A világ lakosságának 85 százalékát kitevő globális Dél mind inkább kikerül a nyugati befolyási övezetből. Ennek egyik lényeges megnyilvánulása volt, amikor a világ lakosságának 70 százalékát kitevő országok 2022 februárja után elutasították az ENSZ Oroszország elleni szankcióit. A Nyugat azonban másodszor is ráeszmélhetett minderre, amikor október 27-én 120 ország megszavazta az ENSZ közgyűlésének − az Egyesült Államok által ellenzett − határozatát, amely nem ítélte el a Hamász október 7-i, Izrael elleni támadását.

A háttérből felsejlik Kína növekvő gazdasági fölénye a fejlődő világban. Ugyanis mással nem magyarázható a világpolitikában bekövetkező tektonikus elmozdulás. Figyelemre méltó, hogy ezeket az eredményeket Kína mindösszesen kétszáz főnyi előretolt helyőrséggel (tengerészgyalogosok a Dzsibutiban lévő bázison) érte el, szemben azzal a hétbillió dollárral, amelyet az Egyesült Államok az elmúlt húsz év során a tengerentúlon a terrorizmus elleni globális háborúban költött.

Kína ma már többet exportál a „muzulmán világba” (havi 42 milliárd dollár), mint az Egyesült Államokba (havi 38 milliárd dollár),

köszönhetően a Malajziával és Indonéziával való kapcsolatok bővülésének, a közép-ázsiai Egy övezet, egy út kezdeményezésnek, valamint a Perzsa-öbölben folytatott gazdasági diplomáciának. 2018-ban még mindez fordítva volt, a távol-keleti ország 40 milliárd dollárt exportált az USA-ba havonta, miközben a muszlim többségű országokba irányuló exportja mindössze 30 milliárd dollár volt. Kína exportjának növekedése az elmúlt öt évben teljes egészében a globális Délről, köztük a muszlim világból származott. Ma pedig már elmondható, hogy a kommunista állam annyit exportál a globális Délre, mint az összes fejlett piacra – mutat rá David P. Goldman, amerikai konzervatív közgazdász.

Az Ázsiát átszelő Új Selyemút nagyban hozzájárult a kínai exporthoz. A közép-ázsiai volt szovjet köztársaságokba ma már havonta csaknem ötmilliárd dollár értékben visznek kínai árut, szemben a 2018-as havi mintegy kétmilliárd dollárral. Mindennek van egy biztonsági aspektusa is: miután Amerika káoszt hagyva maga mögött kivonult Afganisztánból, Kína arra a következtetésre jutott, hogy nem számíthat az Egyesült Államokra a dzsihadisták visszaszorításában a határain vagy azok közelében. Ebből kifolyólag jelentős pénzeket mozgatott meg a környező országok megtámogatására.

Az amerikai stratégáknak illene figyelniük Csang Vej-vej professzorra a Fudan Egyetemről, aki nemrég egy interjúban úgy fogalmazott, hogy

„a világ már régen belépett a posztamerikai korszakba”.

Ez szerinte

nem azt jelenti, hogy az Egyesült Államok már nem fontos tényező, hanem hogy az USA az, mely „szemben úszik az árral”.

A Fehér Ház nemzetbiztonsági tanácsadója, Jake Sullivan „kis udvar, magas kerítés” jelszavára utalva − amellyel a technológiai export amerikai ellenőrzését jellemezte −, Csang azt mondta: „Úgy is gondolhatunk erre, mint a kútban lévő béka önkorlátozására.” Az Egyesült Államok ugyanis szerinte „elszigetelte magát a magas kerítésen belül. Kívül pedig ott van az egész globális Dél, az egész nem nyugati világ, amely a Föld legnagyobb piacával, legnagyobb erőforrásaival és legtöbb fejlődési lehetőségével rendelkezik.”

Csang az idézett interjúban azt is megjegyezte, Peking örülne neki, ha az Egyesült Államok hozzáállása megváltozna, erre azonban nincs sok esély. A nyugati ember ugyanis nem hiszi el, hogy Kína őszinte, amikor a „béke és közös fejlődés” útját kínálja és javasolja partnereinek.

„Amikor az arab országokban forradalmak törtek ki, azt tanácsoltuk a Nyugatnak, hogy ne szítsa és ne támogassa az arab tavaszt, mert az »arab télbe« torkollhat”

− fogalmazott a professzor.

Goldman leszögezi, hogy Csangnak teljesen igaza van, amikor azt mondja,

Kínán kívül egyetlen más országnak sincsenek olyan erőforrásai és kapacitása, amely képes lenne csökkenteni azt a kilátástalanságot, amely a migránsokat Európa felé tereli.

Uwe Parpart, az Asia Times szerkesztője ugyanerre a megállapításra jutott a svájci Weltwoche című lapban megjelent írásában. Kína 1979 óta az egy főre jutó jövedelmet 3 dollárról napi mintegy 30 dollárra növelte, és teljes mértékben tisztában van azzal, hogy a fejlett technológia hogyan változtathatja meg jelentősen a mélyszegénységben élő emberek életét.

Peking arra törekszik Goldman szerint, hogy egy „Pax Sinica” alakuljon ki a Közel-Keleten. Nem véletlenül.

2022-ben olajszükségleteinek 53 százalékát a Perzsa-öbölből származó importtal elégítette ki. Egyértelmű érdeke tehát elejét venni annak, hogy az ellenségeskedések megszakítsák energiaellátását.

Ennek érdekében a kínai kormány mérséklő befolyást gyakorol például Iránra; az iráni olaj legnagyobb vásárlójaként és az ipari termékek legnagyobb szállítójaként pedig jelentős befolyással rendelkezik Teheránban. Kína úgy tekint a Közel-Kelet népeire, mint „egy új kínai gazdasági birodalom virtuális tartományaira”, ezért abban érdekelt, hogy „jó kínai módjára” a háborúskodás helyett a pénzkeresésre koncentráljanak – jegyzi meg a szerző.

Peking a nyolcvanas évekig nem volt aktívan jelen a térségben, ezután kezdett fegyvereket adni háborúban álló országoknak, mint Irak, Irán vagy éppen Szaúd-Arábia. A Szovjetunió összeomlása után az arab országok azt remélték, hogy Kína képes lesz ellensúlyozni a térségre gyakorolt amerikai befolyást, ez azonban sokáig nem teljesült. Az ázsiai óriásnak – még ha kifejezetten aggasztotta is az egyoldalú amerikai szerepvállalás a térségben –, a fizikai és eszmei távolság nem tette lehetővé, hogy meghatározó hatalommá váljon a Közel-Keleten.

Mindez persze annak fényében sem meglepő, hogy

Peking rendre igyekszik elkerülni, hogy válságos nemzetközi kérdésekben egyértelműen állást kelljen foglalnia, a Közel-Kelet pedig szinte teljes egészében válsággócnak tekinthető.

Goldman emlékeztet, Kína kulcsszerepet játszhat a menekültválság kezelésében. És jelenleg van egy konkrét menekültválság, amelynek megoldásában segíthet is, ez pedig a gázai válság. A gázai probléma „kézenfekvő” megoldását Menahem Begin izraeli miniszterelnök 1978-ban javasolta az akkori egyiptomi elnöknek: Egyiptom annektálja Gázát, és a menekültválságot a gázaiak honosításával oldja meg. Ez a terv akkor nem valósult meg.

Egyiptom rendkívül szegény ország, a lakosság harmada napi 3 dollárból él, a Muzulmán Testvériség (a Hamász anyaszervezete) pedig állandó kihívást jelent, már közel 40 ezer aktivistáját börtönözték be.

Ha azonban Izrael képes volna felszámolni a Hamászt, Egyiptom fő ellenvetése a Gázai övezet annektálásával szemben mindössze gazdasági jellegű lehetne. Ezt Kína az Öböl menti államokkal együttműködve meg tudná oldani. Peking már most is élénk együttműködést folytat Egyiptommal, több infrastruktúra-fejlesztési projektben is részt vesz.

Ha Kína vezető szerepet akar betölteni a Közel-Keleten, Egyiptom és Izrael segítése a gázai válság ilyen módon történő megoldásában diplomáciai forradalmat jelenthetne

– összegez Goldman.

Kiemelt kép: Hszi Csin-ping kínai elnök beszédet mond az Arab Liga közgyűlésén az egyiptomi Kairóban (Fotó: Ahmed Al Sayed/Anadolu Agency/Getty Images)