Aktuális

Zárlatos töltő okozhatott tüzet az Óbudai Egyetem kollégiumában

Ötven éve jelent meg A Gulag-szigetcsoport: húsz évre száműzték miatta Szolzsenyicint

| Szerző: Udvardy Zoltán
Pontosan ötven évvel ezelőtt, ezen a napon jelent meg először Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag-szigetcsoport című könyve. A történelmi jelentőségű mű lerántotta a leplet a Szovjetunió kommunista lágerrendszeréről, végképp szétzúzva a nyugati, baloldali értelmiség hazug önáltatását. A Nobel-díjas orosz írót 1974-ben száműzték hazájából.

„Kb. 1940-ben barátaimmal figyelemreméltó hírre bukkantunk a Tudományos Akadémia Természet c. folyóiratában. Az állt ott apró betűkkel, hogy a Kolima folyó melletti ásatások során valahogy felszínre került egy földalatti jéglencse, egy megfagyott ősvilági folyó – és abba belefagyva egy ásatag (több tízezer éves) faunába tartozó néhány állatpéldány. Ezek a halak vagy tritónok, a képzett tudósító tanúsága szerint, olyan frissen s épségben őrződtek meg, hogy a jelenlévők, a jeget meglékelve ott helyben elfogyasztották őket, mégpedig a legnagyobb készséggel. A folyóiratnak bizonyára sikerült csodálatba ejtenie kisszámú olvasótáborát, hogy a halak húsa oly sokáig frissen megőrződik a jégben, de kevesen lehettek az olyanok, akik előtt megvilágosodott ennek a meggondolatlan hírecskének valóban kolosszális tartalma. Mi azonnal megértettük. Világosan, apró részleteiben magunk előtt láttuk az egész jelenetet, mily lázas sietséggel lyuggatták a jeget a jelenlévők, s lábbal tiporva az ichthyológia magasabb érdekeit, könyökükkel egymást taszigálva, hogyan szaggatták ki az ezeréves húsdarabokat, cipelték a tűzhöz, olvasztották meg s laktak jól belőlük. Megértettük, mert mi magunk is ama jelenlévők közül valók voltunk, a raboknak abból a hatalmas, a világon semmihez sem hasonlítható néptörzséből, mely egyedül képes készségesen tritónt enni. Kolima pedig a legnagyobb és leghírhedtebb sziget volt, a kegyetlenség sarkvidéke abban a különös Gulag-országban, mely földrajzilag szétszórt ugyan, mint egy szigetcsoport, eszmeileg azonban kontinenssé forrt össze. Ebben a szinte soha nem látott, fel nem fedezett országban lakik a rabok népe.”

E szavakkal kezdődik Alexandr Szolzsenyicin (1918. december 11.–2008. augusztus 3.) varázslatos stílusban megírt könyve, A Gulag-szigetcsoport, Szente Imre fordításában. (Szolzsenyicin könyvét azóta az Európa Kiadó is megjelentette, A Gulag szigetvilág címmel; fordító: Soproni András – a szerk.)

A mű a mai napig kultikusnak számít azok köreiben, akik érett fővel még a „létező szocializmusba” csöppentek bele. Szolzsenyicin könyvének kiadása ugyanis a bolsevik típusú diktatúrák 1989-es összeomlásáig szóba sem kerülhetett sem Magyarországon, sem egyetlen, Moszkva befolyása alatt álló országban.

Az elrabolt katona

Szolzsenyicin sorsa szorosan összekapcsolódik az egyik fő művének számító, a történelemtudományban is fogalomteremtő könyvvel: az író, a Gulag legismertebb foglya maga is közel tíz éven át volt kényszerű „lakója” ennek a földrajzi atlaszokon sehol nem található szigetcsoportnak, ahol mégis több tízmillióan sínylődtek és több millióan haltak meg.

Az éppen katonatisztként szolgálatot teljesítő Szolzsenyicint

Kelet-Poroszországból hurcolta el a 1945 februárjában a katonai elhárítás.

Az író ugyanis, aki akkor még matematika–fizika szakot végzett egyetemista volt, több olyan levelet írt egy barátjának, amelyben – a diktátort meg nem nevezve, illetve álneveken körülírva – becsmérelte Sztálint, és fölvetette, hogy más rendszerrel kéne felváltani a szovjetet.

Szolzsenyicint – napokkal a második világháború befejezése előtt – a szovjet büntető törvénykönyv 58. cikkének 10. bekezdése alapján szovjetellenes propagandával, valamint a 11. bekezdés szerint ellenséges szervezet alapításával vádolták meg. (Levelének címzettjét nyolc évre ítélték és szintén lágerbe hurcolták.)

A Habsburgokénál szebb ajándék

A moszkvai Lubjanka börtönben hallgatták ki, innen nézhették rabtársaival a háború végét ünneplő tűzijátékot.

Kapcsolódó tartalom

Amellett, hogy mintegy 800 ezer, többnyire az utcákon összefogdosott, illetve úgynevezett „málenkij robot” (kis munka) ígéretével összegyűjtött embert hajtottak a megszállt Magyarországról a szovjet koncentrációs táborokba, ahol 200, egyes források szerint 300 ezren is életüket veszthették, Szolzsenyicin története itt egy másik ponton is találkozik a magyar nemzetével.

Az íróval ugyanis egy cellában raboskodott Esterházy János,

aki 1945 májusában a magyarok teljes jogfosztása okán fordult Gustav Husakhoz. A belügyi biztos (később Csehszlovákia első embere) erre letartóztatta és a szovjet megszállók kezére adta a felvidéki magyar politikust.


Megrendítő pillanata volt a gulagok korszakának, amikor a később a táborrendszert a világ tudomására hozó, a sztálini és a brezsnyevi diktatúra által is üldözött Szolzsenyicin a moszkvai Ljubjanka börtönében szárított kenyérbélből készült gombokkal ajándékozta meg rabtársát, gróf Esterházy Jánost, hogy az pótolhassa a letépetteket. Esterházy erre azt mondta, a Habsburgoktól sem kapott szebb ajándékot.

A pokoljárás évei

1945. július 7-én az NKVD Különleges Tanácsa Szolzsenyicint távollétében nyolc év munkatáborra ítélte. Büntetésének első részét több munkatáborban töltötte le; a „középső szakaszt”, ahogy később utalt rá, egy saraskában (kényszermunkatábor keretrében működő, tudományos kutatóintézetben). Majd 1950-ben egy

„különleges táborba” küldték, ahol bányászként, kőművesként és öntödei művezetőként dolgozott. Ottléte alatt  testéről egy daganatot távolítottak el, ám – hibásan – nem diagnosztizáltak rákos megbetegedést.

Büntetésének lejárta után, 1953 márciusában  Szolzsenyicint életfogytiglan tartó, belső száműzetésbe küldték egy dél-kazahsztáni faluba. Nem diagnosztizált rákja tovább terjedt, az év végére a halál közelébe került. 1954-ben egy taskenti kórházban kezelték, ahol daganata visszahúzódott.

A halállal való, újabb megküzdéséről írta később Rákosztály című regényét.

A bebörtönzés, a száműzetés és a daganatos betegség túlélése után Szolzsenyicin az Oroszországban korábban elterjedt ortodox kereszténység szellemében kezdte el szemlélni életét. Megbánta a Vörös Hadsereg kapitányaként elkövetett egyes tetteit, erről A Gulag-szigetcsoport negyedik részében ír. (Korábbi feljegyzésekből is kiderül, hogy megbotránkozott a megszállt területeken a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakon s a lakossággal szembeni kegyetlenkedéseken.)

Újabb „magyar kapcsolat”

Gulag-éveinek utolsó szakaszában, Kazahsztánban, az ekibasztuzi lágerben

Szolzsenyicin egy újabb magyar rabtárssal ismerkedett meg: azzal a Rózsás Jánossal, akit

a magyar Szolzsenyicinként emlegetünk, s aki később megírta a Gulag-lexikont. A később íróként, történészként ismertté vált Rózsás kilenc éven át, 1944-től 1953-ig raboskodott a Gupvi rabtáboraiban.

A kommunista diktatúra cinizmusára mi sem jellemzőbb, mint hogy a Kádár-rezsimben Rózsással egyfajta ellen-Gulagot akart íratni a Kossuth Kiadó.

A lélek és a szögesdrót

Ennek a résznek a címe, A lélek és a szögesdrót szinte pontosan megegyezik Domonkos László nemrég megjelent Szolzsenyicin-kötetének címével (Lélek és szögesdrót. Szolzsenyicin, magyar ecsettel). A mű közelebb hozza és számos, a hazai olvasó számára ismeretlen részletekkel gazdagítja az író életrajzát.

Hruscsov 1956-os titkos beszéde után Szolzsenyicin visszatérhetett a száműzetésből és felmentették további büntetései alól. Napközben egy középiskolában tanított, az éjszakákat viszont ettől kezdve titokban írással töltötte. 1960-ban, 42 évesen felkereste Alekszandr Tvardovszkij költőt, a Novij Mir folyóirat főszerkesztőjét

az Ivan Gyenyiszovics egy napja című regénye kéziratával. A művet 1962-ben adták ki

a sztálinista múlttól szabadulni igyekvő Nyikita Hruscsov jóváhagyásával.

A könyv gyorsan elfogyott, és azonnali siker lett. Csakhogy Hruscsovot 1964-ben eltávolították, s az amúgy is gyenge lábakon álló politikai reformfolyamat megrekedt a Szovjetunióban, ahol a merev és diktatórikus Brezsnyev-korszak vette kezdetét.

A kizárt Nobel-díjas

Szolzsenyicin emiatt sikertelenül próbálkozott az őt támogató Tvardovszkijjal, hogy kiadják következő nagy regényét, a Rákosztályt.

1965-ben a KGB is zaklatni kezdte, lefoglalták kéziratait. Közben titokban és lázasan dolgozott legismertebb írásán, a Gulag-szigetcsoporton.

A művet észtországi barátai otthonában bujkálva szerkesztette nyomdakész kézirattá.

1969-ben kizárták a szovjet írószövetségből – ami még visszásabbá tette azt hogy 1970-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. A díj átvételére nem utazhatott ki Stockholmba, mert attól tartott, utána már nem engedik vissza hazájába.

(A kommunista diktatúrák kiemelkedő alkotói tömegesen és rendszeresen szembesültek azzal, hogy különféle okokból nem vehették át világelsőként nekik járó díjaikat:

a Kádár-rezsim például nem csak megakadályozta, hogy az első magyar Oscar-díjas, Rofusz Ferenc átvegye a kis szobrocskát 1981-ben,

de helyette egy kommunista apparátcsik ragadta el a díjat a gálán, akitől azt rendőri úton szerezték vissza az esemény szervezői – a szerk.)

Nukleáris regénybomba

Bár A Gulag-szigetcsoport kéziratát sikerült Nyugat-Európába is kijuttatni, az író ragaszkodott ahhoz, hogy a munka Oroszországban jelenjen meg. Csakhogy 1973 szeptemberében a KGB lefoglalta a mű egyik kéziratát. Ezt megelőzően, azért, hogy kiszedjék belőle, hol a kézirat,

öt napon át kihallgatták az író asszisztensét, Elizaveta Voronyanszkaját, akire ezt követően felakasztva találtak rá

– máig nem tisztázott, hogy az asszony öngyilkos lett vagy meggyilkolták.

Szolzsenyicin ekkor kapcsolatain keresztül jelezte, hogy engedélyezi műve megjelentetését.

A Gulag-szigetcsoport először a párizsi Éditions du Seuil hozta forgalomba, orosz nyelven. A megjelenést követően a mű nukleáris bombaként robbant a nyugat-európai köztudatban: a Szovjetunióval tömegesen szimpatizáló baloldalai értelmiség és az egész világ közvéleménye rádöbbent, milyen állapotok jellemzik a kommunizmus zászlóshajóját.

Ahogy az író fia, az elismert karmesterként és zenészként New Yorkban élő Ignat Szolzsenyicin fogalmazott, a könyv bombaként robbant, lerombolva minden megmaradt érvet az 1917-es oroszországi bolsevik forradalmat követően sok millió ember életét elpusztító marxizmus mellett. A Gulag-szigetvilág a könyv kiadásának ötvenedik évfordulója alkalmával nyilatkozó Ignat szerint azóta is teljességgel releváns a gonosz, valamint a marxizmus és a kommunizmus valódi természetéről folytatott elmélkedés okán.

Az író 1974 januárjában egy szamizdatban (földalatti, illegális lap – a szerk.) közzétette

„egy honfitárs kéretlen, nem szolgálati úton előterjesztett javaslatait a nemzeti katasztrófa elkerülésére”.

A Szovjetunió vezéreihez címzett manifesztum többpártrendszert, valódi választásokat, pluralizmust követelt.

A fennmaradt dokumentumok alapján arra következtetetünk, hogy a moszkvai párvezetés ezután azonnali cselekvésre szánta el magát; az úgynevezett Szolzsenyicin-kérdés tétje már csak az volt, hogy a megzabolázhatatlan írót börtönbe vessék, száműzzék, kiutasítsák vagy „véletlen baleset” áldozata legyen.  Az utóbbi verzió egy friss Nobel-díjas esetében kellemetlen helyzetet jelentett volna Brezsnyevéknek.

Mivel Willy Brandt nyugatnémet kancellár egy olyan nyilatkozatot tett közzé, hogy Szolzsenyicin szabadon élhet és dolgozhat Nyugat-Németországban, ez kapóra jött a hatalomnak:

1974. február 12-én letartóztatták, másnap pedig a Szovjetunióból a nyugat-németországi Frankfurtba deportálták,

és megfosztották szovjet állampolgárságától.

Leninék kezdték

Az író számára így közel húszesztendős száműzetést jelentő Gulag-szigetcsoportot

több kritikusa Dante Poklához hasonlítja:

többek között beszámol olyan büntető táborokról is, ahol a mocsaras vidéken térdig az iszapba süllyedve dolgoznak az elítéltek, akiknek legyek lepik el az arcát; kitér a gyermekek és a nők számára létrehozott lágerekre is.

A Gulag-szigetcsoport hatalmas erénye, hogy – bár ez az üzenete azóta sem vált kellőképpen ismertté, s a törvénytelenségeket, tehát a totális diktatúrát és a népirtásokat, a több százezres tömeggyilkosságokat hibásan csak Sztálin nevéhez kötik – Szolzsenyicin egyértelműen leírja: az ártatlan emberek tömeges letartóztatása, kivégzése vagy rabtáborokba hurcolása már Leninék fegyveres puccsát követően, 1917-ben megkezdődött a Szovjetunióban.

Bár Szolzsenyicin ellen – szintén máig tisztázatlan körülmények között – már 1971-ben merényletet kísért meg a KGB, A Gulag-szigetcsoport terjedését, eszmei győzelmét nem tudták megakadályozni:

a könyv napjainkig harmincöt nyelven és eddig több mint harmincmillió példányban kelt el.

A rossz ellenzéki

Az 1974-es évben az író

végre kézhez kaphatta Nobel-díját.

Ekkor sem feledkezett meg az egykori rabtársakról: a díj átvételekor mondott beszédében

megemlítette Rózsás Jánost is.

Szolzsenyicinből sikerei ellenére sem vált a többnyire balliberális nyugati értelmiség által dédelgetett „jó ellenzéki”: számos beszédében figyelmeztetett a Nyugat erkölcsi meggyengülésére. E meglátásait csak az amerikai konzervatív körök fogadták rokonszenvvel.

Számtalan előadásából, nyilatkozatából, írásából mindezt itt most csak néhány sorral tudjuk dokumentálni, Domonkos László fent idézett könyve alapján.

„A legveszélyesebb hogy a Nyugat elvesztette veszélyérzetét, még azt sem veszi észre, honnan érkezik viharsebesen a fenyegetés, a bolygó más felére képzelik, és arra felé szegezik csenevész tegezük nyilait” – jelezte előre már 1976 februárjában, a BBC-nek adott nyilatkozatában, mintegy váteszi képességekkel.

Nem foglalkozva a kereszténységtől már akkor látványosan elforduló Nyugat divatos főáramaival, egy (Angliában tartott előadásait összegző) 1983-as írásában hangsúlyozta: „Ha az egész XX. század fő vonását kellene tömören megneveznem, arra sem találnék pontosabb és tartalmasabb kifejezést, mint hogy ’az emberek elfeledték Istent” (kiemelések D.L. könyvéből – a szerk.)

A száműzött író állampolgárságát 1990-ben, a Szovjetunió bukásával állították vissza;

Szolzsenyicin 1994-ben tért haza Oroszországba feleségével.

Látnoki képességei több nyilatkozatában megmutatkoztak: arra szólította fel Oroszországot, hogy mondjon le minden őrült külföldi hódítási fantáziáról.

„Ukrajna? Hazugság…”

Szolzsenyicin ezzel együtt Ukrajna függetlenségének heves ellenzője volt, inkább egy új szláv állam létrehozását szorgalmazta Oroszországgal, Ukrajnával, Fehéroroszországgal és Kazahsztán általa eloroszosítottnak tekintett részeivel.


Ukrajnával kapcsolatban azt írta: „Minden beszéd arról, hogy a 9. század óta

létezik egy külön ukrán nép, amely saját, nem orosz nyelvvel rendelkezik, nemrégiben kitalált hazugság”,

és „mindannyian az értékes Kijevből származunk”. Az író bírálta a NATO keleti terjeszkedését Oroszország határai felé, a „színes forradalmak” mögött pedig az észak-atlanti érdekek kikényszerítését sejtette.

Kiemelt kép: London, 1976. február. Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író. A felvétel készítésének pontos napja ismeretlen (Fotó: MTI/CP)

Ajánljuk még