– Nem sok víz folyt le a Potomac folyón, amióta július 21-én Joe Biden elnök bejelentette visszalépését az elnökjelöltségtől, és augusztus 19-én hivatalosan is Kamala Harris alelnök lett a Demokrata Párt elnökjelöltje a novemberi elnökválasztáson. A fősodratú amerikai médiát figyelve könnyen alakulhat ki olyan benyomása az embernek, hogy a „visszaszoruló, idős” Donald Trump küzd meg a „dinamikus, fiatal” Kamala Harrisszel. Valóban erről van szó, valós trendfordulóról beszélhetünk, vagy egy ügyesen felépített kampánynak lehetünk szemtanúi?
– Véleményem szerint inkább az utóbbiról beszélhetünk, hiszen Donald Trump és a republikánusok azzal támadták Bident, hogy túlságosan idős ahhoz, hogy újabb négy évre a Fehér Házba költözhessen. És nemcsak ők, hanem az embereknek a döntő többsége – a felmérések szerint 75 százaléka – is úgy gondolta, hogy Bidennek nem kellene indulnia a kora miatt. Nyilván nem csak az életkor az a tényező, ami miatt ezt sokan úgy vélték, hanem természetesen az, hogy milyen állapotban van. Ugyanakkor azért vannak különbségek 81 és 81 éves között. Mondok is egy példát: Churchill nagyon jó szellemi állapotban volt ebben korban, ugyanakkor azért el lehet mondani, hogy Joe Biden semmilyen szempontból sem nevezhető egy Winston Churchillnek.
Ennek ellenére most megfordítják a demokraták ezt a fajta érvelést, és azt mondják, hogy Trump az, aki túlságosan öreg ahhoz, hogy a Fehér Ház élén négy évet töltsön el 2025-től kezdődően. Továbbá idéznek tőle olyan eseteket, amikor adott esetben összekevert tényeket vagy személyeket. Ezt próbálják párhuzamba állítani Biden szellemi állapotával. Ugyanakkor azért érdemes elmondani, hogy az 59 éves Kamala Harris új lendületet hozott a kampányba, a bő két évtized korkülönbség sokat számít olyan szempontból, hogy mennyire mozgékony valaki, hány kampányeseményen tud részt venni. Az elnökválasztási kampányidőszakban gyakorlatilag egyfolytában úton vannak az elnökjelöltek, óriási fizikai és egyben szellemi megterhelés alá esnek. Nyilvánvaló, hogy Kamala Harris ezt jobban tudja abszolválni, mint Joe Biden tudta volna.
– A választás hivatalosan november 5-ére van kiírva, de a voksolás valójában már hamarabb elkezdődik. Milyen sajátosságai lesznek az utolsó hetek kampányának?
– Összességében elmondható, hogy a kampány elsősorban az úgynevezett csatatérállamokra koncentrálódik. Arra a 7-8-9 államra, amelyekben a jelöltek támogatottsága rendkívül közel van egymáshoz, és jelen pillanatban nagyon nehéz megmondani, hogy a következő hónapokban ki kap több szavazatot. (A csatatérállamok közé Pennsylvaniát, Wisconsint, Michigant, Arizonát, Nevadát, Észak-Karolinát és Georgiát sorolják – a szerk.) Ezt azért mondom, mert igaz, hogy általában november 5-éről beszélünk, mondván, akkor van az elnökválasztás – és valóban, akkor van hivatalosan az elnökválasztás napja –, de például 2020-ban a választóknak több mint 70 százaléka már korábban leadta a voksát levélben vagy pedig személyesen. Mind a két lehetőség nyitva állt az amerikaiak előtt az egyes államok szabályozásai szerint. Tehát nem arról van szó, hogy november 5-én kell mindent bevetni, és akkor kell úgymond csúcsformába lendülni, hanem gyakorlatilag szeptember 6-ától, amikor Észak-Karolina elküldi a levélszavazáshoz szükséges iratokat. November 5-ig, gyakorlatilag két hónapon keresztül egyfolytában zajlik a kampány és az elnökválasztás. Ennek megfelelően a jelölteknek figyelembe kell venni azt, hogy melyik államban milyen szabályok érvényesülnek. Mikortól lehet szavazni, milyen arányban lehet levélben szavazni, milyen arányban lehet csak személyesen, levélszavazatok esetében milyen arányban lehet úgy szavazni, hogy bárki szavazhat, vagy csak úgy, ha ezt megindokolja. És nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a tengeren túlról is ilyenkor érkeznek be a szavazatok, mivel amerikaiak milliószámra élnek külföldön – többek között üzletemberek, a fegyveres erők képviselői – eltérő pozíciókban.
Magyarics Tamás, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Kutatóintézetének főmunkatársa beszél Fekete Rajmund Az amerikai álom (vége) – John F. Kennedy című könyvének bemutatóján a Terror Háza Múzeumban 2023. június 7-én (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)– Maradva a csatatérállamoknál: különböző – fogalmazzunk így – közvélemény-kutatási aggregátorfelületek augusztus végi adatsorait vizsgálva (példaként említhetjük itt a The New York Times interaktív felülete alapján, szúrópróbaszerűen a szeptember 4-i állást: Pennsylvania 49-48, Michigan: 48-47, Arizona: 48-48) eltérést figyelhetünk meg Donald Trump és Kamala Harris támogatottságában Robert Kennedy kampányának felfüggesztése előtt és után, gyakorlatilag kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Ennyit számított Kennedy döntése?
– Még vitatott az ifjabb Robert Kennedy visszalépése abból a szempontból, hogy melyik pártnak, illetve melyik jelöltnek jelent előnyt vagy hátrányt. Először is: visszalépése azokban az államokba, amelyek biztos republikánus vagy demokrata bázisok, nem sokat számít. Mindössze pár tízezer szavazat ide vagy oda, ez teljesen mindegy mondjuk Texasban, Kaliforniában, Montanába vagy Massachusettsben, ezekben az államokban gyakorlatilag borítékolni lehet a demokrata vagy republikánus jelölt győzelmét. Az érdekes kérdés az, hogy a sokat emlegetett csatatérállamokban milyen volt Kennedy támogatottsága, és ez miből adódott.
Kennedy hivatalosan demokrata párti politikus volt, de ugyanakkor egy renegát, ami azt jelenti, hogy sokan, akik igaz, hogy nem voltak teljesen elégedettek Biden kormányzatával – illetve akár személy szerint Bidennel –, azért támogatták Kennedyt, hogy ezzel is üzenjenek a Demokrata Pártnak, hogy változtatni kellene a párt bizonyos politikáin. Viszont elképzelhető az is, hogy ezek a szavazók azért annyira nem Demokrata Párt-ellenesek vagy Kamala Harris-ellenesek, hogy ne szavazzanak rá vagy adott esetben átszavazzanak Trumpra. Elképzelhető ugyanakkor, hogy azok fognak esetleg Trumpra szavazni, akik azért csatlakoztak Kennedy kampányához, mert többek között arról beszélt, hogy a Demokrata Pártot egy keleti és nyugati parti elit, a gazdasági, politikai, társadalmi és médiaelit uralja – ami teljesen igaz –, és ennek az elitnek az uralmát kellene valamilyen módon megtörni, és nagyobb hangot kellene adni az „utca emberének” vagy a kisembereknek. Pont úgy, ahogy a republikánus kampányszlogen is az volt, hogy a „le kell csapolni a mocsarat”, vagyis kitakarítani Washingtont. Gyakorlatilag itt összeért a Kennedy- és a Trump-kampány, amely szintén azt ígéri, hogy megválasztása esetén az úgynevezett „washingtoni mocsarat” fogja lecsapolni.
Beszélt korábban a mélyállamról – ami a szinonimája a gazdasági, társadalmi, politikai és médiakonglomerátumnak és szinergiának –, az igazság az, hogy ez nem új dolog az Egyesült Államok történetében. Ha csak az utóbbi évtizedeket nézzük: Jimmy Carter, Ronald Reagan, Bill Clinton, sőt bizonyos szempontból még Barack Obama is „Washington ellen indult” – és természetesen Donald Trump is 2016-ban. Az más kérdés, hogy végül ezeket a politikusokat „felszívta” Washington. Átvitt értelemben használom a főváros nevét. Ezek a politikusok nem tudták keresztülvinni ezt a kampányprogramot, hogy ezt az elitet bizonyos mértékben leváltják, és egy olyan vezető réteget próbáljanak Washingtonban hatalomra juttatni, amelyik többet törődik az ország Washingtonon és Hollywoodon kívüli részével.
– Ebből adódhat Trump támogatottsága?
– Trump támogatottsága nagyrészt pontosan ebből adódik, mert az ő támogatóinak jelentős többsége úgy gondolja, hogy ez az elit lenézi őket. Egy New York-i felhőkarcolóból vagy egy capitoliumi irodából nézve nem látják, hogy milyen gondjaik vannak az embereknek Iowában, egy kisvárosban, Montanában vagy Oklahomában a mezőgazdasági munkásoknak és így tovább. Vagy akár csak, ha az ipari munkásokat nézzük a „rozsdaövezetben”, Michiganben például, ahol legutóbb Trump kampányolt. Trump egyik kampányígérete, hogy visszahozza az ipari munkahelyeket Amerikába, és véget vetett a radikális zöldpolitikának. Azt is ígéri, hogy a jelenlegi demokrata kormányzatnak az elektromosautó-átállási programját is le fogja állítani, többek között azért, mert az elektromos autókat is sokan úgy tekintik, hogy ez a gazdagok játékszere, és általában sokkal drágábbak, mint a hagyományos meghajtású autók. Egyfajta jelképévé vált az elektromos autó bizonyos szempontból – ahogy az organikus élelmiszer is, amely természetesen drágább, mint a nem organikus – ennek a kiváltságos elitnek, amelyik a „igazi amerikaiaknak” a gondjait abszolút nem tudja felfogni, és nem is ismeri.
– Összefoglalva az eddigieket elmondhatjuk, hogy a Trump-kampánynak az adhat igazi löketet, ha sikerül a korábban „Kennedy-demokratákként” vagy „Reagan-demokratákként” azonosított, rozsdaövezeti ipari munkásokat tömörítő választói csoportok hangját felerősíteni?
– Igen, többek között ezzel nyert 2016-ban, amikor arról beszélt, hogy az amerikai nagyvállalatok kiszervezik a munkahelyeket Távol-Keletre. Hitet tett arra, hogy hazahozza a munkahelyeket a hagyományos iparágakban – mint amilyen az acélipar, a feldolgozóipar, a cipő- és ruhaipar és így tovább – szemben Hillary Clintonnal, aki elsősorban olyan kultúrharcos álláspontot képviselt, amely inkább a woke-ideológiához illeszkedett. Ráadásul pontosan abban a szellemben beszélt Hillary Clinton, amit korábban említettünk – miszerint az embereket lenézik az elit tagjai. Szánalomra méltónak, deplorable-nek nevezte azokat a republikánusokat, akik Trumpra szavaznak. Ez a kicsit gőgös, lenéző álláspont az, amit nagyon sokan zokon vettek, és többek között ezért támogatták Trumpot. Viszont, ha a „rozsdaövezetről” és a munkásosztályról beszélünk, hozzá kell tenni azt is, hogy ezek a szavazók – elsősorban a fehér munkásosztálybeli szavazók – elsősorban demokraták voltak korábban, de úgy látják, hogy a demokraták inkább a woke-ideológiával foglalkoznak, ahelyett hogy valós kérdésekkel törődnének. Ennek megfelelően, hogyha a demográfiáját nézzük, akkor máris bizonyos mértékben meg lehet magyarázni azt, hogy a republikánusok és Donald Trump személyesen miért élvezi a fehér férfiak körülbelül kétharmadának a támogatását, szemben a demokratákkal, akiknél a nők támogatása a magasabb, mivel inkább olyan kérdésekkel foglalkoznak, mint amilyen az abortusz, a házastársi erőszak és így tovább. Tehát szerintük ezeket a kérdéseket inkább a demokraták tudják kezelni és nem a republikánusok. Itt el is válik bizonyos szempontból az úgynevezett genderkérdés, vagyis a férfiak és a nők mit tartanak prioritásnak. Természetesen nem abszolút értelemben mondom, hanem tendenciaszerűen értem, hogy a fehér férfiak kétharmada a republikánusokat – vagy akár, ha a feketéket nézzük, szignifikánsabban több fekete férfi támogatja a republikánusokat, mint fekete nő például, ugyanez a helyzet a latinóknál –, a nőknél viszont a demokraták programja és a woke-ideológia jobban illik az elképzeléseikbe, mint a republikánusok hagyományosabb felfogása.
– Mik a legfontosabb ügyek, amik eldönthetik a választást?
– A szakértők és a felmérések szerint a gazdaság, az infláció, a bűnözés és a külpolitika, mellett az abortusz az, amelyet még nagyon fontos kérdésként kezelnek a választók – legalábbis a felmérések szerint az első öt legfontosabb kérdés között van az emberek között. Érdekesség, hogy az összes többi kérdésben Trump és a republikánusok vezetnek a demokraták előtt, egyedül az abortusz kérdésében vannak – és feltehetően maradnak – hátrányban. Itt is lehetnek azonban területi vagy társadalmi különbségek. Nyilvánvalóan, mondjuk Dél-Dakota közepén egy egyszerű munkásasszony számára nem egzisztenciális kérdés, hogy most lesz, vagy nem lesz, mondjuk „menstruációs eszköz” a fiú vécében. Inkább hagyományosan amerikai értékeket vall, vagyis kemény munka és család. Viszont az úgynevezett „külvárosi”, „elővárosi” vagy az „alvóvárosi”, fehér nők azok azok, akik a mérleg nyelve lehetnek a csatatérállamokban. Ha például megnézzük Pennsylvania választói térképét 2016-ban és 2020-ban, akkor gyakorlatilag teljes vörös színű, vagyis republikánus többségű, kivéve a nagyvárosok – Philadelphia vagy Pittsburgh – környékét, amelyek ellensúlyozzák a republikánusok dominanciáját vidéken. Továbbá, ha megnézzük most a kongresszusi körzeteket, illetve megyéket, akkor azt láthatjuk, hogy 81 százalékban inkább republikánusok és nem demokraták az emberek. Viszont azokban a megyékben, ahol a demokraták vannak előnyben, és ott tömörül az Egyesült Államok népességének jelentős része, vagyis a nagyvárosokban, New Yorktól kezdve Chicagón át Los Angelesig és Dallasig, ebben az esetben már számít, hogy ki hol lakik. Természetesen fontos az is, hogy milyen korú személyről is beszélünk, a fiatalabbak inkább liberálisabbak, az idősebbek – 60 év felett – inkább konzervatívok. Tehát sok ilyen tényező van. Általánosságban azt lehet mondani, hogy a nők szavazatai sokat nyomhatnak a latban, amelyek esetében nemcsak az abortuszról van szó, hanem egy-két más kérdésről is, mondjuk azt, hogy nemváltó műtétet végre lehet-e hajtani szülői engedély nélkül vagy nem. Minnesotában ez megengedett, sőt adott esetben a gyerekeket el is veheti az állam, hogyha a szülők ezt ellenzik. Nyilvánvalóan a nagyon liberális családokban ezt nem ellenzik, a konzervatív családokban azonban igen – ez is befolyásolhatja adott esetben a választói akaratot. Végezetül hozzá lehet tenni, hogy 2016-ban és 2020-ban negyvenegyezer-néhány szavazat döntött a csatatérállamokban, összesen pár ezer itt-ott, így most is elképzelhető, hogy pár szavazat fog dönteni ezekben az államokban.
A kiemelt kép illusztráció. (Fotó: hirado.hu)