– Tim Walz minnesotai kormányzót választotta alelnökjelöltként Kamala Harris. Sokak szerint erősen baloldali a minnesotai kormányzó, lehet ez jelzés egy esetleges Harris-adminisztráció külpolitikájára vonatkozóan?

– Nem vagyok biztos benne, egyszerűen, mert egy olyan kormányzóról beszélünk, aki inkább belpolitikai megnyilvánulásairól ismert, és nem sokat tudunk arról, mit gondol a külpolitikáról. Amit az alelnökjelölt kiválasztása kapcsán érdekesnek tartok az az, hogy az elnökjelöltek általában azt mérlegelik egy-egy ilyen döntés során, hogy ki lehet segítségükre politikailag, hogy államban vagy közéleti témában támogatást adhat-e. Ez esetben viszont elképzelni sem tudom, hogy Walz kormányzó mivel segíthet, igaz ártani sem árt. Nem hoz semmit. Minnesota államban ugyanis Kamala Harris vélhetően így is, úgy is nyerni fog. Legalábbis, ha a felméréseket nézzük, 6 százalékponttal vezetett már Walz megnevezése előtt. Ráadásul, ha a Tim Walz által képviselt politikát nézzük, nagy támogatója a transzneműek ügyének, például azt vallja, hogy, ha egy gyerek nemet akar váltani, és ebbe a szülők nem egyeznek bele, akkor a gyereket az államnak ki kell vennie a szülői felügyelet alól.

Rendkívül baloldali, vagy ahogy nevezik, progresszív, illetve liberális politikai elképzelései vannak. Egyes vélemények szerint azzal, hogy Minnesota állam kormányzója az amerikai középnyugati államokat segíthet megszólítani. Csakhogy az országnak ez a térsége meglehetősen konzervatív. Ha Missourit, Kansast vagy bármelyik ottani államot nézzük, ott az emberek alapvetően nem állnak a politika pártján, ami a melegjogokat, genderkérdést tűzi zászlajára, ami a fiúk számára kinyitja a lányok öltözőit az iskolákban. Szóval nem vagyok biztos abban, hogy jó választás volt.

A teljes interjút itt hallgathatja vissza:

– Lehet megfontolás az ilyen döntésnél, hogy az alelnökjelölt tükre az elnökjelölt politikájának, vagy kiegészíti azt, illetve a személyiséget.

– Igen, és ez esetben Walz egy tükör, hiszen a melegkérdést, a genderügyeket helyezi előtérbe. Úgy gondolja, hogy a kormánynak fizetnie kellene az embereknek munka nélkül, és támogatja a rendőrség forrásainak csökkentését. Szóval számos olyan dolog, amiben egyezik Harrisszel, az elnökjelölttel. Viszont politikai értelemben a középen álló választót nem szólítja meg. Azt hiszem, hogy a független választó még mindig áll és vakarja a fejét, kit is támogasson.

– A külpolitikára irányuló kérdésemmel arra is gondoltam, hogy vajon az alelnökjelölt személye abban az értelemben lehet-e jel, hogy a másik esélyes demokrata alelnökjelöltként Josh Shapirót, Pennsylvania kormányzóját emlegették, aki zsidó hátterű, így egyfajta nyitást jelezhetett volna Izrael felé. Azt nézve pedig, hogy Tim Walz kijelölésének kik is örültek először hangosan: a Demokrata Párt szélsőbaloldali képviselői, az úgynevezett „Squad”, akik jobbára Izrael-ellenesek. Nos ez nem jelez valamit? 

– Amit én ebből kiveszek, illetve, ami érdekes itt az az, hogy hagyományosan az Egyesült Államokban élő zsidóság olyan háromnegyede a demokratákat támogatja. Ami nem feltétlenül észszerű, hiszen a demokraták nem olyan mértékben állnak ki Izrael mellett, illetve a zsidóságnak fontos ügyek mellett, de ez nem számít, négyből három zsidó választó általában oda szavaz. Idén viszont ez nem biztos, hogy így alakul, az arány alacsonyabb lehet, mert a demokraták, különösen Biden elnök, igazán melléfogott az egész gázai helyzet kezelését illetően. Tekintve, hogy Izrael meghatározó amerikai szövetséges, ezért Amerikának egyértelműen mellette kell állnia. Csakhogy Biden elnök és Harris alelnök nagymértékben foglalt állást a helyzet palesztin olvasatának megfelelően is. A kettő pedig nem megy egyszerre. Nem hiszem, hogy Kamala Harris tudná, miként kezelje a helyzetet. Kérdezte, hogy vajon miért nem Shapiróra esett a választás. Szerintem azért, mert Harris attól félt, hogy akkor a pártja szélsőbaloldali emberei elutasítanák őt, mondván, hogy túlságosan zsidó- és Izrael-párti. Amivel egyébként a zsidó közösséget bőszítheti fel. Mindenesetre az látható, hogy nem dolgoztak ki igazi stratégiát arra, hogy miként kezeljék a gázai konfliktust diplomáciailag. Ezt leszámítva persze, hogy azt hajtogatják, békét akarunk, de mindenki békét akar a világ egészében. Viszont a világ vezető hatalmának az a feladata, hogy vezérszerepet játszva megmutassa, miként is érhető el az a bizonyos béke, amire pedig gyakorlatilag nem ajánlanak választ.

Most háború zajlik a Közel-Keleten, ami nem volt Donald Trump idején. Még a Biden-elnökség korai időszakában az elnök elutazott Szaúd-Arábiába, hogy a koronaherceggel találkozzon, hiszen az üzemanyagárak kilőttek, megduplázódtak ahhoz képest, ahol álltak Trump alatt. Szóval elutazott, és arra kérte a koronaherceget, hogy az árak csökkentése érdekében növeljék a kőolaj kitermelését. Csakhogy a koronaherceg nemhogy ezt nem tette meg, de még tovább csökkentette a kitermelést, pontosan az ellentétét annak, amit az elnök kért. Szóval Joe Bidennek nincsenek jó kapcsolatai a Közel-Keleten. És a Biden–Harris-adminisztráció nem mutatott bármiféle erőt sem a Közel-Keleten.

– Nemzetbiztonsági szempontból vagy akár a világ biztonsága szempontjából ez nem meglehetősen kockázatos? Ön is azt mondja, hogy a kormányzat nem igazán biztos abban, mit is kezdjen Gázával, az egész helyzettel, ami napról napra válik egyre feszültebbé.

– Felteszem a kérdést: ha ön a nemzetközi politika megfigyelője, mi jelenik meg a szeme előtt, amikor arra gondol, hogy Kamala Harris ül le tárgyalni Vlagyimir Putyinnal. Úgy gondolja, hogy ez egy erős Egyesült Államokat, egy erős Nyugat képét közvetíti? Ha visszagondolok arra a négy évre, amikor Donald Trump volt az elnök, az amerikai média többsége azt a képet festette róla, hogy Putyin barátja, sőt, hogy együttműködést folytat vele. Csakhogy nem volt háború vagy egyéb problémák. Lindsey Graham szenátor mondta nekem talán olyan hat hónappal ezelőtt, hogy az egyik oka annak, hogy akkoriban nem voltak a most látható háborús helyzetek az, hogy a világ jó része félt Donald Trumptól, illetve az ismeretlentől. Nevezetesen, nem tudták mit fog lépni. Néha úgy tűnik, hogy nagyon kiszámíthatatlan, és valóban az. Így Oroszország nem támadta meg Ukrajnát a Trump-adminisztráció idején, mert nem volt biztos abban, hogy Trump mit lépne. Nem látta azt sem, hogy Irán és kapcsolt részei támadást intéztek volna Izrael ellen, mert féltek attól, hogy mit tenne Donald Trump.

– Ott van a másik ügy, Ukrajna, ott az éles háború már két és fél éve tart. Ezt nézve, az ön véleménye szerint van bármilyen felmutatható eredmény ennek az adminisztrációnak a részéről? Nem Ukrajna támogatását értem ezalatt fegyverekkel, katonai felszerelésekkel, hanem lépéseket a megoldás irányában, ami az lenne, hogy befejezzék a háborút.

– Van úgy, hogy elnöki adminisztrációk politikai irányával nem értek egyet, de elismerem bizonyos lépéseiket, erőfeszítéseiket. Itt viszont nem tudnék megnevezni egyetlen olyan intézkedést sem, ami közelebb hozott volna a békéhez, vagy egyáltalán azt célozta volna, hogy békét kell teremteni Ukrajna számára. Még a katonai felszereléseket illetően is: az csodálatos, hogy támogatást nyújtanak, de ez rendezetlenül történik kimeneti oldalon. Először pénzt adtak, aztán a felszereléseket, de egyik sem volt megfelelően dokumentálva, és sokszor csak annak felmutatására szolgáltak, hogy azt lehessen mondani, tessék segítettünk. A pénz egy részének nyoma veszett, a felszerelések egy részét nem használták fel, vagy nem megfelelően vetették be. Az Egyesült Államok elköltött egy csomó pénzt, de hogy ez milyen hatékonyan történt, jól hasznosultak-e azok a dollárok, ezt nem tudom. Azt is hozzátenném ehhez, hogy a felszerelések jó része az amerikai raktárakból ment ki, ami azt is jelenti, hogy a készleteket kimerítették az Egyesült Államokban. Szóval az elküldésük vajon az Egyesült Államok számára nem jelent kockázatot? Azt hiszem, hogy ezek tisztességesen feltehető kérdések, és egyik sem kedvező Joe Biden számára.

Kiemelt kép: Kamala Harris amerikai alelnök és Tim Walz minnesotai kormányzó a Detroitban rendezett kampánygyűlésen 2024. augusztus 7-én (Fotó: MTI/EPA/Dieu Nialo Chery)