A teljes beszélgetést itt hallgathatja meg!
– Mi hozta elő a kérdést, hogy az öncenzúrát vizsgálják a keresztények körében a nyugati társadalmakban és Latin-Amerikában?
– Az elmúlt évtizedben egyre több üggyel találkozunk, amelyben a vallásszabadságot, szélesebben véve a keresztények szólásszabadságát korlátozzák. A legkülönbözőbb ügyekről beszélünk, például bírósági eljárásokról, de az is előfordult, hogy emberek elveszítették állásukat, mert például a Facebookon olyan véleményt jelentettek meg, ami nem tetszett munkaadójuknak vagy a kollégáiknak. Olyan is előfordult egy általunk is jól ismert angliai lelkésznővel, hogy a terrormegelőzési szervezetnél jelentették fel – teljesen abszurd módon –, mert meggyőződéséről beszélt, még csak nem is gyűlölködő módon. Olyan esetekbe ütköztünk, ahol emberek– senkit nem bántva -, hozzá kívánnak járulni egy szélesebb társadalmi párbeszédhez, majd negatív következménnyel szembesülnek. Már közel 400 ilyen esetet dokumentáltunk, csak nálunk, a bécsi archívumban, és ez csak a jéghegy csúcsa. Sok más szervezet is foglakozik ezzel, különösen jogi szakterületen. Innen tudunk olyan papok ügyéről, akiket a járvány idején letartóztattak, mert az evangéliumot az utcán hirdették. Azt láttuk, hogy a keresztények nem tudnak hangot adni véleményüknek. Sok történetet hallottunk, különösen fiataloktól, hogy az egyetemen nem mernek hangot adni valamely véleménynek, mert esetleg rosszabb jegyet kapnak, vagy valamilyen egyéb következménnyel szembesülnek. Ez a „dermesztő hatás”, így neveztük a jelenséget az elrettentő, nyilvános esetek nyomán, amelyek bírósági perekről és elvesztett munkahelyekről szólnak. Ezek láttán pedig vannak keresztények, akik azt gondolják, hogy túl magas az ára annak, hogy kifejezzem a véleményemet, így inkább cenzúrát gyakorlok önmagam fölött. Ez pedig a hallgatás spirálját indítja el. Úgy látjuk, egy nagyon veszélyes társadalmi jelenséget fedeztünk föl.
– Tehát az intoleranciából és diszkriminációból indultak ki, ami egy létező jelenség, és az váltja aztán ki az öncenzúrát. Már a kutatás bevezetője is leírja ezt a folyamatot, hogy miként alakul ki az öncenzúra. Tulajdonképpen nagyon szépen fogalmazzák ezt meg, ezer apró vágás által okozott halálhoz hasonlítják. Néhány sebesülés még nem öl, sőt alig érezhető, viszont az állandó és folyamatos, apró sebek komoly következménnyel járnak. Ez alakítja ki tehát azt a közeget, amiben a keresztények nem érzik otthon magukat, és ez vezet ahhoz, hogy inkább nem fejezik ki véleményüket?
– Igen, pontosan. Különösen olyan kérdéseket illetően, amelyek állandó vitatémák a társadalomban. Pedig egy egészséges, liberális társadalomnak pontosan ezt a vitaszellemet kéne fenntartania. Léteznie kell a nyilvános vitának olyan, nagy érzelmeket kiváltó témákban is, mint élet, család, bioetika, erkölcs. Ezek mind nagyon vitás kérdések, elképzelések, eszmék, amelyek életünket meghatározzák. Ám ha csak egyetlen, a fősodratú hang hallható ezekről a kérdésekről, hol marad a nyilvános megszólalás pluralitása? Ma ennek a teljes hiányát látjuk. Mindig fontos megjegyezni azt is, hogy itt nem csak és kizárólag a keresztényekről van szó, de egy, a társadalom egészére is veszélyes jelenségről. Hiszen mindez azt mutatja, hogy ha valami mellett hangot merek emelni, amivel a többiek nem értenek egyet, akkor ezt a véleményt egyszerűen kirekeszthetik. Ami pedig a vallást illeti, az egy társadalmi valóság, nem szoríthatja pusztán a magánszférára. Ha valaki nyilvánosan kijelenti, hogy nem vallásos, az is egy igazságtételezés, ami formálja a véleményeket. Szerintem nem bölcs dolog a szekuláris társadalmat úgy felfogni, hogy a nyilvánosságban a vallásnak nincs helye. Ugyanis, ha valaki egy adott vallás szerint él, akkor az meghatározza a cselekvését, és a lelkiismeretét. A lelkiismereti szabadság pedig elválaszthatatlan a vallás szabadságától.
– Ha megnézzük a kutatás eredményeit, Latin-Amerika kevésbé tűnik szekulárisnak, mint Nyugat-Európa, és mégis az derül ki, hogy ott is létező jelenség a keresztények öncenzúrája. Persze tudjuk azt is, hogy a latin-amerikai térségben az elmúlt évtizedekben a politikában megerősödtek a szocialista eszmék.
– Ami a megállapításaink között nagyon érdekesnek bizonyult: nincs is olyan nagy különbség a között, ami Dél-Amerikában és Európában zajlik – azt hiszem ez sokakat meglephet. Emögött azt is láthatjuk, hogy a történelmi előzmények nagy szerepet játszanak. Ott van Franciaország és Mexikó: mindkét országban létezik egy történelmileg is nagyon erős, egyházellenes mozgalom, ami magyarázza az intenzív vallásellenességet. Sőt, a kifejezetten keresztényellenes érzületet a kultúra köreiben. Ha megnézi Németországot és Kolumbiát, annak példájaként, hogy itt viszont történelmi háttérként nem létezett erős egyházellenesség, és amely országok közelebb állnak az egyházakhoz, ezek esetében azt mondhatjuk, hogy a diszkrimináció nem annyira erőteljes az állam részéről. De a társadalom szintjén már erősödik a szekularizáció. A trend pedig szintén az, hogy a vallást a magánszférára igyekeznek visszaszorítani. Ehhez különösen hozzájárul, ami az egyház körül zajlott az elmúlt évtizedekben, és, aminek nyomán az emberek összességében kritikusan viszonyultak a kereszténységhez. Ugyanakkor akár Németországon belül is van egy komoly földrajzi különbség észak és dél, de különösen kelet és nyugat között. Nyilvánvalóan keleten a kommunizmus örökségeként létezik egy erős ellenérzés az egyházzal és kereszténységgel szemben.
– Azon tűnődtem, hogy melyek a különbségek a cenzúra és öncenzúra között. Ha a cenzúrára gondolunk, akkor az jórészt egy az emberekre kényszerített dolog, és, mint ilyen kiválthat egy látható ellenállást. Ha viszont öncenzúráról beszélünk, az választás kérdése. Azé, aki ezt alkalmazza. Ennek – pont ezért – nem annyira nyilvánvaló, ám annál mélyebb hatása lehet a keresztény közösségekre. Hiszen, ha a hangjuk elhalkul, akkor lassan el is tűnik a közéleti vitákból. Ez lehet az öncenzúrával kapcsolatos félelem, aggodalom oka?
– Azt hiszem, ez egy nagyon jó kérdés. Nagyon lényeges a két dolgot elkülöníteni. Az egyik oldalon valóban létezik a cenzúra. Látjuk az egyetemeken, illetve az úgynevezett társadalmi cenzúrában, vagy éppen a közösségi médiában, ahonnan törölnek különböző keresztény szervezeteket. Legyen az a Twitter, a Facebook, vagy a Youtube – a keresztény szervezetek által osztott véleményeket ezek a cégek túl „extrémnek” tartják. Szóval létezik az aktív cenzúra, részeként a szekuláris intoleranciának. Pontosan ez a mozgatórugója annak a folyamatnak, amit mi „dermesztő hatás” kifejezéssel illettünk. Ugyanis, ha valaki azt látja, hogy másoklat megbüntetnek azért, amit mondanak, akkor annak nyomán majd öncenzúrát gyakorol. Ahogy ön is helyesen rámutatott: ez az ember saját döntése, és az váltja ki, hogy tapasztalt valamit. Persze itt azt is érdemes megjegyezni, hogy az öncenzúrának társadalmi szinten van egy egészséges szerepe is. Képzelje el, hogy, ha mindannyian rögtön azt mondanánk bármilyen közegben, amit gondolunk, előzetes szűrés nélkül, vagy anélkül, hogy a társadalmi helyzethez igazítanánk – ez egy egészséges és helyénvaló funkció. A gondok ott kezdődnek, amikor azért cenzúrázza önmagát, mert létezik a „dermesztő hatás”, az, hogy fél kimondani valamit, fél annak negatív következményeitől. És itt kezdődik az a fajta öncenzúra, amiről mi beszélünk: amikor megjelenik a félelem, mint tényező. A végén pedig tényleg oda jutunk, hogy a keresztények kirekesztődnek a széles társadalmi vitából bizonyos ügyekben. Emellett oda is eljuthatunk, hogy lesznek olyan foglalkozásterületek, amelyekben keresztények nem vállalnak többé munkát. Például egy keresztény nem lesz szülésznő vagy orvos, mert feltételül szabják, hogy olyan eljárást folytasson le, ami lelkiismeretébe ütközik. Illetve, ha meggyőződésükről beszélnek, már eleve nem is alkalmazzák őket. De ugyanezt láthatjuk a médiában is – és még inkább az egyetemeken. Ráadásul az egyetemek azok a kritikus intézmények, amelyeknek óvniuk kellene minden diák vallás-, pontosabban szólásszabadságát. Már csak azért is, mert állítólag az egyetemeken nevelkedik a jövő elitje, amely formálja, alakítja a társadalmat. Vagyis, ha egyre kevesebb keresztény kerül oda, akkor értelemszerűen egyre kevesebben kerülnek olyan társadalmi pozícióba, hogy alakíthassák a vitát – ez az a veszélyes folyamat, amit figyelemmel követhetünk.
A címlapfotó illusztráció.