A beszélgetést itt hallgathatja vissza.

– Azok a feszült napok januárban a tavaly novemberi félidős választások eredményeként zajlottak le. Ugyanakkor gondolja, hogy azok a napok ma látható eredményeket hoznak így az elmúlt hónapokban?

– Igen, mindenképpen. Mindenekelőtt ugyanakkor kicsit vitába is szállnék, mert nem feszült, hanem nagyszerű napoknak nevezném azokat. Amit ebben az országban mindig is szeretnénk az az, hogy legyen vita. Persze az összecsapásokkal jár, mégis áldásos. És

mi nagyon vártuk azt, hogy ez a vita létrejöhessen, ma pedig sok-sok hozadékát látjuk a politikában.

Az egyik ilyen volt, hogy igazi vita volt az államadósság-plafonról már a nyáron. Korábban az volt a bevett, hogy egy kis vitatkozás után az államadósság felső határát úgyis megemelte a Kongresszus. Ma viszont a republikánusok fel tudtak állni, kiállni, és azt mondani, hogy milyen feltételeik vannak. Ez pedig a közvetlen eredménye a képviselőházi elnökválasztásnak januárban, amikor a képviselőcsoport szűk csoportja képes volt arra, hogy befolyást gyakoroljon a teljes folyamatra.

– Ebben az értelemben pedig ez egy sajátos ellentmondás is, hiszen azáltal állhatott elő, hogy tavaly novemberben elmaradt a várt elsöprő republikánus győzelem. Viszont, ha ez a bizonyos nagy vörös hullám, azaz nagy fölény bekövetkezett volna, akkor a republikánusok konzervatív csoportjának tagjai nem tudtak volna élni helyzetükkel, és érvényesíteni elképzelésüket.

– Pontosan, hiszen korábban jellemzően az történt, hogy amikor az egyik párt megszerezte a fölényes többséget, akkor a képviselőházi elnök irodája tulajdonképpen mindenre komoly befolyást gyakorolt, a stáb összetételére is, és diktált. Különösen az új képviselők pedig a házelnök akaratának megfelelően szavaztak, vagyis az érvényesült. Végső soron pedig így a képviselőházat vezető politikus szándékaitól eltérő politikai eredményt nagyon nehéz volt elérni. Tehát változást elérni nagyon-nagyon kemény feladat volt.

De amikor most a republikánus többség csupán 5 fős, ekkor – bárki legyen is a párt által delegált házelnök – minden egyes szavazáshoz szükség van mindenkire.

Ez magával hozza, hogy olyan téma is az asztalra kerül, amely a legtöbbeket érdekel: a ház működésének eljárási szabályai. Mi itt a Freedom Works hálózatánál is ezt tartottuk nagyon fontosnak, hogy a törvényhozás alsóházának működése átalakuljon, ahogy az a 20 képviselő is ezt akarta elérni, aki januárban csak komoly házszabály-változtatások árán volt hajlandó megszavazni a republikánus házelnököt.

– Ez vajon egy egészségesebb vitához vezetett, illetve – minthogy folyamatról van szó – vezet a törvényhozáson belül?

– Igen. És a legfontosabb vívmány az, hogy minden egyes képviselő, minden egyes jogszabályi ponthoz módosító javaslatokat nyújthasson be. Ez elvben lehetséges volt, de a korábbi házelnökök idején, legyenek azok republikánusok, vagy demokraták, mégsem érvényesült.

A törvényjavaslat véglegesedett a házelnök asztalán, megjelent, és kevés idő volt a képviselők számára a megfontolásra, mert rövid idő után már szavazásra került.

Ez pedig az egyes képviselőházi tagok hangját elvette, és végső soron a választók, az emberek hangját is. Ebben az értelemben pedig a változások nagyon-nagyon hasznosak voltak, mert most minden képviselőt meg kell hallgatni, és az, hogy miként szavaz, tényleg számít.

– Akkor pedig mi lehet a válasz azokra a kritikákra, sokszor bélyegekre, amelyeket rásütnek a republikánus képviselő-csoport konzervatív, Szabadság-platformjának tagjaira, hogy túszul ejtették a törvényhozást?

– A legegyszerűbb válasz erre az, hogy így kell működnie a politikai rendszernek, hiszen ha a dolgok úgy folynak, hogy mindenki egyszerűen csak rányomja a pecsétet arra, amit mások kitaláltak, akkor az nem képviseleti alapon működő rendszer. Az akkor egy oligarchia, ahol Washington képviselteti magát mindenütt, ahelyett, hogy a választó lenne képviselve a fővárosban. Utóbbi az eljárási rend is, ami az alapító atyák szándéka volt ennek az országnak a működésére. És ez az, amit a választók is – politikai beállítottságtól függetlenül – elvárnak.

– Említette az ország alapító atyáit. Manapság viszont, amikor a politikai vitákat hallgatjuk ebben az országban, a progresszívek elképzeléseit, akkor azok sokszor ellentmondanak az alapítók elképzeléseinek, illetve magának az alkotmánynak is.

– Fontos egy dolgot észben tartani. Mégpedig azt, hogy a bélyegek komolyan ki tudják siklatni a vitákat. Mindig is lesznek olyanok, akik mások felett ellenőrzést akarnak gyakorolni, ez független helytől és időtől. Manapság ezeket az embereket általánosságban progresszíveknek nevezzük, akik szeretik megmondani, hogy ki, miként és hol éljen, mit csináljon, mennyit keressen, abból mennyit tarthat meg és így tovább. De ez mindig létezett, ebben semmi újdonság nincs.

Ami viszont új, az az, hogy ez a kulturális háború, a küzdelem nagyon hangosan zajlik, mert annyi fajta tere van,

például az internet, a Twitter, a Facebook. Napi 24 órában jönnek a hírek, vannak rádiók is. Szóval a vita állandósul, miközben a múltban inkább csak a választások körül hangosodtak fel, vagy amikor egy-egy forradalom kitört.

– Akkor a fő kérdés az, hogy ki tartja ellenőrzése alatt az említett médiumokat, közösségi médiát, illetve országos hálózatokat, legyenek azok rádiók, televíziók, vagy nyomtatott sajtó. Az pedig nagyon sűrűn elhangzik, hogy a fősodor inkább a baloldal felé hajlik.

– Jól mondja, a baloldal felé hajlik, és az tartja ellenőrzése alatt. De van egy még pontosabb válasz is, mégpedig az, hogy rengeteg ember láthatatlan marad. Gondoljunk bele egy pillanatra, hogy miként működik az, amikor a közösségi médiumok, például a Facebook vagy Instagram letilt valakit. Akkor ott nem Mark Zuckerberg ül, és mondja azt, hogy mondjuk ezt a Phil Bellt hallgattassátok el, mert nem szeretem, amit mond.

Az történik, hogy a cégénél rengetegen vannak, akik eleve baloldali közegben nőttek fel, abba szoktak bele, ugyanazokból az oktatási intézményekből kerülnek ki, sokan például Kaliforniából, ami szintén a baloldal felé hajlik. Így aztán nem meglepő az sem, hogy a munkájuk során is az ennek megfelelő irányban haladnak.

Pontosan ezért fontos, hogy legyenek meg az alternatívák velük szemben, legyen az média vagy emberek, akik hajlandóak a hangjukat hallatni. Legyen számukra megszólalási felület és lehetőség. Ezért is készítettük például az említett dokumentumfilmet a Freedom Works hálózatnál, hogy egy egyébként elhallgatott témáról minél több ember tudomást szerezzen. Minél többen látják, annál többen megértik, hogy mi zajlik.

– Talán el is jutottunk egy olyan ponthoz, ami a Freedom Works alapvető működési elvét is érinti. Mégpedig hogy alulról szerveződik, hálózatként. Ilyen módon vajon segít az előbb említett elhallgatás ellen lépni, ellensúlyozni azt, ami például a média felől, felülről jön?

– Mindenképpen, hiszen egy alulról szerveződő hálózat az, amit nem tud megállítani. Személyközi kommunikációra épül, és ügyekről, eszmékről, megközelítésekről szól. Vagyis letilthatnak engem a Facebookon, Instagramon, megakadályozhatják, hogy e-maileket küldjek, vagy hogy a televízióban szerepeljek, de

ha személyesen keresem fel és mondom el azt például, hogy az adminisztráció adókat emel és ez fájdalmasan érint, akkor sok mindenben eltérhet a véleményünk, de erre azt kell mondania, hogy igen, engem is ugyanúgy fájdalmasan érint, és ez ellen lépni fogok.

Ha pedig százak, ezrek, százezrek, milliók tesznek így, az megsokszorozza a hatást. Létrehozza az ellenhullámot, ami kioltja a közösségi médiában való elhallgattatást, vagy akár azt, amit itt a hírmédiumok sokszor tesznek: vagyis egyszerűen nem vesznek tudomást valamiről.

– Van egy hangos vita, ami szintén csak részben szerepel a médiában, mégpedig a Képviselőház vizsgálata a szövetségi intézmények politikai célokba állítása körül, illetve a Biden-család körül. A vita során a republikánusok azt állítják, hogy bizonyítékok vannak a Biden-család ellen, a meggazdagodása gyanús körülményeire. A demokraták azt mondják, semmi nem derült ki és nincs bizonyíték. Szóval akkor a közvélemény milyen információhoz jut hozzá? Attól függ, hogy éppen melyik oldalon áll?

– Nos, a Kongresszus, a törvényhozás egyik fontos felelőssége, hogy ellenőrzést tudjon gyakorolni az elnöki adminisztráció felett. Amikor Trump-elnök volt hivatalban, a – demokrata – többségi média, hogy felügyeletet gyakoroljon, minden lehetőséget megragadott és mindent vizsgálni is akart, amit az elnök tett, a családja tett, mindent, amit az elnök tehetett volna és amit nem.

Amikor pedig ugyanezek a demokraták most azt mondják, hogy Biden elnök esetében nincs mit vizsgálni, az teljes mértékben hibás.

Emellett pedig ki gyakorolná az elnök feletti ellenőrzést, ha nem a Kongresszus, amelynek – mondjuk úgy – munkaköri leírásában is szerepel. Ez a kérdés ugyanakkor érinti a már említett alulról szerveződő politikai mozgalmat is, hiszen itt a jogállamiságról, a jog egyenlő alkalmazásáról is szó van.

Hiszen az nem megy, hogy mondjuk esetemben, Phil Bell esetében, ha én 40 mérfölddel hajtok, ahol a megengedett sebesség 25, akkor rám vonatkozik a törvény és büntetési cédulát kapok, míg, ha Hunter Biden akar 40-nel hajtani 25 helyett és nem kap cédulát, csak, mert Biden a neve, nos az elfogadhatatlan.

Az említett vizsgálatok esetében persze jóval komolyabb ügyekről beszélünk, de ugyanaz az elvi kérdés merül fel, hogy ami a legmagasabb szinteken történik, az a mindennapi emberek szintjére is leszivárog. Ha a jogban nincs egységesség, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy egyre több és több amerikai mondja majd azt, hogy ha a törvény engem nem véd meg, akkor engem meg nem fog érdekelni a törvény, ez pedig a társadalmi összeomlás receptje.