Mikor lesz béke? Például amikor a harcoló feleket egy náluk nagyobb erő tárgyalóasztalhoz kényszeríti, aminek jó példáját látjuk az izraeli-palesztin konfliktusban, pontosabban annak fenyegető eszkalálójánál. Az USA és az EU diplomatái Erdogan török elnököt és Netanyahu izraeli miniszterelnököt arról győzködik, hogy ne fokozzák a konfliktust, inkább egyezzenek meg. Pont erre lenne az orosz—ukrán háborúban is szükség, csak a háborúpárti globalista kormányok valamiért abban a konfliktusban nem sietnek ennyire a béketeremtéssel.

Az EU és benne Magyarország a nyugati “szabad” világ részeként az USA szövetségese és partnere. Azzal, hogy az USA a II. világháború után nem vonult ki sem Németországból, sem Japánból, ezeket a volt imperialista hatalmakat megzabolázta és integrálta saját szövetségi rendszerébe. Németország pedig előbb Nyugat-Európát, majd 1990 után Kelet-Közép-Európát integrálta saját gazdaságába. Ennek a német-amerikai együttműködésnek szilárd alapjai vannak, Németország már az 1920-as évektől erősen ki volt téve az amerikai hiteleknek, majd 1945 után az amerikai védelmi garanciának. Mivel Európát Németország dominálja, Németországot pedig az USA, így az európai Ukrajna-politikában csak akkor várható változás, ha a német, vagy az amerikai politikai fordul. Előbbire vajmi kevés esély van,

mivel a német gazdasági elit az Északi Áramlat gázvezetékek felrobbantása ellenére is fatalista módon tűri az amerikai dominanciát és képviseli azt az EU politikájában.

Arra a kérdésre, hogy az amerikai Ukrajna-politika fordul-e, az amerikai szavazópolgárok fogják november 5-én a választ megadni. Donald Trump elkötelezett a béke mellett, mert tudja, hogy a háború rossz az üzletnek és rossz a gazdaságnak. A háborúval kevesek nagyon jól járnak, míg rengetegen veszítenek rajta. Kamala Harris indításával a demokraták súlyos politikai ballaszttól szabadultak meg és ami a legfontosabb, a jelöltcsere visszaadta nekik a győzelem reményét, a elnökválasztás most kevéssé látszik lefutottnak. Az amerikai Ukrajna-politika változása tehát elvileg lehetséges, ám korántsem biztos.

Orbán Viktor békemissziójának eredményeként egy független és szuverén európai békepolitikát javasol, ami a nyugati világon belül jelentene alternatívát a háború folytatásával szemben, amit az amerikai demokraták erőltetnek.

Ezt az alternatívát jelenleg csak Magyarország és — fenntartásokkal — Szlovákia képviseli, így az EU politikai fordulata érdemi változást hozna.

Mielőtt ennek a változásnak a mikéntjét vizsgálnánk, tegyünk egy történelmi kitérőt!

Charles de Gaulle francia elnök az 1960-as években azt látta, hogy az 1945 előtt meghatározó európai világhatalmak miként veszítenek befolyásukból, és miként válik az USA a nyugati világ vezető hatalmává. Az amerikaiak de Gaulle-t többször lepattintották, így nem akarták a papír dollárt aranyra cserélni, mondván “később még bármikor aranyra cserélheti, miért akarja pont most?”. A francia elnök feltette a kérdést, hogy az amerikaiak vajon “feláldozzák-e New York városát Párizsért?”, amire nemleges választ adott és egy önálló francia nukleáris arzenál kiépítésébe kezdett. Franciaország ekkor lépett ki a NATO katonai szárnyából, amire a kollektív védelmi szervezet központja Párizsból Brüsszelbe költözött. De Gaulle az amerikai befolyás ellensúlyozására javasolta az Atlanti-óceántól az Urálig tartó együttműködést, amit ma biztonsági architektúrának neveznénk. Akkori javaslatai a nyugat-európaiak között nem találtak követőkre.

Emmanuel Macron francia elnök 2017 szeptemberében, a párizsi Sorbonne Egyetemen elmondott beszédében egy szuverén Európát vizionált, amely az USA-val szövetségben, ám emancipálódva készül fel a XXI. századra, erősebb védelmi képességekkel; klímabarát energiaszektorral, közlekedéssel és iparral; demokratikusabb intézményekkel és önálló vízióval. Ma már tudjuk, hogy a szép szavakból alig valósult meg bármi is. Hol vannak már a Lisszaboni stratégiához hasonló magasröptű és távlatos tervek? Az ukrajnai háborút érdemes úgy is nézni, hogy amennyiben annak finanszírozása javarészt az európaiakra hárul, mint ahogyan azt Orbán Viktor levelének hetedik pontja valószínűsíti, akkor az

elhibázott szankciók és a háborús infláció miatt lelassult gazdaság által megtermelt pénz nagy részét a háborúra fogják költeni, és nem az európai gazdaság és társadalom modernizációjára, vagy az öregedő társadalmak növekvő egészségügyi és szociális költségeire.

A miniszterelnök levelének nyolcadik pontja szakítást javasol a demokraták háborúpárti külpolitikájával és a szuverén európai külpolitikának egy olyan új fejezetének a megnyitását, amely a háború elhúzása helyett esélyt ad a feszültség enyhítésére és fegyverszüneti, vagy akár béketárgyalások megkezdésére. Azt, hogy ez lehetséges, az izraeli-palesztin konfliktus is mutatja, ahol a nyugati hatalmak mérséklően lépnek fel.

Miért van szükség Európában egy külpolitikai fordulatra? A washingtoni háborúpárti héják az amerikai érdek mentén nézik a háborút, pontosabban a Deep State és annak finanszírozói érdeke mentén. Ez nem esik egybe az európai érdekkel, mivel az már most látszik, hogy az amerikai tőkealapok hitelezik a hadikölcsönöket, amiket a szintén az ő résztulajdonukban álló hadiipari cégeknél költenek el. Ebben a “munkamegosztásban” a háborúpárti európai kormányok fizetik a cechet, az amerikai tőkealapok pedig bezsebelik a profitot.

Hogyan történhet egy ilyen külpolitikai fordulat? Mivel a brüsszeli fősodor háborúpárti, ezért az uniós intézményektől nem várhatunk változást. A szivárványkoalíciós kormányoktól sem, így — a tömeges illegális migrációhoz hasonlóan — jobb híján “ki kell várni”, amíg a nyugat-európai társadalmak rá nem jönnek, hogy megint a magyaroknak volt igaza! További feltétel, hogy a nyugat-európaiak ne a szivárványkoalíciókra szavazzanak, mert

a francia példa is azt mutatja, hogy hiába szavaztak az előrehozott választáson a szélsőbalra, ugyanazt a politikát kapják pepitában.

Ebből is látszik, hogy a német politika változatlansága mellett számos európai kormányváltásra lenne szükség ahhoz, hogy az EU Tanácsában és az Európai Tanácsban egy békepárti többség alakuljon ki. Az esély korántsem rossz, hiszen Francia- és Spanyolországban rezeg a háborúpárti kormányok léce, Ausztriában és Csehországban is a patrióta és békepárti erőknek áll a zászló. Láttuk, hogy Hollandiában is a patrióták végeztek első helyen.

Persze minden fent ismertetett kényszer ellenére a német fősodor politikája sincsen kőbe vésve. Németországban ősszel három keletnémet tartományban lesz választás, ami meghatározza a jövő szeptemberi parlamenti választásig terjedő időszak berlini politikáját. Ahogy a migrációnál, úgy most a békepárti külpolitikánál is van alternatíva, és ezt az alternatívát — “kicsiben” — Magyarország eredményesen valósítja meg. Ideje, hogy kellő szövetségessel az oldalunkon, Európában is elérjünk egy békepárti fordulatot, amivel a vén kontinens felzárkózna a világ kétharmadát kitevő, a háborút szintén mihamarabb lezárni akaró Globális Dél országaihoz.

Kiemelt kép forrása: MTI