Augusztus 6-án robbant a hír: Ukrajna ismét tudott egy meglepőt húzni, és támadást indított Oroszország területe ellen. Hat napon belül 25-30 kilométert sikerült előrehaladni, és a teljesen meglepett orosz erőket szétzilálni, illetve visszaszorítani. Augusztus 12-re az ukrán támadás nagyjából megállt. Elfoglalták Szudzsa városát, és a szudzsai gáztranzit-állomást, és a felmerült, hogy a kurszki atomerőművet is veszély fenyegeti.

Külön izgalmas, hogy az ukrán erők támadásában a Nachtigall nevű egység is részt vett.

Az ukrajnai háború számos értelemben furcsa háború volt eddig – hosszú, nagyon hosszú határszakaszokon Ukrajna és Oroszország között semmiféle harci cselekményre nem került sor a szárazföldi csapatok részéről, leszámítva három-négy betörést az úgynevezett orosz „felszabadító erők”, valójában diverzáns csoportok részéről.

Vajon mi lehetett Ukrajna célja a támadással? A gáztranzitállomás elfoglalása, hogy ezzel az oroszokat kiszorítsák a gázpiacról? Ez legfeljebb Magyarország és Szlovákia (és Ausztria) vonatkozásában lehet érdekes, hiszen a többi uniós ország nem nyíltan és nem ezen a vezetéken keresztül vásárolja az orosz gázt, hanem mindenféle közvetítőkön keresztül, LNG-formában.

Másik cél, ami felmerült, hogy elfoglalják a kurszki atomerőművet – nos, ha volt is ilyen szándék, a célt nem fogják elérni.

Egy harmadik cél, ami a sajtóban elhangzott, az „Oroszország destabilizálása” volna. Szintén felmerült, hogy a lehetséges béketárgyalások előtt akarnak jobb pozícióba kerülni. Ezek már politikai célok.

Német katonák rohamoznak az Ardennekben 1944 decemberében

Ebből kiindulva talán közelebb jutunk a válaszhoz, ha történelmi hátteret próbálunk keresni, hogy mire emlékeztet ez az egész? Az ukrajnai háborút korábban is próbáltuk a huszadik századi nagy háborúk alapján megérteni, vagy legalábbis megközelíteni, (a sorozat összefoglalója itt olvasható, legújabb részei pedig itt és itt). Most természetesen mindenkinek beugorhat az 1943-as kurszki csata, és az, hogy megint német gyártmányú tankok közlekednek a térségben, de igazából ez csak valami egészen távoli, felszínes hasonlóság, és nem is vezetne sehova. A második világháborúnál maradva, azonban egy másik eseménysorozat nagyon is hasonlónak tűnik.

Ez pedig nem más, mint az 1944 decemberi ardenneki német ellentámadás.

1944 nyarán a németek két tűz közé szorultak. Az olasz front ugyan addig is volt, de onnan szép nyugodtan araszolgattak hátra a németek, véresen megfizettetve minden egyes métert a szövetségesekkel. A hátukban az Alpok természetes erődje volt – arrafelé nagy aggodalmat nem éreztek. Franciaország más volt. Először a briteknek és az amerikaiaknak ugyan egy hónapig tartott, amíg kiverekedték magukat a normandiai hídfőkből, de utána már gyorsan ment minden. Kora ősszel már Rajna-hídakért folyt a küzdelem a Németalföldön, és a szövetségesek előrenyomulásuknak csak az szabott gátat, hogy rendezni kellett az utánpótlás helyzetét, illetve megpróbálták a hátrahagyott német helyőrségeket kisöpörni. Az ősz zavaros csatározásokkal telt, és Rundstedt, ez öreg motoros rendezte a sorokat és ismét harcoló erővé formálta az addigra szétzilálódott alakulatokat.

Ebben a helyzetben merült föl Hitlerben az ellentámadás gondolata. Mivel a szovjetek ellen különösebb sikerre nem számított, úgy gondolta, hogy a nyugatiak ellen kell csapást mérni. A tervezett csapás az 1940-es franciaországi villámháború megismétlése lett volna, Antwerpen elfoglalásával a teljes északi szövetséges csoportosítás elvágása. Így hátha elég ideje lesz a Birodalomnak, hogy az új harceszközökből – a csodafegyverekből – elegendőt legyártva megfordítsa a háború menetét. A Me262 sugárhajtású gép, a XXI-es típusú tengeralattjáró (Elektroboot), a StuG44 gépkarabély, a Jagdtiger páncélvadász és még néhány fejlesztés, amitől a német vezetés a helyzetük jelentős javulását remélte.

A tervezett támadástól azonban Hitler elsősorban politikai hasznot remélt. Abban bízott, hogy a német elszántság és keménység elgondolkoztatja a nyugati hatalmakat, az ardenneki támadás utáni szövetséges vereség elbizonytalanítja őket, és hátha így különbékét kötnek.

A nagyszabású akció kockázataira már korábban figyelmeztettek a tábornokok, de Hitler hajthatatlan volt.

December 16-án támadásba is lendültek a németek. Az ardenneki frontszakaszt a szövetségesek nem erősítették meg valami nagyon, pihenőben levő és teljesen újonc csapatok védték az arcvonalat. Ráadásul a németek a titkosítás fokozása miatt nem támaszkodtak a rádióforgalmazásra, hanem, mivel hazai terepen voltak, a telefon- és a távíró-hálózatot használták, így a szövetségesek kódfejtői az Ultra keretében nem tudtak igazán használható előrejelzéseket adni. December 16-án megindult a roham. A hírhedt Skorzeny kommandósai amerikainak öltözve rohantak le pozíciókat, a ködös, borult idő pedig a szövetséges légierőt a földön tartotta. A németek előretörtek, de már a kezdetektől nehézségekkel kellett szembenézniük.

A kulcsfontosságú Bastogne városát például nem tudták elfoglalni, mivel az amerikai parancsnok csak annyit mondott a megadásra való felhívásra: „Szart!”. 1944 nem 1940 volt. Az üzemanyaghiány miatt a német ékek lelassultak, és már három nap után már el is akadtak. Néhány nap múlva kitisztult az idő, és a szövetséges légierő ismét birtokba vette az eget. A Luftwaffe még megpróbálta egy „lefejező csapással” helyrebillenteni az egyensúlyt, de sem elég gép nem volt, sem elég pilóta, ráadásul a titkosítás miatt a nem értesített csapatok baráti tüze is megtizedelte a hazatérő gépeket.

A harcok még egy hónapig elhúzódtak, de az ardenneki csata összes eredménye a német maradék háborús kapacitások teljes kimerülése volt.

A nyolcvan évvel későbbi ukrán támadás egyetlen célja igazából politikai lehet.

De valójában nem Oroszország destabilizálása – ami régóta vágyálom a poszt-nyugati véleményvezérek körében – sem pedig a lehetséges béketárgyalások előtti jobb pozíció nem lehet reális cél. Sokkal valószínűbb, hogy az amerikai és európai közvéleményt, illetve a harmadik világ (a globális Dél) országait kívánják meggyőzni arról, hogy Ukrajnát még nem lehet leírni, s hogy érdemes Ukrajnát támogatni. Illetve, nem elhanyagolható módon a háború saját, hazai támogatottságának megőrzése is cél lehet. A támadásnak valódi katonai értelme nincs, ez egy politikai hadművelet. Clausewitz maximája a politika és a háború összefüggéséről érvényesül, de van itt valami más is.

Fidel Castroék a kubai forradalom idején azt mondták, hogy nem is annyira csatákat akarnak nyerni, mint címlapokat a new yorki sajtóban.

Ukrajna is mintha ezt az utat követné. Csakhogy az ukrajnai háború egyik legfontosabb tanulsága, hogy a Nyugaton eluralkodó virtuális valóságnál erősebb a fizikai valóság…

A kiemelt kép illusztráció. (Fotó: MTI/AP/Orosz védelmi minisztérium)