Aktuális

Orbán Viktor fogadta a NATO főtitkárát Budapesten

Marine Le Pen pártjának diadala után „társbérletbe” kényszerülhet Macron

| Szerző: Udvardy Zoltán
Minden bizonnyal – 1958 óta negyedszer – újra „társbérletbe” kényszerülhet a francia köztársasági elnök a június-júliusi parlamenti választásokat követően. Emmanuel Macron a Jordan Bardella vezette Nemzeti Tömörülés elsöprő győzelme, illetve a baloldali-liberális erők leszereplése után kényszerült a nemzetgyűlés feloszlatására és előre hozott választások kiírására.

Előfordulhat, hogy – immár negyedik alkalommal az ötödik köztársaság történetében – újra életbe lép a cohabitation („együttélés”), amikor az ellenkező pártállású köztársasági elnök osztozik a kormányfővel a végrehajtó hatalmon.

A bukás

Azt követően ugyanis, hogy Franciaországban történelmi méretű győzelmet aratott a Jordan Bardella vezette Nemzeti Tömörülés (a nem végleges eredmények szerinti 31,47 százalékos szavazati aránnyal, miközben Emmanuel Macron kormányzó pártja, a Reneszánsz csak a szavazatok 14,56 százalékát nyerte el az európai választásokon), a francia alkotmánynak megfelelően a köztársasági elnök feloszlatta a nemzetgyűlést és kiírta a parlamenti választásokat.

Marine Le Pen, a francia Nemzeti Tömörülés (RN) nemzetgyűlési frakcióvezetője, a párt korábbi elnöke és Jordan Bardella, az RN elnöke az európai parlamenti választások előtti kampányrendezvények egyikén, Párizsban 2024. június 2-án (Fotó: MTI/AP/Thomas Padilla)

Az első fordulóra június 30-án, a másodikra egy héttel később, július 7-én kerül sor.

Mivel egyértelműnek tűnik, hogy a Reneszánsz nem szerezheti meg a stabil kormányzáshoz szükséges többséget (a kormányzó pártot eddig kívülről támogató konzervatív párt, a Köztársaságiak elnöke,

Éric Ciotti kijelentette, hogy többé nem támogatják azt a pártot, amely ide juttatta az országot),

szinte biztosra vehető, hogy a 2027-ig hivatalban levő Emmanuel Macron egy vele ellenkező pártállású kormányfővel kénytelen „társbérletet” vállalni.

Bársonyosan – vagy kevésbé

A „cohabitation”, az ellenkező pártállású államfő és miniszterelnök együttes kormányzása a francia parlamenti rendszer dualista jellegéből adódóan jelentősen korlátozza a köztársasági elnök szerepét. A hagyományos felosztás szerint a belpolitikai kérdésekben ilyenkor a kormányfő és a nemzetgyűlés szava meghatározó, míg az alkotmányosan az ország külföldi képviseletét ellátó államfő vagy maga dönt a külpolitika irányáról, vagy ebben is osztozik a miniszterelnökkel.

Az ötödik köztárság kezdete, az 1958-as alkotmány hatályba lépése óta három alkalommal került sor ilyen „együttélésre”.

Az első „társbérletre” 1986 és 1988 között kényszerült a köztársasági elnök székhelyeként ismert Élyése-palota. Francois Mitterrand köztársasági elnök pártja, a Szocialista Párt 1985-re elveszítette parlamenti többségét. Így 1986-tól az elnök Jacques Chiracot, a konzervatív, gaulle-ista RPR elnökét nevezte ki kormányfőnek a jobboldal törvényhozási választásokon aratott győzelmét követően. Ez volt az első együttélés, amely 1988- ig tartott, a nemzetgyűlést feloszlató Francois Mitterrand újraválasztásáig.

Másodjára ismét Francois Mitterrand kényszerült „társbérletre”, ismét köztársasági elnökként, és szintén az RPR vezető politikusával, Édouard Balladur kormányfővel. A jól működő közös kormányzást az élcelődő sajtóban „bársonyos együttélés”-ként emlegették.

Történelmi öngólok

Különös az előtörténete a harmadik „együttélésnek”: Jacques Chirac köztársasági elnökként azért oszlatta fel a konzervatív többségű nemzetgyűlést, mert a jobboldali kormánynak alacsony volt a támogatottsága. A konzervatívok megerősödése helyett viszont a szocialista Lionel Jospint, a Szocialista Párt első titkárát bízta meg a kormányfői poszttal.

Azt a Jospint, aki eltitkolta, hogy az Internacionalista Kommunista Szervezet, az OCI trockista csoportjának tagja volt –

Chirac melléfogása következtében tehát egy korábban militáns, szélsőbaloldali múlttal is rendelkező politikus váltotta le a konzervatív kormányfőt.

Mivel épp ilyen kiszámíthatatlan, hogy milyen következményekkel járhat a küszöbön álló választás, az ország stabilitására tabuként tekintő francia sajtó egyelőre még a „cohabitation” kifejezést is ritkán használja. Mégis igen nagy az esélye annak, hogy Emmanuel Macron, aki nemrég még az alkotmány igen ritkán használt 49.3-as cikkelyével élve egymaga döntött a parlament által el nem fogadott nyugdíjreform ügyében, osztozni kénytelen a végrehajtó hatalmon.

Mindenki egy ellen?

A megosztott francia baloldali pártok hétfő este bejelentették, megállapodást kötöttek arról, hogy közös jelölteket indítanak minden választókerületben az előrehozott nemzetgyűlési választások három hét múlva esedékes első fordulójában.

„Egy új népfront megalakítását szorgalmazzuk” – írta a többi mint hat óráig tartott egyeztetést követően közös közleményében a Szocialista Párt, a Kommunista Párt, a Zöldek és a radikális baloldali Engedetlen Franciaország.

A választások eredményei miatt hétfő több nagyvárosban voltak megmozdulások.

A a TF1 kereskedelmi televízió híradója stúdióvendégeként

Marine Le Pen elmondta: pártja hajlandó nem indítani jelölteket a jobbközép Köztársaságiakkal szemben

az előrehozott választásokon.

Marine Le Pen megerősítette, hogy pártja győzelme esetén a 28 éves Jordan Bardella pártelnököt, az EP-választás listavezetőjét javasolják Emmanuel Macronnak a miniszterelnöki posztra.

Történemi fordulat

Mint arról a hirado.hu is beszámolt, kedden a francia hagyományos jobboldali párt, a Köztársaságiak (LR) vezetője,

Eric Ciotti „szövetségre” szólított fel a felmérések élén álló, Marine Le Pen vezette Nemzeti Tömörüléssel

(RN) az előrehozott nemzetgyűlési választások három hét múlva esedékes első fordulójában. A bejelentés óriási felháborodást váltott a Köztársaságiak vezető politikusai részéről.

„Szövetségre van szükségünk – miközben önmagunk maradunk – az RN-nel és annak jelöltjeivel” – jelentette ki Eric Ciotti a TFI kereskedelmi televízió híradójában, hivatalosan elfogadva egy olyan álláspontot, amely rendkívül vitatott a saját pártján belül, és amire még nem volt példa a francia jobboldal történetében.

Ajánljuk még