securitate tisztjeinek közreműködésével létrejött szervezetet az RMDSZ megalakulására adott válaszként alapították. A xenofób, aniszemita és ultranacionalista szervezet, amely Ion Iliescu román elnök támogatását is élvezte, működése során többek között a kisebbségi jogok eltörlését, a magyar nyelvű adások megszüntetését tűzte ki céljául; 2005-ben zsidó emberek „Románia elleni összeesküvéséről” tettek közzé felhívást.
A Vatra ugyanazon összehangolt, azonos forgatókönyv szerinti akciókkal igyekezett terrorizálni, megfélemlíteni a magyar közösséget, mint ahogy a mintát erre a január 26-án, Szászrégenben lezajlott magyarellenes tüntetés is megadta. A környékbeli teleülésekről buszokkal beszállított tömeg azt kiabálta: „Magyar vért akarunk inni!” A románok között ugyanis „az terjedt el, hogy románokat bántalmaznak, s a Vatra aktivistái feltüzelték a környező falvak tájékozatlan lakosságát” – teszi hozzá a Múlt-kor.hu.
Sepsiszentgyörgyön értesültem a Marosvásárhelyen március 19-én zajló, eszelős magyarellenes pogromról, a sorozatos magyarverésekről, Sütő András szemének kiveréséről az RMDSZ székházánál, Kincses Előd (Tőkés László korábbi védőügyvédje) lemondatásáról. Sepsiszentgyörgyről a magyarok autókonvojjal indultak volna marosvásárhelyiek megsegítésére, ám a helyi RMDSZ – tartva a kiprovokált s igen egyoldalú etnikai feszültségek eszkalálódásától, akár egy minden bizonnyal kiprovokálni szándékozott polgárháborúvá terebélyesedésétől, amely a magyarság számára tragikus kimenetelű lehetett volna – a beavatkozásra készeket lebeszélte szándékukról.
Budapest, 1990. március 20. Március 20-án este súlyos sérülésekkel a Róbert Károly körúti katonai kórházba szállították Sütő Andrást, a világhírű erdélyi magyar írót. A Romániai Magyar Demokratikus Szövetség Maros megyei elnökét – aki a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom során szenvedett súlyos sérüléseket – a Magyar Honvédség különgépe szállította Budapestre. A képen: Sütő András a kórteremben (Fotó: MTI/Diósi Imre)Kőkori körforgalom
„Olyan szép az előttem álló, táblát tartó diáklány, hogy el is feledkezem mindenről. Az erős napsütésben hullámzó tömeg elszántan vár, már sejtem, hogy mi lesz: Tienanmen tér ez is. Délután egykor tűnnek fel a Vatra Romaneasca által toborzott, főleg falusi románok. A nők sikoltozni kezdenek: »Baltával jönnek!« A férfiak felháborodottan ordítanak fel az erkélyre, hol a katonaság? Scrieciu széttárja a karját.”
A vérszomjas, kőkorszaki módon botokkal és kövekkel, illetve baltákkal felfegyverezett, leitatott hodáki, libánfalvi román parasztok és a magyar tüntetők között csak egy vékony rendőrsorfal húzódott, ám szérumszerűen fel is szívódtak, ahogy komolyabbra fordult a helyzet: „Megnéztem a varrásokat közelebbről: a Grand és az ortodox templom között tolonganak néhány százan; nem valami bizalomgerjesztő az ábrázatuk, és arra sem fogadnék, hogy színjózan a társaság. Egy csomó legény és szalmakalap, láncos végű botot is látok. Nem szabad fényképezni. A vállukról kapták le a kapát, mikor később ránk rohantak.”
„Fél hatkor hozzák be az első sebesültet, nyárádszentimrei fiú, arcába félbe tört üveget vágtak. A lépcsőházban fektetik le, csupa vér, fegyvertelen volt. Még meg sem érkezik a mentő, mikor kővel megrakott teherautó száguld át a téren, teljes sebességgel, nem is dudált. A kocsikísérőt leütötték ugyan, de a sofőr utolsó erejével a gázra tapad, utcát vág az emberek között, ledönt három fát, mire megáll, de a célját elérte. A Vatra Romaneasca kellő munícióhoz jutott, kezdődhet a dobálózás.”
Fent leírtakat a megyeháza erkélyéről láttam. Lementem, hogy közelebből informálódjak; talán ekkor ismerkedhettem meg a Pesty László-féle Fekete Doboz forgatócsoportjával; később egy földre esett „körforgalom” táblát tartottam az egyik kamera fölé, védve azt a felénk hajigált, öklömnyi kődaraboktól.
„Hatkor a szálloda felől iparkodunk a térre. Át kell vágni a vatrások között, kísérőm időnként románul szól hozzám, nehogy rájöjjenek, honnan vagyok. Szerencsésen elérjük a rendőrkordont, átcsúszunk a mieink közé. Már kezdek fellélegezni, mikor a hátam mögött iszonyatos ordítás hallatszik, mindenki sikoltozva rohanni kezd, a tömeg sodor magával. Mi ez? Nagy nehezen hátra fordulok, és látom, ahogy a balta az eleven húsba csapódik. Fejszéket forgatva, kést emelve törnek a fegyvertelen magyarokra, olyan kőzápor kíséretében, hogy csodálom, miképp nem találnak el. Két meglett parasztlegény rohan felém. Egyiknek kezében fémbegyű, kapaszerű eszköz – nem kérem, hogy mutassa meg közelebbről.”
A kettészelt ember, „magyar állampolgárként fogják itt, az erkélyen agyonverni”
Az alkonyi, majd éjjeli órák infernális jelenetekkel folytatódtak.
„A bejáratnál, ahogy visszatérek, látom: idős embert raknak a mentőbe, testét végighasították kaszával. A telefonhoz, gyorsan, föl kéne hívni Pestet. De már Vásárhelyre se nagyon lehet telefonálni. Elvágtak minket a külvilágtól. A szomszéd teremben egy kislány fekszik, egyre nehezebb a lélegzése. A telefonból a vonal hangja, aztán megszakad az is. Hét óra tíz. Tankok a Grand Hotel előtt, a megyeszékhely felé tartanak.”
Ezek a harckocsik, a legénységükkel együtt, az égvilágon semmiféle szerepet nem játszottak az eseményekben. A katonaság jóval később, s csak akkor avatkozott be – másnap hajnalban –, amikor egyértelmű volt, hogy a csőcselék nem tudja a tiltakozó magyarokat kiszorítani a városközpontból.
„Egy pap szól a mikrofonba: Isten kezében vagyunk. Ne felejtsétek el, hogy minden ember egyenlőnek született. Aztán egy másik hang: ne bántsátok a tankokat, minket védenek! Egyelőre mindkét oldal a tankokat hajigálja Molotov-koktéllal, nagy egyetértésben. A pap tovább beszél. Mi Atyánk, kivagy a mennyekben… És az emberek imádkoznak, fönn az erkélyen és lenn, a tér közepén, szenteltessék meg a te neved. Van, akit ima közben ütnek le, de mondják, végigmondják az Igét. Lent erősödik az ordítozás: megkezdték a Megyeszékhely ostromát.”
A csőcselék üvöltve ostromolta az épületet, az erkélyről néztem, ahogy hasogatják befelé a kaput. Élet-halál harc folyt a bejáratnál. Egy férfi jelent meg, s szólt annak a pár embernek, akik velünk együtt, fent lézengtek, hogy jöjjünk le, mert harcolni kell.
„Én magyar állampolgár vagyok, ebben nem vehetek részt!” – mondtam. „Hát, akkor magyar állampolgárként fogják itt, az erkélyen agyonverni” – volt a válasz.
„Aztán a felmentő seregek: »Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok« kiáltással, szép számban, a város cigányai. Szótlanul, de félelmetesen a Nyárád menti parasztok, elszántan a külvárosiak. Buszokon menekítenek nőket, gyerekeket, még így is sokan maradnak. A tanácsterem, ahová évtizedekig csak a kiválasztottak tehették be a lábukat, most egy francia forradalom korabeli képeit juttatja az eszembe. Férfiak, fejükön átvérzett kötéssel, bóbiskoló asszonyok, mellükre bújt leánykák, fiatalok, a husángok a pad szélének támasztva. Hajnalban aztán nem a Megyeszékhely esett el, hanem a Grand Hotel (a buszokkal behurcolt martalócok főhadiszállása – a szerk.); nemcsak sebesültek érkeztek, de foglyok is. Néhányukat felhozták, hogy leírassák velük: mi indította őket a Vatra Romaneasca pogromjában való részvételre? Volt, aki azt vetette oda: néhány ezer lej.”
A megyeszékhely előtt kis máglyák gyúltak. Odakuporodtam egyikhez-másikhoz; a honfoglalók vonásait idéző, szíjas székely bátyók énekelték: „Kék nefelejcs, szép nefelejcs…” Az épület tanácstermében aludtam el egy padon, miközben körülöttem lázas megbeszélések folytak. Emlékszem egy értelmes arcú, fiatal román értelmiségire, aki ott ült a magyarok soraiban. Arról beszélt: ő is itt élő polgár, nem valami barbár vadember, és nem tűri, hogy felforgassák a szülővárosát.
Lánctalpak előtt
„Hatkor arra ébredek, hogy valaki rázogat: ébredj, el kell hagyni az épületet! A tanácsterem üres, az ajtóban két gépfegyveres katona. A bejáraton csak úgy zúdulnak befelé a páncélsisakosok, lenn a téren új tankok. Most válik egyértelművé: nem akartak beavatkozni addig, amíg biztossá nem válik, hogy nem lincseltek meg minket. A máglyák még mindig égtek. A téren már csak férfiak maradtak, de ők aztán, mint akiket lecövekeltek. A gépfegyveres gyalogság körülvette a teret, szabályszerűen, három oldalról.”
A cikkbe már nem fért bele, de rövidesen, ahogy a fáradtságtól támolyogva ott bóklásztam,
kis híján elütött egy harckocsi. Egy székely férfi rántott el a tank elől.
Az acélmonstrum centikkel mellettem zúgott el.
Polgárháborús állapotok
Rövidesen állig felfegyverzett rendőrök jelentek, meg. Igazoltatták, és kicsavart karral kezdték elvezetni az egyik-másik álldogálót.
A következményeket ismerjük: a résztvevők közül kizárólag magyar és roma nemzetiségű embereket ítéletek el. Azokat, akik felelősek amiatt, hogy a magyar kisebbség elleni pogromot a rendfenntartó erők tétlenül nézték végig, soha nem vonták felelősségre, a történetek érdemi kivizsgálása még csak meg sem kezdődött az elmúlt 35 esztendőben.
Székelyföld fővárosa ekkor még magyar többségű, bár a Ceausescu-féle betelepítési politika révén 1985-re már 50 százalékra csökkent a magyarok aránya. Az 1970-es évek végén még a város kétharmada vallja magát magyarnak.
Az események után Marosvásárhely lakossága drámai módon csökkent, számos magyar nemzetiségű inkább elköltözött a környékről, sokan Magyarországra telepedtek át. A 2002-es népszámlálás szerint csaknem 15 ezer fővel fogyott a város lakossága 1990-hez képest, ami 10 százalékos csökkenés.
A nap folyamán próbáltam eljutni ahhoz a helyi fotóshoz, akivel megállapodtam, hogy előhívja a képeket, ha én nem jutok ki a megyeházáról. Nehéz volt tájékozódni: az épületek előtt csoportok álltak őrt, s a magyar családok sorban leszedték névtábláikat, nehogy emiatt törjék rájuk az ajtót. Pár órán belül marosvásárhelyi ismerőseim azt tanácsolták: ne töltsem ilyesmivel az időt, hanem igen gyorsan tűnjek el városból. Hallgattam rájuk – őket sem akartam veszélyeztetni jelenlétemmel –, s némi székelyes furfanggal meg is szervezték „szöktetésemet”.
Polgárháborús állapotok fogadtak a környező falvakban: rendfenntartó erők sehol, a községek bejáratánál úttorlaszok. Hol ezen, hol azon a nyelven kérdezősködtek, attól függően, melyik náció volt többségben.
„Kék nefelejcs…” – az ismert székely népdal még ott csengett a fülemben, amikor Segesvárnál felszálltam a Pestre induló vonatra.
Kapcsolódó tartalom
Kiemelt kép: Tüntetők gyülekeznek a katolikus templom körül 1990. március 20-án. A nyelvhasználatuk miatt rendszeres fizikai bántalmazásnak kitett magyarok és a Marosvásárhely környékéről buszokkal behozott, felfegyverzett randalírozók közötti összecsapás következtében hat ember meghalt, 300 megsebesült (Fotó: MTI/Rompress)