Olaszország évtizedes adósságokat görgetve élte túl a 2008–2009-es pénzügyi és a 2012-ig tartó euróválságot, majd az illegális migráció elleni küzdelem frontvonalában találta magát, amit egy még súlyosabb krízis, a háborús inflációs- és energiaválság követett. A válságsorozat közben a lehető legrosszabbkor következett az újabb kormánybukás, így Európa most amiatt (is) aggódhat, hogy megismétlődik-e a korábbi olasz adósságválság – olvasható a gazdaságfejlesztési miniszter Magyar Nemzetben megjelenő írásában.
Olaszországnak sokszoros problémával kell szembenéznie: az ország észak–déli megosztottsága, termelékenységének és munkapiacának gyengélkedése, az idei aszály pusztítása egyaránt hozzájárul a reálgazdaság megtorpanásához. Ez a pénzügyi szektor sérülékenységi pontjaival együtt, az energia-, megélhetési és politikai válság időszakában minden bizonnyal komoly csapást mér majd az életszínvonalra is.
Az olasz puskaporos hordóra tehát a külső és a belső, a politikai és a gazdasági válságok egyszerre hatnak. Ráadásul az ország közpénzügyi helyzete is romlott a korábbi adósságválsághoz képest.
Az államadósság a járvány időszakában tovább emelkedett, így egy évtized alatt 127 százalékról 151 százalékra ugrott.
Kapcsolódó tartalom
Az adósságállomány mérete jelentősen nagyobb annál, mint ami a 2011–2012-es adósságválság idején pánikot váltott ki a görög államkötvények befektetői körében. Ráadásul mivel az ország az euróövezet tagja, önálló, szuverén monetáris politikával sem rendelkezik, így egyfajta adósságfüggésben áll az EKB-tól.
A tét az euróövezet megmentése.
Ehhez az EKB a kamatemelésének kezdetével párhuzamosan a korábbi euróválsághoz hasonlóan ismét végtelen tűzerejű, a remények szerint bevetésre sosem kerülő, újracsomagolt csodafegyvert hozott létre, hogy már annak üzenete azt sugallja a befektetőknek, nincs is olasz adósságválság.
A transzmisszióvédelmi eszköz (Transmission Protection Instrument, TPI) keretében az EKB kötvényeket vásárolhat azon eurózónás országoktól, amelyek kötvényhozamai – legalábbis az EKB megítélése szerint – túlzott, indokolatlan növekedésnek indulnak, ezzel védve meg a túlzottan eladósodott országokat a dráguló adósság okozta költségektől.
A TPI-vel kapcsolatban azonban két fő kritika is megfogalmazható. Az egyik: az EKB túlterjeszkedik hatáskörén, amikor beavatkozik a piaci értékítéletekbe és politikai okból manipulálni igyekszik a piac vélekedését az olasz államadóssággal kapcsolatban, hogy az ország továbbra is olcsón juthasson pénzhez. Ráadásul a másik kezével rögtön kibúvót talál ez alól és állampapír-vásárlással tovább növeli a mérlegét.
Kapcsolódó tartalom
A másik kritika azzal kapcsolatos, hogy a TPI mennyiben avatkozik be a nemzetállami szuverenitásba. Egyre többen vetik fel, hogy ha az új válságkezelési eszköz végtelen pénzt ígér egy-egy bajba jutott mediterrán országnak, akkor az nem ösztönöz erőfeszítéseket vállaló gazdaságpolitikára.
A TPI egyelőre bizonytalan eszköz, mert nincs általános érvényű, minden helyzetre alkalmazható, konkrét kritériumrendszere. Ezáltal az EKB a monetáris politika TPI-eszközét egy másik uniós programmal, a fiskális politika RRF-eszközzel kapcsolja össze. Az uniós döntéshozók már utalnak is arra, hogy csak azoknak a bajba jutott országoknak jut majd a TPI-pénzből, amelyek betartják az RRF-programmal kapcsolatos feltételeket.
A bizottság és az EKB tehát csapdahelyzetbe terelte Olaszországot. Pedig épp akkor kell elfogadni az új olasz költségvetést, amikor várhatóan az olasz politikai belviszály a tetőfokára hág. Október közepén kell ugyanis Brüsszelbe küldeni a költségvetési tervet, amelyhez kapcsolódva a helyreállítási pénzek további lehívásához is tisztázni kell még néhány elemet – részben éppen ezekbe bukott bele a Draghi-kormány.
Kapcsolódó tartalom
Az euróövezet irányítói is tudják ezt. Az új olasz kormány dilemmája: ha él is az EKB-s csodafegyverrel, akkor lemondhat a gazdaságpolitikai szuverenitásáról. Az új olasz kormánynak a gazdaság megmeneküléséért cserébe busásan meg kell majd fizetnie a „védelmi pénzt” a brüsszeli bürokratáknak.
Ebből arra lehet következtetni, hogy a monetáris unióból adósságközösséggé leépülő euróövezet a szétesés küszöbén egyensúlyoz, és annak egyben tartása egyre kevesebb szakpolitikát, ellenben egyre több hatalmi politikát igényel.
Az Európai Központi Banknak a TPI lehet az utolsó eszköze az euróövezetből való olasz kilépés megakadályozásához, s talán egyben az euróövezet megmentéséhez.