Aktuális

Nagy Bernadett bronzérmes a birkózó Eb-n

Vélemények vannak, de tények már nemigen, hiánycikké vált a hitelesség – amerikai kutatók nyilatkoztak a Kossuth Rádiónak

A Washington közelében 1987 óta működő Media Research Center két kutatója és programvezetője beszélt a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában az amerikai média elfogultságának elemzésére alapított, csaknem 20 éves kezdeményezés, a Newsbusters tapasztalatairól.

 

Náray Balázs interjúját az amerikai kutatókkal a Vasárnapi újságban itt hallgathatja meg:

A teljes beszélgetés itt hallgatható vissza.

 

– A programjuk Newsbusters, azaz Hírvadászok névre hallgat. Próbálja megragadni az amerikai sajtó megosztottságát, és a különböző hírek ábrázolását, az eltérő értelmezési kereteket bemutatni az amerikai médiában. Mi volt a legfőbb gondolat a hírvadász-kezdeményezés mögött, amikor elindították?

Chris Houck (a Newsbusters vezető szerkesztője): A Hírvadászok a Médiakutató Központ legfontosabb munkaegysége. A központ 1987 óta működik, míg a Hírvadászok 2005-ban indult, ami egy internetes felület, ahol egy helyen megtalálható minden elemzésünk, legyen az rövid, vagy hosszú távú kutatás. 2005-re az internet kezdett meghatározóvá válni a hírfogyasztásban, és információforrásként, ezért indult el ez az oldal is, ami gyakorlatilag a kutatóközpont internetes jelenlétét is garantálja. A Hírvadászok stábja folyamatában rögzíti az amerikai médiában megjelenő tartalmakat, figyelik az országos lefedettségű televíziók adásait, az ingyenesen hozzáférhető csatornákat, köztük a közfinanszírozású televíziót és rádiót, a PBS-t és az NPR-t, valamint a nagy lapok tartalmát is szemlézi. Ezen felül egy ideje a közösségi média vállalatait, nagy technológiai cégek tartalmait is elemezzük.

Bill D’Agostino (vezető elemző és a Newsbuster médiaszerkesztője): A legfőbb célkitűzésünk amikor a média ilyen széles körét nyomon követjük az, hogy megpróbáljuk körvonalazni, milyen jellegű olvasatokat, narratívákat próbálnak előtérbe helyezni. Az az érzésünk, hogy az amerikai média terepe általánosságban egyre inkább lejt a baloldal ideológia felé, és ez teljesen objektíven megállapítható, és megpróbálja az ujját rajta tartani a mérlegen, amikor politikai témák feldolgozásáról van szó. Mi pedig szeretnénk minden elkövetni annak érdekében, hogy, ha nem is semlegesítjük ezt a lejtőt, de legalább rámutassunk.

A fő küldetésünknek azt tartjuk, hogy az emberekben, hírfogyasztókban tudatosítsuk a média elfogultságát, és felhívjuk a figyelmet, hogy legyenek tisztában azzal, amikor olvassák, nézik a New York Times-tól a CNN-ig a tudósításokat, hogy milyen értelmezési kereteket tárnak eléjük.

Kapcsolódó tartalom

– 2005 óta viszont nagyon sok minden változott. Nemcsak a média szerkezete, illetve maguk a médiumok, hanem a tartalom is. Amikor az elfogultságot említik, vagy az ideológiai megosztottságot, ez láthatóbbá vált, és lényegesebbé? Meg persze nagyobb hatásúvá?

Chris Houck: Igen, én azt mondanám, hogy 1987-től figyelve, ez leginkább az elmúlt 10, vagy inkább 3-5 évben vált nagyon láthatóvá. Amikor a média eltávolodott egy alapvető újságírói hitvallástól, miszerint célja, hogy a közönséget az ügyek feldolgozásával a „ki, mit, hol, hogyan” kérdésekre adott tényszerű információval lássa el. A mi feladatunk, hogy először is azonosítsuk és nyilvánosságra hozzuk azt, hogy az említett alapvető kérdésekre adott válaszok, amelyekre minden tudósításnak épülnie kellene, hol hibádznak. Akár úgy, hogy nem ad választ, mert a tudósítás már eleve elfogult akar lenni, ami egyre gyakoribb.

Sokszor megfigyelhető, hogy az „eleve elfogultságot” az biztosítja, hogy bizonyos elemek kimaradnak a tudósításból.

Legyen az egy hiányzó szempont, vagy az egész ügy kontextusa, az ahhoz kapcsolódó alapvető háttérinformációk kimaradnak. És persze bizonyos elemek cenzúrázása, ami szintén gyakori az elfogultságra építő mai amerikai médiumoknál. De ennek eleme az is, hogy teljesen nyilvánvaló módon politikai aktivistaként viselkedik a médium, és meghatározza, elmozdítja az elfogadható tartalom ablakát azzal, hogy bizonyos témákat tárgyal.

Bill D’Agostino: Igen, ez úgy működik, hogy bizonyos kérdések feldolgozásával, és annak feldolgozási módján keresztül

a média képes arra, hogy az elfogadhatóság kereteit eltolja bármely irányba, hogy mi számít bele a toleráns beszédbe, és így kizárjon minden olyan elképzelést, ami azzal ellentéteset képvisel.

Chris Houck: Vagyis, hogy ami tegnap még belefért a fősodorba, az ma már a partvonal mentén található, és fordítva. Konzervatívként gyakran látjuk ezt a családdal összefüggő témák feldolgozásában. Biztos vagyok abban, hogy a magyarországi hallgatók, és még sok más országban is az emberek osztják azt az elképzelést, hogy a nukleáris családok kulcsfontosságúak a társadalom sikerében és virágzásában. Ez a gondolat itt Amerikában ma már valamilyen szélsőséges, vagy legalábbis idejét múlt elképzelésnek számít, ami nem lényeges. És ez csak egy példa, ahol a média sikeresen tolta el az értelmezés keretét, az elfogadhatóság ablakát, hiszen egy

korábban széles körben osztott gondolat szorult a partvonalra, és helyébe a fősodorba került a LMBTQ közösség Pride-hónapja és az összes többi,

ami ebben az országban zajlik az utóbbi néhány évben. Ugyanez a folyamat látható az alkotmányunk második kiegészítésében szereplő jogokra vonatkozóan, ami a védelemhez fűződő jog, és a fegyverbirtoklásról szóló törvényeket jelenti. De említhetjük az alkotmányunk első kiegészítését is, ami a szólásszabadságról szól, hiszen ma már az is vita tárgya, hogy az ember mit mondhat, és mit nem, mi az elfogadható beszéd.

Bill D’Agostino: Amit ehhez hozzátennék az általános amerikai médiakörnyezetről és annak változásáról az az, hogy sok ember ma azt mondja, „ja igen a média teljesen megőrült. Soha nem volt ennyire elfogult.” Ez így nem teljesen igaz, hiszen a média összességében mindig is inkább igazodott a baloldali fősodorhoz, bármit is jelentett az éppen adott pillanatban a baloldal Amerikában. Amit én a mai eltolódással összekapcsolok az inkább magának a Demokrata Pártnak a balra tolódása az elmúlt évek során. És amit még a teljes médiáról mondanék az az, hogy

a fiatal újságírók jórésze, akik most lépnek a pályára eleve nem az újságírás, mint szakma iránt érdeklődnek, hanem az újságírást eszközként tekintik

arra, hogy teljesítsék céljukat. Nem az a fontos számukra, hogy tudósítsanak, ügyeket hozzanak felszínre, hírekről számoljanak be, hanem jóval inkább azt tartják szem előtt, hogy a politikai céljaiknak megfeleljenek.

– Egyfajta politikai aktivizmusnak tekintik akkor?

Chris Houck: Igen, és arra törekednek, hogy az általuk fontosnak tartott ügyeket tegyék az értelmezési keretté a napi politikai ügyekben. Szeretnék saját személyes ügyüknek megfelelően terelni az országban zajló közvitát. Saját célkitűzéseik irányába vinni, és hiszik, hogy az embereknek minden szempontot megmutatni valami idejét múlt dolog, hiszen az elszínezheti a saját meggyőződésüknek megfelelően felvázolt képet. Merthogy azt gondolják: az ő világképük nemcsak, hogy a helyes, de, hogy csakis az lehet az egyedüli szemléletmód.

Kapcsolódó tartalom

Bill D’Agostino: Pontosan így van. Nem úgy gondolkodnak, hogy „mutassuk meg a tényeket, bocsássuk rendelkezésre, és aztán reméljük, az alapján az emberek megalapozott döntést hoznak.” Azt vallják, hogy az embereket az általuk helyesnek vélt irányba kell terelni, mert azt gondolják, ők – a politikai aktivistaként viselkedő újságírók – tudják a választ, és persze azt, hogy miként kell a választásokon szavazni, a közönséget ehhez kell hozzásegíteni. Manapság ez a gondolatmenet.

Chris Houck: A média bizonyos mértékig mindig elfogult volt, csoportokba rendeződött, akár csak földrajzi alapon is meghatározva ebben az országba.

Sok újságíró régen is, de ma már egyre inkább bizonyos elit egyetemi közegben tanul, és nő fel, ami egy jórészt baloldali közeg.

Ott pedig hasonló gondolkozásúakkal vannak körülvéve. Együtt járnak iskolába a jövő bíróival, politikai aktivistáival, és kongresszusi képviselőivel, így összenőnek velük. Amikor az újságírásnak a politikáról kellene szólnia, ehelyett a politika érdekében történik.

– Talán, ami legjobban tükrözi ezt az eltolódást a médiában, a média tájképén az az, hogy ki és miért kaphat meg bizonyos bélyegeket. Különböző bélyegeket, hogy szélsőséges és radikális csak azért, mert vallásos nézetet képvisel, vagy a kereszténységre és hagyományokra, a családra hivatkozik. Vagy akár, ami eszembe jut még példaként: ott van Bruce Springsteen, aki demokrata szavazó, a nyolcvanas években írta a Born in the USA című dalát, ami az egyik fontos patrióta rockhimnusz is. Nem vagyok biztos abban, hogy manapság a baloldali és liberális oldalon annyira hivatkozási alap ez a dal, sőt, talán már valami nacionalista jobboldali dolognak bélyegeznék. Szóval, hogy ki és miért kap bélyeget, mit akaszt rá a média, a fősodor, milyen elképzelések érdemlik ki a megbélyegzést.

Chris Houck: Igen, és én azt mondanám, hogy megbélyegzés együtt az eleve elfogultság gyakorlatával egy széles körben elterjedt gyakorlat, látjuk ezt régóta. Amikor egy témát illetően a média egy republikánus politikussal, elnökjelölttel, legfelsőbb bírósági taggal vagy bárkivel kapcsolatban állandó jelzővé teszi a konzervatív, jobboldali, szélsőjobboldali, szélsőséges meghatározást. Ezzel szemben amikor hasonló pozíciójú demokrata politikusokkal közszereplők jelennek meg, pozitív, vagy negatív összefüggésben, vagy egyáltalán nincs jelző, vagy a mérsékelt, balközép, és liberális jelzők hangoznak el.

Bill D’Agostino: De, ha ennél tovább akarnak menni, akkor progresszívnek nevezik, ami összességében pozitív, és ennyi. Tulajdonképpen olyan ez az egész, mint megmérgezni a kutat.

Ha például születik egy bírói ítélet, amit a médiatöbbség nem szeret, és beszámol róla, akkor magára a bíróra keresnek valami jelzőt, hogy például Donald Trump által kinevezett.

Ha ilyen személyes összefüggést nem találnak, mert adott bírót mondjuk még Clinton elnök idején nevezték ki, akkor a „konzervatív bíró” meghatározást alkalmazzák, mert az álláspontjukat az elnök nevének említése nem erősíti.

Kapcsolódó tartalom

Kiemelt kép forrása: Shutterstock.

Ajánljuk még