Két napja egy szír menedékkérő, ez a sivatagi tatár megtámadott egy játszóteret Kelet-Franciaországban. Természetesen nem a Demszky-féle Budapestről ismert mentálhigiénés vandalizmus jegyében. Nem az ólomszürke hétköznapok frusztrációjának szociológiai tüneteit idézte meg, azaz: nem a köztéri padokat és a dühöngők drótkerítéseit szaggatta szét, nem a buszmegállókat és közintézményeket vizelte oldalba (ez egyébként még a demokratikus véleménynyilvánítás részeként is értelmezhető aktus), hanem gyáva és aljadék módon az ott játszó gyerekeket rohanta le. A szemtanúk – ahogyan ez ilyenkor lenni szokott – a mobiltelefonjaikkal videókat készítettek az esetről.
Az egyik ilyen felvételen az látható, ahogy a homunculus közelharcba keveredik egy, az unokáját védő nagymamával, akit félretaszítva, kétszer beleszúrja a kést a babakocsiban fekvő gyermek testébe. Aztán mintha semmi sem történt volna, a kését az alkarjával rejtve elsétál (további három gyermek és két felnőtt is megsérült a támadásban hárman közülük válságos állapotban vannak – a szerk.).
A Franz Werfel remekművét, A Musza Dagh negyven napját vagy Oriana Fallaci vonatkozó munkáinak legiszonyatosabb részleteit idéző felvétel azonban pillanatok alatt elpárolgott az internetről – az átlag felhasználó, a „good citizen” számára visszavonhatatlanul. Visszamaradt azonban néhány semmitmondó, a nyugalom megzavarására véletlenül sem alkalmas fragmentum. Ezek a még ma is fellelhető képi törmelékek persze a világ legveszélyesebb és legszélesebb körben terjesztett összeesküvés-elméletét erősítik tovább, miszerint „minden rendben lesz, nyugi, nincs itt semmi látnivaló”.
Kapcsolódó tartalom
Kié a valóságunk?
Nyilvánvaló, hogy a valóság átgyúrása spektákulummá a nyugati politikai mainstream kőkemény érdeke. Az, hogy ez a felvétel cenzúrázva lett és nem válhatott széleskörűen nyilvánossá, nem egy médiaetikai dilemma következménye (ha valakinek ez nem lenne még teljesen egyértelmű), hanem erőszakos beléptetés a Mátrixba.
Az, amikor lenyomják a torkunkon a kék kapszulát.
Így senki sem fogja megkérdőjelezni a kényszermigrációval kapcsolatos véleménydominanciát. Ma már nincsenek, nem lehetnek olyan nagy hatású botrányhősök, mint amilyen a 2001-ben a Fox News-t vezető Roger Ailes (is) volt.
Ailes volt az egyetlen, aki vállalta, hogy nem csak a mainstreamben elfogadott képeket mutatja a lángoló ikertornyokról. Ő megmutatta a csatorna nézőinek azt, ahogyan brókerek, telefonos üzletkötők, takarítók, gyakornokok és sales-managerek a betonmonstrumok századik emeletéből halálugranak legvégső kétségbeesésükben. Ezt persze csak azért tehette meg, mert ő rendelkezett a felvételek felett, nem más, nem egy közösségi platform, egy techcég „láthatatlan keze”. Közhely, de a mai sajtóorgánumok már az alapvető, közmegegyezéses cenzúrát félretéve is csak a másodvonalat jelenthetik. Nincsen más funkciójuk, mint az, hogy továbbítják a pillanatra felvillanó valóságot ameddig tudják vagy hagyják nekik (ha egyáltalán van bátorságuk hozzá).
Kapcsolódó tartalom
A valóság, a migráció valósága pedig ott volt abban a közel egy percben. Egy pillanatra láthatóvá vált a maga kétség nélküli iszonyatában, aztán végleg, visszavonhatatlanul eltűnt. A tatárok, az einsatzgruppék, a nyilasok és a szerb milíciák óta Európában lényegében ismeretlen barbarizmus újból megmutatta magát.
Az irritáció és a reakció
Nem számít az sem, hogy a támadó „kereszténynek vallotta magát”, ennek semmi jelentősége nincsen, mert egy olyan világból érkezett közénk, amelynek nincsenek, vagy csak nagyon halványak a morális határai (a keresztény falangista ugyanúgy gyilkol, akár a radikális szunnita). Ez a világ primitív és törzsi. Az itt élő emberek öntudata évezredek óta eszkatológiai lázban ég, és – mint azt rengeteg konkrét, felemlegethető eset mutatja – számukra nem feltétlenül, nem minden helyzetben bűn gyereket ölni, a barbarizmus pedig operációs rendszerként fut a hardvereiken.
Megszelidítésükre pedig nincsenek kulturális-civilizációs eszközeink (eltekintve a szabályt nem erősítő kivételektől), csak a radikalizálásukra. Az életmódunk, a jólétünk, a fogyasztói egzisztenciánk az, ami irritációs nyomáspontot képez az idegrendszerükre (ezt csak kiegészíti a vallási fundamentalizmus). Úgy hat rájuk ez, akár a ősi vízcseppes kínai kínzási módszer az alávetett szenvedőre. Mert igen mi is sértjük őket. A létezésünkkel. Ez kognitív zavart okoz bennük.
Ezek az újgenerációs beérkezők már nem a szerencséjüket (és a miénket) akarják megcsinálni Európában, hanem egy szinte fizikai jelenségként megnyilvánuló vákuumnak engednek. Annak a szirénhangnak, amely egy önmagát és a világot már megítélni képtelen kontinens felől visszhangzik. Évek, évtizedek óta.

Sokan vannak, akik szerint az „elmebetegek”, „pszichotikus epizódot” átélő emberek (ezektől az eltérésekről szenvedő betegekből – natürlich – széles spektrumú lefedettség van jelen bárhol, bármikor, de a legtöbbük, a legkirívóbb eseteken túl igazodnak, alkalmazkodnak a környezetükhöz és belesimulnak) nem képesek arra, hogy „terrorizmust” kövessenek el: ők az autóbalesetek áldozataihoz hasonlóan csak rossz helyen és rossz időben voltak. Ezt hangoztatják az „optimisták”.
Ezen a ponton az optimizmus pedig nem más, mint cinizmus. Ezt ki lehet, ki kell mondani.
De ugyanakkor az is tény, hogy egy terrorcselekmény végrehajtása közben nem a buddhai értelemben vett vegytiszta tudatállapot jellemzi az elkövetőt, hanem valami mindent és mindenkit, önmagát is megszüntetni vágyó démoni megszállottság.
Kapcsolódó tartalom
Magyarul: nem csak a terrorizmussal, hanem a „balesetekkel” is hatalmas probléma van.
Lehet (de nem elegáns) azzal érvelni, hogy minden társadalomnak megvannak a maga „elmebetegjei” és gyilkos Gacy bohócai, de ez lényegében megkerüli és bagatellizálja a problémát. Az ilyen hajlamú egyedek csak bizonyos esetekben és nagyon ritkán kerülhetnek tömegesen cselekvő pozícióba (errefelé): a migráció által pedig mesterségesen duzzasztjuk többséggé a frusztrációikat akár gyermekgyilkosságokban (vagy tömeges nemi erőszakokban) levezetni képes embermassza jelenlétét. Költői kérdés következik: a már meglévő kretének közé mennyi kell még a spájzba?
A gyenge, megsebzett Európa magára vonja a ragadozók figyelmét. Ez nem darwinizmus, hanem a természet, a dzsungel régi törvénye, igazsága (éppen úgy, ahogyan Kiplingnél olvastuk gyerekkorunkban).
Egy biztos: az elöregedő, beteg Európának nem fog hospice-házat építeni a harmadik világ.
Mindaz, ami most történik, ahhoz hasonlítható, amikor vérző, nyílt sebbel megyünk be a vízbe úszkálni a nagyfehérek közé.
A kiemelt kép illusztráció. (Fotó: Hristo Rusev/NurPhoto) (Fotó: NurPhoto/NurPhoto via Getty Images)